1. Appennini-félsziget

Vergilius Georgicájának szállóigévé vált sora: „salve magna parens frugum, Saturnia tellus” (Verg. Georg. II. 173) talán a legismertebb megfogalmazása annak, hogyan tekintettek a rómaiak hazájukra, az Apennini-félszigetre. Akár Vergilius elhíresült szavait is illusztrálhatná az i. e. 9-ben felállított Ara Pacis legismetebb dombormű-panelje, amelynek három ülő nőalakját már számos istenséggel azonosították: a középső legvalószínűbben Terra Mater vagy Ceres, illetve a szelet szimbolizáló Aura és a vizeket allegorikus formában megjelenítő Nereis.

Föld, víz, levegő – ez a három őselem az emberi települések történetében is meghatározó, és Itália esetében igen szerencsés módon van jelen. Az ugyancsak Augustus-kori Sztrabón így ír erről:

„Miután már sokat beszéltünk róla [Itáliáról], most rá fogunk mutatni a fő okokra, amelyek következté­ben a rómaiak ilyen magasságra emelkedtek. Az egyik az, hogy a környező tengerek, mint valami szige­tet, teljes biztonsággal védik, néhány rész kivételével, amelyeket azonban nehezen megmászható he­gyek öveznek, mint valami kőfal. A második az, hogy nagyobb részében kikötői nincsenek, meglevő kikö­tői azonban nagyok és csodálatraméltók, amely körülmények közül az első igen kedvező a külső támadá­sokkal szemben, a másik pedig alkalmassá teszi az ellentámadásokra és a kereskedelmi áruk bőségének a befogadására. A harmadik, hogy ez a föld ki van téve a légköri viszonyok gyakori változásainak, s ennek következtében igen nagy változatossága van az állatoknak, növényeknek, s általában minden, az életre hasznos dolognak mind jó, mind rossz értelemben. Hosszúságban inkább északról dél felé terjed, függe­lékül pedig hozzá csatlakozik Szicília, amely szintén nagy és kiterjedt. A légköri viszonyok jósága és ros­szasága a hidegből és melegből és a közbülső hőmérsékleti viszonyokból ítélhető meg, úgyhogy ezek kö­vetkeztében a mostani Itália, amely ilyen nagy hosszúságával a két szélsőséges égöv között fekszik, szük­ségképpen rendelkezik a mérsékelt égöv legtöbb előnyével, mégpedig a legtöbb tekintetben. Ezt azon­ban még egy másik körülmény is okozta: minthogy ugyanis az Appenin-hegység egész hosszában végig­szeli és mindkét oldalán síkságok és termékeny dombok vannak, nincs egyetlen része sem, amely ne di­csekedhetnék mind a hegyvidék, mind a síkság előnyeivel. Vegyük még ehhez a nagy folyók és tavak so­kaságát, azonkívül a természet által az egészség javára sok helyen fakasztott hideg és meleg forrásokat és még mindenféle ércnek a nagy mennyiségét. Lehetetlen méltóképpen leírni, hogy milyen nagy bőség­ben vannak erdőségei, emberi és állati táplálékai, és hogy milyen jó gyümölcsöket terem. Minthogy pe­dig nagy népek között, továbbá Hellas és Ázsia legjobb részei között fekszik, egyrészt azáltal, hogy a kör­nyező népeket erejével és nagyságával fölülmúlja, az uralkodásra szinte rátermett, másrészt közelsége által abban a helyzetben van, hogy őket könnyen engedelmességre szoríthatja.” (Strabón VI.4.1. C 286.)

A római történeti és földrajzi irodalomban se szeri, se száma az Appenini-félsziget áldásos tulaj­donságairól zengedező prózai vagy verses dicsőítő szövegeknek. Itália fekvése, úgy tűnik, minden tekintetben a legkedvezőbb feltételeket nyújtotta a Mediterrán térséget uralma alá hajtó állam lét­rejöttéhez és fennmaradásához:

„Hogyan varázsoljam a világ szeme elé Campania tündéri partjait, boldoggá tevő és elbűvölő vidékeit, melyeket a természet saját kedvtelésére mind ide zsúfolt össze! Hogyan írjam le éghajlatát, egészséget adó és állandóan kellemes hőmérsékletét, számos termékeny mezőségét, napsütötte halmait, szelíd hajlású hegyeit, a sok árnyas erdőt, a hasznos erdőségek sokféleségét, a hegyek kellemes fuvallatát, melyek oly termékenyek gyümölcsökben, szőlőkben és olajbogyókban, ahol a juhok gyapja kiváló, ahol oly sok a kövérre hízott bika, továbbá a számos tavat, a rengeteg forrást és a földeket gazdagon öntöző folyókat, a tengert és a kikötőket, melyeknek öblei kitárt karokkal várják a föld bármely részéről érkező kereskedőket, amely terület – ugyancsak az emberek hasznát szolgálva – mélyen belenyúlik a ten­gerbe. (Plin. NH III. 39-41.)

Római hódítás — Az Appennini-félszigetet a rómaiak megjelenése előtt sokféle etnikum lakta. Civilizá­ciós szempontból legjelentősebb az etruszkok állama volt, amely 12 város szövetsége köré épült. A Magna Graeciának is nevezett görög városállamok Dél-Itáliára, Szicíliára és a a Nápolyi-öböl környé­kére koncentrálódtak. A félsziget középső részét a kisebb létszámú latin–faliszkuszi, illetve a nagyobb tömegeket jelentő oszk–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsek uralták. Itália északi részét az illírek, venétek, kelták és gallok (insuberek, cenomanok, senonok, lingonok és boiusok) népesítették be. A hagyomány szerint Róma első királyai szabinok, illetve et­ruszkok voltak. Az utolsó király elűzése (i. e. 509) után jött létre a Város köré szerveződő köztársaság, amely ekkor már Latium vezető hatalmának számított, önálló kereskedelmi szerződést is kötött Kart­hágóval. A rómaiak és latinok törzsszövetségének kb. az i. e. 5. század közepére sikerült megfékeznie az aequusok és volscusok támadásait. Az i. e. 5.–4. század fordulóján az etruszk Fidenae és Veii legyő­zé­sével Róma a Tiberis jobb partján is megvetette lábát. Az i. e. 4. század első évtizedének vége felé a harcias gallok nemcsak az etruszk városokat foglalták el, hanem Rómát is felgyújtották. Az i. e. 4–3. században Róma megszilárdította hatalmát Közép- és Dél-Itáliában. Északon visszaverték az újabb gall betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza. Az etruszk városok hosszan álltak ellen, és csak fokozatosan hódították meg őket (i. e. 396–295), az umberek kevesebb ellenállást mutattak. A rómaiak déli szomszédaikkal, a laza törzsszövetségben élő szamniszokkal i. e. 343-ban kerültek elő­ször szembe, Róma campaniai térhódítása miatt. A 3. század végéig még két háborút viseltek ellenük, és végképp meghódoltatták őket. Közép-Itália i. e. 282-ben, a senon kelta törzs területének elfoglalá­sával vált római területté, amelynek összterülete ekkoriban mintegy 20 000 km²-t tett ki, lakossága pedig legalább 1 000 000 főből állt.

A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlen szomszéd­ságba került Magna Graeciával, és hamarosan ügyeikbe is belefolyt. A Thurioi, Lokroi és Rhégion se­gítségére felvonuló római hajókat a leggazdagabb kereskedőváros, Tarasz (Tarentum) helyőrsége i. e. 282-ben elsüllyesztette, ill. elfogta, s ezzel kezdetét vette Róma és Tarentum konfliktusa, más néven – mivel a tarentumiak Pürrhosz épeiroszi király seregét hívták segítségül – a pürrhoszi háború (i. e. 282–272). Pürrhosz (meglepetést keltő harci elefántjait bevetve) i. e. 280-ban Hérakleiánál, majd i. e. 279-ben Asculumnál nagy veszte­ségek árán először legyőzte a római sereget. A nagyhatalmi ambíció­kat dédelgető Pürrhosz a győzel­meket nem használta ki, hanem Szicíliába ment, ahol legyőzte a pu­nokat, azonban a helyi görögség nem támogatta, ezért kénytelen volt visszatérni Itáliába. Közben a rómaiak felkészültek a harc folyta­tására – az elefántok legyőzésének módjára is rájöttek – így nem csoda, hogy (karthagói segítséggel) i. e. 275-ben Beneventumnál megverték és visszavonulásra kész­tették a görög zsoldosvezért. A harc akkor ért véget, amikor a Hellászba visszamenekülő Pürrhosz az argoszi hatalmi harcokban életét vesztette, tarentumi helyőrsége pedig kapitulált. Tarentum római fennhatóság alá került, a görög városok pedig szövetségre léptek Rómával, mégpedig egyenlő jogok­kal. Mivel legtöbbjük kikötőváros volt, ráadásul erdős vidék vet körül őket, így hajóépítésre is lehető­ségük volt, ők alkották Róma ten­geri szövetségének magját. Az északi síkságot (Gallia Cisalpina) a kelta nyelveket beszélő gall törzsek uralták. A Pótól délre, valamint a liguriai Appenninekben talál­ható népeket i. e. 225 és 160 között hódoltatták meg. Itália határa azonban továbbra is az Appenni­nek északi határán húzódó Rubico-folyó marad. Iulius Caesar is akkor hatolt be seregével Itália föld­jére, mikor i. e. 49-ben csapataival átgázolt folyón.

A „csizma” római meghódításának folyamatát természetföldrajzi tényezők is nagyban befolyásol­ták. A római államnak a latiumi síkságon túl mutató első expanziója délkeleti irányban, a könnyen járható Sacco–Liri-völgyön keresztül valósult meg a campaniai síkság felé, s csak a hódítás második fázisa irányult a nehéz terepnek számító Sabinum és az Appennin-hegység felé. Erre részben a vad hegyi törzsek elleni védekezés miatt, részben az Appennineken át az Adriai-tengerig Via Flaminia oldalvédelme miatt volt szükség. Így az egységes római terület először a félsziget közepén jött létre, elszeparálva egymástól az északi és a déli szövetségeket. Legnehezebb volt a Középső-Appenninek­ben élő oszk hegyi törzseket, különösen a szamniszokat kontrollálni. A legnagyobb harcokat a beneventumi átjáróért vívták. Egyébként Samnium köpontja is Beneventumban volt. Az Apuliai-síkság nyílt vidékein élők és az Elő-Appenninekben szétszórtan lakó etruszkok és umberek kisebb ellenállást fejtettek ki, itt azonban először a latiumi dombságot borító Ciminius-erdő állta útját a római előre­nyomulásnak. Viszonylag kevés erőd-kolóniát alapítottak Etruriában és Apuliában. Ezzel szemben az Északi-Appenninekben lakó ligurokat és a Déli-Appenninekben élő oszkokat egy sor hosszú hadjárat­ban sikerült csak meghódoltatniuk. A Pó-síkság meghódítása viszonylag gyorsan ment végbe, dacára az itteni nagy népsűrűségnek. A Padus (Po) a késő-köztársaságkorban politikai határ volt, amelynek két legfontosabb átkelője Placentiánál (Piacenza) és Cremonánál stratégiai fontossággal bírt.

Itália meghódítása azonban még az i. e. 1. század elején sem vált teljessé. Az elméletileg szövetsé­gesi státuszban lévő itáliai népekkel polgárháború tört ki i. e. 91-ben, M. Livius Drusus néptribunus erőszakos halála után. A tribunus plebis törvényja­vaslatot terjesztett be, mellyel egyebek mellett az itáliai szövetségesek polgárjogának kérdését is tisztázni akarta. Javaslatait formai okokra hivatkozva elutasították, őt magát pedig orgyilkosokkal tették el láb alól. Az itáliai szövetségesek (főleg a sabell és samnis törzsek) a polgárjogi reform buká­sának hírére fellázadtak, s ezzel kezdetét vette a polgár­háborúk sorozata. A felkelők államot alapítot­tak Corfinium központtal, melynek nevét Italiára (erede­tileg Viteliù, amely a latin vitulus „fiatal bika” szóval közös eredetű) változtatták. Az államot római mintára szervezték meg, 500 tagú senatusszal, consulokkal, praetorokkal. Pénzt is vertek, amelyen az Italiát jelképező bika eltapossa a Rómát jelké­pező farkast. Róma mellett maradtak többek között az etruszkok és az umberek, akik között azonban a kezdeti római hadi kudarcok után szintén mozgoló­dás támadt. Róma, noha a háborúban lassan felülkerekedett, engedményekre kényszerült: megadták a polgárjogot először a mellettük maradt szövetségeseknek (lex Iulia), majd a kört egyre tágítva végül békét kötöttek a felkelőkkel, és az i. e. 89-es lex Plautia–Papiria értelmében megadták a polgárjogot az összes itáliai szövetséges törzsnek. Végül Augustus (i. e. 27) Gallia Cisalpinának a Pótól északra fennmaradó részét kebelezte be, egészen az Alpok lábáig. Az itt élő törzsek meghódoltatása azonban csak Raetia és Noricum tartományok megalapítása után vált teljessé. Az Alpokban élő népek neveit a La Turbie-ben (Monaco) magasodó Tro­pae­um Alpinum monumentális feliratán örökítette meg Au­gustus. A három tartományba (Alpes Ma­ri­timae, Alpes Punicae, Alpes Cottiae) szervezett terület so­hasem vált Itália részévé. A principátus időszakának kezdetén Itália különböző közigazgatási típu­sokba sorolható területek kon­glo­merá­tuma volt: ezek közé tartoztak törzsi területek (civitates), Ró­mától bizonyos függetlensé­get élvező városias települések (municipia), továbbá Róma által létreho­zott és a római jog különféle formáival — latin jog, részleges és teljes római jog — felruházott koló­niák (coloniae). Bár Itália területét egészen Dioc­letianusig nem tekintet­ték tartománynak, Augustus i. e. 7-ben megtette a félsziget egységesítésének végső lépését azzal, hogy tizenegy régióba szervezte azt. A régiók felsorolása Plinius természettudo­mányi enciklopédiájában maradt ránk: regio I: Latium et Campania, regio II: Apulia et Calabria, regio III: Lucania et Brutium, regio IV: Samnium, regio V: Picenum, regio VI: Umbria et Ager Gallicus, regio VII: Etruria, regio VIII: Aemilia, regio IX: Liguria, regio X: Venetia et Histria, regio XI: Transpadana.

Domborzat — A 149 000 km² kiterjedésű Appennini-félszigetet észak felől az Alpok lánchegysége határolja – a vonulatok egyben termé­sze­tes határként elválasztják az Appeninni-félszigetet Európa belső területei­től. A tájat nagy részben a jég felszínformáló munkája alakította a mai képére, így a csúcsok, a csipkés gerincek a hajdani jég­takaró emlékét őrzik. A hegyláncokon át az ókorban hágók biztosították a köz­lekedést. Az Alpokból jégkori gleccserei végmorénái tavakat (pl. a Comói-tó, Lago Maggiore, Garda-tó) alakítottak ki. Az Alpok déli előterében, a part menti területeken, amelyeket a hegyek védenek a hideg szelektől, már a medi­terrán éghajlatot idéző legyezőpálmák, ciprusok, tűnnek fel. A félsziget nevét az Appennin-hegység vagy Appenninek (Appenninus) hegyvonulatáról kapta, amely az Alpok­ból ágazik ki és 1200 km hosszan szeli át a félszigetet, szélessége 80–140 km között változik. Nyugat­ról és keletről dombságok kapcsolódnak hozzá (az úgynevezett szubappenninek), vagy közvetlenül tenger határolja. A legfiatalabb gyűrthegység Európában, a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején keletkezett és nagyrészt fiatal üledékes kőzetekből (mészkőből, homokkőből) áll, de felépítésében előfordulnak paleozoikumi metamorf kőzetek is. Az Appenninek legmagasabb csúcsa az Abruzzókban magasodó Corno Grande (Gran Sasso d’Italia, 2914 m). Az Appenninek egykor dús erőségei az évez­redek óta tartó erdőirtás következtében eltűntek; a talaj lepusztulása miatt hegyláncot cserjések és kopár sziklák, rossz minőségű legelők jellemzik. Az termőtalaj nagy része a szél és víz eróziós munkája következtében pusztult le. A terület mediterrán éghajlatú, ezért nyáron gyakori az aszály: ilyenkor a folyók vízfolyása is szinte teljesen elapad. A hegység keleti oldala szára­zabb, mint a nyugati. Az Ap­penninek területén jelentős vulkanizmus zajlott a pleisztocén és holocén időszakában. A vulkánok egy része még ma is aktív, mint például a Vezúv, az Etna és a Stromboli.

A Vezúv szatellitfelvételről (wikimedia commons)

Az ókori Itália egyik legértékesebb termőterülete a Campaniai-síkság volt, amely az Appenninek vonulata és a Tirrén-tenger partja között terült el a történelmileg is jelentős Latium és Campania régiókban. Ez volt Itália egyik legsűrűbben lakott területe. A Vezúv illetve a Campi Flegrei vulkánjai­nak kitörései során vastag tufarétegek rakódtak le a síkságon, emiatt rendkívül termékeny (kitűnő bortermelő vidék), ugyanakkor rendkívül gazdag geotermális forrásokban (Baiae). A Nolai-síkság a Cam­paniai-síkság Vezúv és Appenninek között elterülő része. Nevét a vidék legnagyobb városáról Noláról kapta. Az ókorban a vidéket kiterjedt erdőségek borították, melyeket a rómaiak silvae sacrae, azaz szent erdőknek tartottak. Az amúgy is kevés sík területen nagy gondot okozott az elmocsara­sodás. Itália egyik legismertebb ilyen területe volt a Pontinus-mocsarak vidéke (paludes Pontinae), amely Rómától délkeletre, az Albai-hegyek lábánál terül el mintegy 700 km²-en (hossza 50, szélessége 10-20 km). A tengertől homokdűnés turzások rekesztik el, ezért nagyrészt lefolyástalan. Az Amaseno és több más hegyi patak árvize gyakorta elborította; a megrekedt mocsarak, a gyakorta fellépő malá­riaveszély a területet legnagyobb részében lakhatatlanná tették. A Pó-síkság, más néven Pó-völgy Európa legnagyobb kiterjedésű síkságai közé tartozik, területe 47 820 km². Ma Itália legértékesebb mezőgazdasági területe, bár az ókorban igen mocsaras volt, amin csatornázással igyekeztek segíteni.  

Vízrajz — Az Appennini-félsziget számos folyóval rendelkezik. Leghosszabb közülük a Padus (, hossza 652 km, víz­gyűjtő területe 72 000 km²) és az Adesc (Adige, hossza 416 km, vízgyűjtő területe 12 200 km²). A Pó Torinótól az Adriai-tengerig hajózható. Az itáliai folyók többsége sekély, a nyári hónapokban medrük teljesen kiszárad, ezért hajózásra vagy ipari célokra nem alkalmasak. A félsziget nyugati oldalának leghosszabb folyói az Arnus (Arno, hossza 241 km, vízgyűjtő területe 8 230 km²) és a Tiberis (Tevere, hossza 406 km, vízgyűjtő területe 18 000 km²), melyekre jellemző, hogy míg nyaranta szinte teljesen kiszáradnak, addig tavasszal féktelen áradásaikkal tartják rettegésben a lakosságot. Az Appenninek­ben, a Fumaiolo-hegyen eredő, jellegzetes színe alapján szőkének nevezett Tiberis megközelítőleg déli irányban folyik, és nagy mennyiségű hordalékot visz magával, amit a torkolatánál rak le, ezért az ókor óta mintegy 3 kilométerrel tolódott ki a partvonala, ami Portus (Ostia) kikötőjét is feltöltötte.

A Tiberis áradása 2008-ban csaknem teljesen elöntötte az Isola Tiberinát

Éghajlat —Az Appennini-félszigeten valódi mediterrán éghajlatot csak délen találunk, ahol a nyár igen meleg és száraz, a tél enyhe, a csapadék rendszertelen, hó csak ritkán hull. Az Alpok vidéke té­len-nyáron alacsony átlaghőmérsékletű és a csapadék bőséges. Az Appenninek belső, magasabb vi­dékeinek éghajlata jellemzően hegyvidéki, ahol nagyon hideg tél is előfordul. A Pó-síkságon száraz kontinentális klíma uralkodik, a tél hideg és ködös, a nyár fullasztóan meleg, a csapadék eloszlása egyenletes. A Ligur-tenger mellékén enyhe, csapadékos, óceáni jellegű az időjárás. Az Adriai-tenger partján a csapadék közepes, időként erős ÉK-i szél (bóra) vagy a K–DK-i irányból fújó meleg sirokkó is előfordul. A félszigeten az éghajlati különbségek nyaranta érezhetők legkevésbé. A keleti part ke­vésbé csapadékos, mint a nyugati, de télen általában hidegebb van.

Gazdasági jelentőség — A birodalom központjának számít Appennini-félsziget lakossága az 1. században Karl Julius Beloch 1886-os becslése szerint 6 millió fő lehetett, míg Elio Lo Cascio 2009-ben már 14 milliós népességgel számolt ugyanebben az időben. Az itália gazdaság primér szektorát A. H. M. Jones becslése szerint 9:1 arányban uralta a mezőgazdaság a kézműiparhoz képest. A maga szintű urbanizáltság és a nagy népsűrűség ellenére a falusi és városi lakosság arányát 80:20%-ra becsüli a kutatás. A rurális területek kutatása olyan szintet ért el a 21. században, hogy bizonyos területeken a farmok, villák és falvak számának időbeli változását is meg tudjuk határozni. Összefoglaló a legismertebb kutatásokból:

kutatott terület

régió

LRf

EEf

LRv

EEv

LRp

EEp

Collatia

I

98

239

233

471

24

33

Liri-völgy

I

79

121

9

15

2

3

Biferno-völgy

II

106

92

9,5

17

4

7

ager Venusinus

II

225

185

58

83

0

0

Sinni-völgy

III

52

53

20

22

3,5

3,5

Roccagloriosa

III

9

15

0

4

2

1,5

Rieti-medence

IV

26

39,5

5

8

1,5

1,5

ager Foronovanus

IV

12

21

15

29

0

0

Potenza-völgy

V

22

51

11,5

15

8,5

9,5

ager Caeretanus

VII

101

120,5

36

44

1

1

ager Lunensis

VII

6,5

13

0,5

0,5

0

0

Cecina-völgy

VII

60

91

12,5

19

9

17

Torrimpietra

VII

194

243

45

51

0

0

ager Cosanus

VII

414

361,5

119,5

149

27

25

Tuscania

VII

226

198,5

39,5

35

36

31,5

Polcevera-völgy

IX

3

4

0

0

1

1

LR = késő-köztársaságkor (i. e. 200–50); EE = korai pincipátus (i. e. 50–i. sz. 100); f = farm; v = villagazdaság; p = falu

A számok csaknem mindenütt a korai császárkor gazdasági fejlődését mutatják, és a villagazdasá­gok elterjedését a vicusok és a pagusok viszonylagos stagnálása mellett. Itália szerencsés forrásadott­ságai még azt lehetővé teszik, hogy a vagyoni különbségekről is némi fogalmat alkothassunk. Traianus itáliai alimentatiós programjáról két epigráfiai emlék is tudó­sít: az egyik Veleiában (VIII. regio, Aemilia tartomány), a másik a Ligures Baebiani (II. regio, Samnium) területén maradt fenn (CIL XI 1147 = ILS 6675; CIL IX 1455 = ILS 6675). A Ligures Baebiani esetében 66 birtok került rögzítésre: a földbirto­kosok 3,5%-a birtokolta a földek 21,3%-át ebből a leggazdagabb birtokos a földek 11,2%-a felett disz­ponált. A lakosság legszegényebb 14%-ának kezé­ben az összes földek 3,6%-a volt (Gini-index = 0,435). A Veleiai alimentatiós listán 47 birtok szerepelt: a legnagyobb birto­kok a lakosság 12,4%-ának kezé­ben összpontosultak, míg a lakosság alsó 23,9%-ának kezében volt a földek 5,1%-a, vagyis a szegény­ség 21%-kal nagyobb volt, mint a Ligures Baebiani esetében (Gini-in­dex = 0,526).

Legjelentősebb kiviteli cikke a bor volt, amely egészen Indiáig eljutott. Alig volt az ókori Itáliának olyan valamennyire is megművelhető vidéke, földje, ahol ne próbálták volna meg a szőlő telepítését, és rendszerint nem is sikertelenül, hiszen az itáliai félsziget talaj- és éghajlati viszonyai következtében kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. Dél-Itália borait már az i. e. 5. században Sophoklés is megdi­csérte; a görögöktől eltanult szőlészetet a rómaiak igyekeztek meghonosítani, majd tökéletesíteni. A szőlősgazdák rájöttek arra, hogy a talajhoz meg kell válogatni a legmegfelelőbb szőlőtőkéket, mivel nem közömbös, milyen minőségű és természetű talajba milyen fajta szőlőt ültetnek. Cato korában még csak néhány szőlőfajtát ismertek, Varro már tizenhetet, Columella vagy hatvanat sorol fel, és az alapos természettudós, az idősebb Plinius ennél is jóval többről emlékezik meg nagy művében. A római szőlősgazdák mind a minőségre, mind a mennyiségre nagy gondot fordítottak. Már az i. e. 1. század végén áttértek a nagyobb hozamú gazdálkodásra. Cato korában egy iugerumról még csak hét-nyolcezer liter bort termeltek, de a megfelelő talajműveléssel, kapálással, trágyázással a hozamot emelni lehetett. Ha Columella idevágó számvetésének mélyére tekintünk, akkor a szőlőbirtok a be­fektetett és ráfordított tőkének évenként körülbelül hat százalékát hozta, ami korántsem érte el a kereskedelemben hasznosított készpénztőkéből, vagy az uzsoraüzletekből elért jövedelem szintjét. A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevételi forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.

Szőlőültetvény Észak-Itáliában (Trentino, Alto Adige)

Ha nem is termesztettek elegendő gabonát a lakosság ellátására, zöldség és gyümölcs bőven ter­mett a félszigeten, amit akár exportálhattak is: Heródes masadai erődjében cumae-i almát tartalmazó amphorát találtak. Bizonyos itáliai termékek („már­kák”) külföldön is híresek voltak: pl. a capuai illat­szerek és kozmetikumok, a pompeii halszósz (Umb­ricius Scaurus cégének terméke), és természetesen az arezzói kerámia (vasa Arretina), amit terra sigillatának is nevezünk. Az Appennini- ásványi kincsek­ben félsziget viszonylag szegény. Mégis itt volt megtalálható az ókor egyik legismertebb vasbányája: Elba szigetén, a hozzá kapcsolódó vasfeldolgozás pedig az etruriai partokon, vele szemben fekvő Populoniában. Mivel Elba és Populonia az Augustus-kortól kezdve nem tudott versenyben maradni a hispaniai bányák termelésével, a rómaiak szándékosan befagyasztották az itteni bányák működteté­sét (Plin. NH III. 20, [138]; XXXIII. 21. [78]). Bizonyára ezzel függ össze, hogy Sztrabón már egy szinte teljesen elhagyatott városban tehetett csak látogatást (V. 2.6. C 223). Az ugyancsak etruriai Luni (Car­rara) környékén a modern kutatások szerint az i. e. 2. században kezdődött és az i. sz. 4. századig tartott a márványbányászat (Dolci 1980). A híres marmor Lunensis onnan kapta nevét, hogy a külön­böző lelőhelyeken (pl. Torano, Miseglia, Colonnata stb.) kitermelt követ az onnan 15–20 km-re fekvő Luni kikötőjébe szállították, ahonnan hajókkal vitték tovább. A fehér, kékes, sárgás és rózsaszínű car­rarai márványt használta Augustus a róla elnevezett forum építésekor, és ebből épült Traianus osz­lopa is. Sztrabón arról is megemlékezik, hogy Etruria erdőit régebben hajóépítéshez használták, az ő korában viszont innen szállították a faanyagot a római magán- és középítkezésekhez (V. 2.5. C 222).

Luni (Carrara) márványbányái ma

Az Appennini-félsziget meghódítását, majd ezt követően Itália egységesítését és gazdasági fejlődését a sűrű és jól karbantartott úthálózat is segítette. Az utakat részben építőikről, részben kiinduló- vagy célállomásukról nevezték el. A legfontosabb útvonalak a következők voltak, nagyjából a megépítés sorrendjében: a Via Latina, amely Rómából kiindulva az Albai-dombságon keresztül Campaniába vezetett (i. e. 334 k.); a Via Appia (i. e. 312), amely a campaniai tengerparton át vitt vagy (a) Tarentumba (Taranto) és Brundisiumba (Brindisi), vagy (b) Rhegiumba (Reggio), a Via Poplia kiegészítésével (i. e. 132). A Via Salaria az Appennineken át, a félszigeten keresztben haladt Rómától (Porta Salaria) az Adriai-tenger partján fekvő Castrum Truentinum (Porto d’Ascoli) kikötőig. A nevét onnan kapta, hogy a szabin törzsek a Tiberis torkolatvidékén fekvő sóslepárló telepekről szerezték be a sót, így a Via Salaria egyike volt a vaskori Európa számos hasonló „sóútjainak”. Az út teljes hosszában i. e. 290 körül épült ki. A Via Flaminia (i. e. 200) Fanumnál (Fano) érte el az Adriát, és innen folytatódott a Via Aemiliában (i. e. 187) egészen a Pó mentén fekvő Placentiáig (Piacenza). Az egész római történelem folyamán az Appennineken átvezető Via Flaminia maradt az Itália feletti uralom kulcsa. A Via Aurelia (i. e. 123–108) Etrurián át vezetett Pisába és Genuába; ahonnan tovább folytatódott a Via Postumiában Placentiáig (i. e. 148); és a Via Julia Augustában a liguriai partvidéken keresztül Gallia Narbonensisig.

Irodalom

Cornell, T. J.: The Beginnings of Rome. Italy and Rome from the Bronze Age to the Punic Wars (c. 1000–264 BC). New York: Routledge, 1995.

Forsythe, G.: A Critical History of Early Rome. Berkeley: University of California Press, 2005.

Hin, S.: The Demography of Roman Italy: Population Dynamics in an Ancient Society 201 BCE–14 CE, Cambridge: Cambridge University Press, 2013.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode