10. Közel-Kelet

A Közel-Kelet az ókori világ egyik legrégibb kultúrterülete volt, ahol a ma ismert legősibb városok is épültek. Az Eufratész és a Földközi-tenger közötti hatalmas térség a mezőgazdasági termelés vagy az ásványkincsek kiaknázása szempontjából nem volt annyira fontos Róma számára, mint például Egyiptom vagy a Hispánia, ám felbecsülhetetlen stratégiai értékkel bírt, mivel közvetlenül határos volt a folytonos fenyegetést jelentő Parthus Birodalommal. Ugyanakkor a távolabbi Kelet (Arábia, India, Kína) felé irányuló kereskedelem fő szárazföldi útvonalai is itt jutottak ki a Földközi-tenger partjára, és az évezredes hagyományokra visszatekintő, fejlett kézműipar is felértékelte e tartományok gazdasági jelentőségét.

Római hódítás — Az i. e. 192–188 között III. Antiochos Theos ellen zajló háborút — amely még Achaia, az Égei-ten­ger szigetei és Kis-Ázsia terültén folyt — a 188-as Apameiai békében zárták le a rómaiak. Ebben egye­bek mellett kikötötték, hogy a Seleukidák csak Pamphylia és Kilikia területeit tarthatják meg Anatóli­ában, és a Taurus-hegységen túl nem vezethetik hadseregüket. Emellett húsz év alatt 12 000 talen­tum hadisarc megfizetésére kötelezték őket. A béke elviselhetetlenül súlyos terhet rótt az amúgy sem túl erős Seleukida gazdaságra. Mint ismeretes, magát III. Antiochost is egy templom kifosztása köz­ben gyilkolták meg, ám ez sem vette el utódai kedvét attól, hogy a közel-keleti szentélyek kincseinek megdézsmálásával fizesse ki a Róma által kiszabott jóvátételt. A Közel-Kelet akkor került Róma köz­vetlen látóterébe, amikor Pompeius i. e. 64-ben bevonult Syriába, és megfosztotta trónjától, majd megölette a XIII. Antiochos Dionysios Philopatór Kallinikos (másnéven Asiatikos) néven uralkodó utolsó Seleukida királyt. Egy évvel később dél felé vonult, és helyreállította a római befolyást a föní­ciai tengerparton (Syria Phoenice), majd beavatkozott II. Hyrkanos és II. Aristobulos zsidó királyok trónvi­szályába, és három hónapig tartó ostrommal bevette Jeruzsálemet és Hyrkanost nevezte ki főpapnak. Pompeius két év leforgása alatt négy új tartományt szervezett Keleten: Bithynia és Pontust, Syriát, Ciliciát és Cretát. A fennmaradó terülteken Rómához hű kliens-királyokat nevezett ki (Deiotarust és Bro­gitarust Galatiában; Ariobarzanést Kappadokiában; Antiochost Kommagénében; Abgarust Oshro­énében; csak a nabateus Aretast hagyta meg egyelőre függetlennek), s így kiter­jesz­tette Róma befo­lyását a Szír-sivatagtól a Kaukázusig. Syria Róma legfontosabb keleti tartománya lett, amelybe az i. e. 27-ben történt közigazgatási átszervezések után a császárok magas rangú, bi­zalmas legatusait küldték. A provinciában kettő-négy legio állomásozott (a III Gallica Abilában és Raphanában, a IV Scy­thica Zeugmában állandó helyőrség volt a császárkorban). Syria azonban csak látszólag vált egységes tartománnyá. Külön egységet képezett a Seleukidák alapította négy nagyváros (tetrapolis): az Oron­tés melletti Antiokheia (ahol a tartomány közigazgatási székhelye volt), annak kikötője, Seleu­keia, valamint Apameia és Laodikeia. A hajózás és a fejlett kézműipar szempontjából is nagy jelentőségűek voltak a föníciai kikötővárosok: (északról dél felé haladva) Arados (Arvad, Szíria); Byblos (Jubayl, Libanon); Berytos (Beirút, Libanon); Sidon (Sayda, Libanon), Tyros (Sour, Libanon) és Dora (Tantura, Izrael). Pompeius létrehozott egy városszövetséget is Tízváros (Dekapolis) néven, melynek tagjai a következő települések voltak: Gerasa (Jerash, Jordánia); Scythopolis (Bét-Seán, Iz­rael); Hippos (Susita, Izrael); Gadara (Umm Qais, Jordánia); Pella (Irbid, Jordánia); Philadelphia (Am­man, Jordánia); Capitolias (Beit Ras, Jordánia); Dion (Al Husn, Jordánia); Canatha (Qanawat, Szíria); Abila (Irbid, Jordánia); Raphana (Jordánia) és „tiszteletbeli tag”-ként Damaszkusz (Szíria). Plinius eze­ken felül még 17 barbár fejedelemséget is felsorol enciklopédiájában (NH V. 81–82).

Az arabok "sivatag mátkájának" is becézik a romjaiban is fenséges Palmyra (Tadmor) oázisvárost (a szerző felvétele)

Külön említést érdemel a Szír-sivatag keleti részén fekvő Palmyra oázisváros, amely Tiberius alatt vált Róma szövet­ségesévé. A nabateus főváros, Petra elfoglalásával a szárazföldön keresztül zajló keleti kereskedelem ellenőrzése nagyrészt Palmyra kezébe került. Hadrianus i. sz. 129-ben meglátogatta a várost és az annyira elbűvölte, hogy szabad várossá nyilvánította és átnevezte Palmyra Hadrianának. Az Szászánida Perzsa Birodalom megalakulása és előretőrése negatív hatással volt a város kereskedel­mére. Gallienus császár ezt felismerve dux Orientis címmel ruházta fel a város királyát, Odenathust, aki Aegyptus, Syria, Arabia és a kelet-anatóliai provinciák erőforrásai felett rendelkezve gyors hadjá­ratban a fővárosig, Ktésiphónig űzte a perzsákat. Amikor azonban túlzott hatalma veszélyessé vált, fiával együtt meggyilkolták (i. sz. 267). Ekkor azonban özvegye, Zenóbia ragadta meg a hatalmat Palmyra felett fiának, Vaballathusnak nevében, akit imperatori címmel ruházott fel. Zenóbia önállósí­totta magát és meghódította a római Közel-Keletet, valamint Kis-Ázsiát és Egyiptomot. Aurelianus császár i. sz. 272-ben ellencsapást indított, és még abban az évben elfoglalta a várost. Miután távo­zott, Zenóbiával rabláncon, a legyőzött Palmyra ismét fellázadt. A 273-ban visszatérő császár ekkor már le is rombolta a várost, amely végleg elnéptelenedett és csak impozáns romjait hagyta az utó­korra. — Az ókori Iz­rael történetének tágabb értelemben vett római periódusa i. e. 161-ben kezdő­dött, mikor a frissen meg­alakult Hasmóneus állam első uralkodója, Júda Makkabi, szövetséget kötött a római senatussal. Szűkebb értelemben viszont csak Pompeius és Gabinius i. e. 63–55 közötti hadjá­rataitól beszélhetünk a közvetlen római befolyás érvényesítéséről. A zsidó államot előbb Augustus kliense, Nagy Heródes (i. e. 34–4), majd annak fiai (Archelaos, Antipas és Philippos) uralták. Róma csak i. sz. 6-ban szervezte tartománnyá Iudaea és az ókori Samaria területét, amit egy teljhatalmú lovagrendi praefectus (Syria legatusának alárendelten) irányított. A tartomány fővárosa a tengerparti Caesarea lett, amelyet még Heródes épített fel Samariában. Jeruzsálem vallási központ maradt, vi­szonylag széles körű autonómiával felru­házva. Ez a status quo a „nagy” zsidó háború (i. sz. 66–73), majd a Traianus alatti felkelés (i. sz. 115–117), végül a Bar Kosziba (Kokhba) vezette lázadás (i. sz. 132–135) következményeként radikálisan meg­változott. Az első háború során (i. sz. 70-ben) lerom­bolták a jeruzsálemi Templomot, és a várost a Legio X Fretensis helyőrségévé tették. Valamikor a 2. század elején a Legio VI Ferrata Galileában kapott önálló helyőrséget (Caparcotna, Lejjun), ekkor a tartomány már consularis provincia lett; majd Hadrianus i. sz. 135-től Jeruzsálemet Aelia Capitolina néven római coloniává emelte, a tartományt pedig Syria–Palaestinának nevezte át. A kifosztott és megtizedelt ország maradék zsidó lakossága észak felé húzódott: zömmel Galilea és a Golán-fennsík kevéssé urbanizált, falusias vidékein telepe­dett le. A társadalmi és vallási élet irányítói a római állam által elismert patriarchák, illetve a helyi zsinagóga-közösségek patrónusai (archónok, archisy­na­gógosok) lettek. — Az Arab-félsziget északnyugati felében elterülő „Sziklás” Arábia (Ara­bia Petraea) független állam volt, arab királyok irányítása alatt. A közvetlen római fennhatóságot megelőzően II. Rabbél nabateus király uralkodott rajta (i. sz. 70–106), akinek halála után a Legio III Cyrenaica Egyip­tomból, a Legio VI Ferrata pedig Iudaeából ütött rajta az arabokon. Traianus célja valószínűleg az lehetett az okkupációval, hogy a parthusok elleni hadjáratát a hátország stabilizálásá­val elő­készítse. A nabateusok nem is fejtettek ki nagyobb ellenállást, sőt a megszállás után nem sok­kal már a római legiók segédcsapataiként harcoltak a parthusok ellen. A tartomány megszervezését hivatalosan nem is ünnepelték meg addig, amíg 115-ben be nem fejezték a Via Nova Traiana építé­sét, amely a provin­cia fővárosát, Bostrát (Busra al-Sham, Szíria) kötötte össze a Vörös-tengeri kikötő­vel, Aqabával. A Birodalom keleti limeseként is szolgáló kétsávos út középtájon érintette a régi nabateus fővárost, Petrát is, amelynek továbbra is garantálták a métropolis rangot. A régészek a ró­mai legiók nyomait megtalálták Madain Salihban (Hidzsaz-hegység, Szaúd-Arábia) is megtalálták, ami talán annak a jele, hogy Arabia Petraea déli határa is itt húzódhatott. — Osrhoene Edessa város körül alakult szír–ara­meus nyelvű királyság, amely az Orrhoei nevű nabateus törzsről kapta nevét, és i. e. 136-ban nyerte el fél-független státuszát a Szeleukida Birodalomban. Ezt a helyzetét az Arszakida (Parthus) királysá­gon belül is sikeresen megőrizte, amíg i. sz. 116-ban Traianus mauretániai hadve­zére, Lusius Quietus el nem foglalta Edessát és római protektorátussá nem tette. A Marcus Aurelius alatt folyó parthus háborúk során a rómaiak erődöket építettek és egy helyőrség is állomásozott Nisibisben. Osrhoene megpróbálta levetni a római igát, de i. sz. 216-ban a IX. Abgar királyt Rómába száműzték, és országát provinciává szervezték. A Traianus hódítása (116) és a provinciaszervezés (216) között eltelt száz évben a kereszténység elterjedt a tartományban, és a hagyomány szerint itt lett először államval­lássá. Maga IX. Abgar (i. sz. 179-186) is keresztény volt. A későbbi időszakokban általában a Szászá­nida Perzsia elleni hadjáratok kiindulópontja volt Osrhoene. — Traianus Mesopotamia és Assy­ria néven két tiszavirág életű provinciát is létrehozott a Közel-Keleten. Assyria valószínűleg a korábbi adiabénéi királyság területén jött létre az Eufratésztől északra, míg Mesopotamia a Tigristől északra, Armenia határáig terjedt. Traianus i. sz. 116-ban nemcsak az Eufra­tészen vezette át seregét, amellyel meghódította a Parthus Királyság fővárosát, Ktésiphónt, valamint a Perzsa Birodalom egy­kori fő­városát, Szúzát, hanem elfoglalta Adia­bénét, és a Tigris-folyón lehajózva eljutott a Perzsa-öbö­lig. Soha korábban és soha később római császár nem jutott el ilyen messzire Keleten. Hadrianus azonban két évvel később feladta az újonnan létesített provinciákat. Septimius Severus keleti hadjá­rata során i. sz. 198-ban újjászervezte Mesopotamiát Nisibis fővárossal, amelynek colonia rangot adott. Mivel Assyria tartományról hallgatnak a források, a kutatók úgy vélik, hogy en­nek területét is megkapta Mesopotamia, amelynek déli határa az Eufratész, keleti határfolyója pedig Hábúr lehetett.

Római kőhíd az Eufratészen (Shushtar)

Domborzat — Ami a Közel-Kelet domborzati viszonyait illeti, a mai Szíria területén egy termékeny, homokdű­nés, csak kevés tengerparti szirt által megszakított parti síkság található. Az észak–déli irányban hú­zódó, főleg mészkőből és dolomitból felépülő Alavita-hegység (arabul Dzsebel Anszárijja) és folyta­tása, a libanoni és izraeli határon húzódó Antilibanon választja el az ország belső részeitől. Itt emel­kednek Szíria legnagyobb csúcsai, köztük az ország legmagasabb pontja, a 2814 méteres Dzsabal as-Sajh (Sejk-hegy, izraeli megszállás alatt, ivrit neve Har Hermon). A Nuszajrijja- és a Závija-hegység között húzódik a Szír–jordán-árok szíriai szakasza, amely az Eurázsiai- és az Arab-tábla határvonala. Benne kanyarog az Orontész, melynek völgye szintén termékeny, hasonlóan a tenger felől érkező, nedves légáramlatok hatásának kitett nyugati lejtőkhöz az Alavita-hegységben, melynek legmagasabb csúcsa, a Dzsabal Nabi Júnisz 1575 méteres. Az Antilibanon és a Alavita-hegység vonulatai között Homsz vá­rosánál egy szoros található, mely évezredek óta kedvelt kereskedelmi útvonal. Az ország délnyugati csücskében terül el a vulkanikus eredetű Haurán-magasföld, amely a Földközi-tenger felől érkező csapadéknak köszönhetően az ország legtermékenyebb övezetei közé tartozik. Területén legalább 700 ún. „halott város” található, egy 20–40 km széles és 140 km hosszú sávban. Az 1–7. század között virágzó települések megélhetését az olívaolaj-gyártás biztosította. A Hauránnal kezdő­dik a Harrát as-Sám elnevezésű, Jordánia és Szaúd-Arábia területére is átnyúló vulkanikus mező; ennek része a leg­magasabb pontján 1803 méteres Drúz-hegység (Dzsabal ad-Durúz). Syria keleti felét egy kiterjedt fennsík uralja, amit hegyláncok szelnek ketté: a Ruvák-, az Abu Rudzsmajn-, a Rasíd- és a Bisrí-hegy­ség északkeleti-keleti irányban egészen az Eufráteszig húzódik. A hegylánctól délre fekvő hatalmas, száraz, terméktelen területek a Szír-sivataghoz tartoznak. A Törökország felől délkeleti irányban Irakba tartó Eufrátesz és a török határon magasodó hegyek közti sík terület, a Dzsazíra je­lentős része a mezopotámiai folyam mellékfolyóinak köszönhetően termékeny és jól művelhető. — A mai Libanon területe egykor szintén Syria provincia része volt. Négy nagyobb földrajzi egységre oszlik: a partmenti síkságra, a Libanon-hegységre, a Beqa’-völgyre és az Antilibanonra. A keskeny, de igen termékeny parti síkságot részben a tenger, részben a folyók hordaléka töltötte fel. Homokos és szik­lás partsza­kaszok váltakoznak egymással. A Libanon-hegység vonulata a parttal párhuzamosan fut, szélessége 10–60 km, amit a partra merőleges, mély, szakadékos völgyek tagolnak (legmagasabb csúcsa San­nine, 2695 m). A Beqa’-völgy a Nagy-hasadékvölgy része, 180 km hosszú és 10–26 km széles. Termé­keny földje Syria valóságos éléstárává teszi, ahol főképpen gyümölcsöt termesztenek igen nagy mennyiségben. Az Antilibanon a Libanonnan párhuzamosan fut, és legmagasabb csúcsa a Hermon-hegy (2814 m). — A mai Izrael területének túlnyomó része krétakori üledékes kőzetekből (mészkő, márga) felépült, törésekkel feldarabolt 800-1000 méter magas röghegység, amely észak–déli irány­ban három részre tagolható: Galilea, Szamária és Júdea. Legmagasabb része északon Galilea (Meron-hegy, 1208 m), amelynek keleti felét kiterjedt bazalttakarók fedik. Galileát a fiatal üledékekkel feltöl­tött termékeny Jezréel-síkság választja el a Szamária rögvidékétől, amelyhez délen Júdea csatlakozik. Az ország déli részét a Negev-sivatag területén idős gránitból és homokkőből álló, enyhén gyűrt és bércekre töredezett hegyvidék foglalja el. A völgyekben a krétakori kőzetek alól triász-kori gipsz és különös sziklaalakzatokban gazdag núbiai homokkő bukkan elő. A Negev északi peremének kisebb medencéit lösz borítja, máshol kő- és kavicssivatagok, helyenként homoksivatagok alakultak ki. Izrael hegyvidékei nyugaton lankásan ereszkednek le a Földközi-tenger homokdűnékkel szegélyezett 10–25 km széles parti síkságára (Seféla), amelyet csak egy helyen szakít meg a Kármel-hegység sasbérce. Keleten a röghegységek éles törésvonal mentén meredeken hanyatlanak az országhatáron húzódó Akabai-öböl felé futó Jordán-árokba, amelynek tengelyében a Jordán folyik.

Relictum cédruserdő a Libanon-hegységben

Vízrajz — A Közel-Kelet legjelentősebb folyója az Eufratész, még akkor is, ha 2800 km-es hosszából csak egy viszonylag kis szakasz, és az csak viszonylag rövid ideig tartozott a Római Birodalomhoz. Írásos forrá­sok (köztük a charaxi Isidorus Parthiai állomások (Mansiones Parthicae) című munkája, amely az i. sz. 1. század első felében született és a Parthián keresztülmenő karavánutak állomásait írja le) bizonyít­ják, hogy a folyó jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolított le a Perzsa-öblön keresztül Északnyu­gat-India kikötői felé. A folyó felső folyásánál a legfontosabb római támaszpontnak Zeugma (Gazian­tep, Törökország) volt, míg a középső folyamszakaszon Dura Europos (Salhiye, Szíria) számí­tott. Az Eufratész szigetein palmyrai helyőrségek vigyáztak a kereskedelem biztonságára. Szíria déli, sivatagos vidékein csak kevés vízfolyás akad, közülük sok csak időszaki, de ezek elengedhetetlenül fontosak az oázisok fenntartásához. A legfontosabb ezek közül az Antilibanonban eredő, majd a Szír-sivatagban elenyésző Chrysorrhoas (Barada, 84 km), amely több ágra szakadva évezredek óta táplálja azt az oázist, melynek területén Damaszkusz jött létre. Vizével mindmáig egy 375 km²-es területet öntöznek Damaszkusz körül. A levantei térség egyik legjelentősebb folyója a Bibliából is ismert Orontés (görög nevein Drakón, Tryphón, Axios), mely a Beqa’-völgyben ered és 240 km megtétele után ömlik a Földközi-tengerbe, lassanként felöltve a torkolatvidéket. A mai Libanon legnagyobb folyója az ugyancsak a Beqa’-völgyben eredő Leontes (Litani, hossza 146 km). A Jordán-folyó a Gali­leai-tengertől északra ered és lefolyástalanul a Holt-tengerbe torkollik (hossza 251 kilométer). A Kö­zel-Kelet legjelentősebb tavai a mai Izrael területén találhatók. Északon a már említett Galileai-ten­ger (másnéven Kinneret-tó vagy Tiberias-tó, az Újszövetségben pedig Genezáreti-tó), amely a Föld legalacsonyabban (-209 m) fekvő édesvizű tava. Hossza mintegy 21 km, legnagyobb szélessége 13 km, kerülete mintegy 53 km, területe 166 km², legnagyobb mélysége mintegy 43 m. A tavat sűrűn vették körül a települések, köztük az evangéliumokból is ismert falvak (Kapernaum, Bétszaida, Mag­dala), de voltak itt jelentősebb városok is (pl. Hippos, Gadara, Tiberias). Josephus szerint a halászat virágzó mesterség volt itt, a tavat az ő idejében mintegy 230 halászhajó járta, melyek közül egyet Ginnosar kibuc partján meg is találtak 1986-ban. Júdea legkülönösebb állóvize az ókorban „Aszfalt-tengernek” (thalatta asphaltités) nevezett Holt-tenger, amely egyben földünk legmélyebb szárazföldi pontja (a víz tükre -420 m-rel fekszik a tenger szintje alatt). Legnagyobb hossza jelenleg 50 km, legna­gyobb szélessége 15 km, felszíne 605 km², vízgyűjtő területe viszont meglehetősen kiterjedt (41 650 km2). Kutatások kimutatták, hogy a 3–4. században legalább 10 méterrel magasabban állt a víz szintje, és a tavon rendszeres hajóforgalom is volt, például Cóár és Ein-Gedi között. Az utóbbi helyen egy fából készült, ólommal bevont római horgony is előkerült, és az északi oldalon hajókötelek kife­szítésére szolgáló lyukas köveket is találtak. A tó — mint azt görög elnevezése is mutatja — természe­tes bitument (aszfalt) termelt ki magából, amit exportra is szállítottak.

A Holt-tenger déli területe, az előtérben Masada erődje látható

Éghajlat — Szíriában alapvetően a szubtrópusi klíma az uralkodó, mely azonban az ország egyes tájain eltérő módon jelentkezik. A tengerparti rész alapvetően mediterrán, így meglehetősen nagy mennyiségű esőben részesül, de az Alavita-hegység és az Antilibanon láncai nagyrészt megakadályozzák, hogy kelet felé is jusson a csapadékból. Az Alavita-hegység, a török határ hegyvidékei, illetve a sivatag peremén húzódó hegyek által határolt terület félszáraz, sztyeppi jellegű: itt átlagosan évi 750-1000 milliméter csapadék hullik, zömmel a november és május közti időszakban. Az átlagos középhőmérséklet 7,2°C januárban és 26,6°C augusztusban. A fagy ebben a régióban ismeretlen, hó legfeljebb az Alavita-hegység csúcsain jelenik meg. Hasonló viszonyok jellemzik az Antilibanontól keletre eső területeket, így Damaszkusz vidékét is. Szíria legkeletebbi része, az Eufrátesz vidéke szintén sztyeppjellegű terület, hozzávetőleg 250 milliméternyi csapadékkal évente – itt a víz elsősorban a folyókból származik. A nyár forró, de november és március között komoly fagyok is előfordulnak. A Ruvák-, az Abu Rudzsmajn-, a Rasíd- és a Bisri-hegységtől délre és az Antilibanontól keletebbre eső vidék kopár és száraz, forró sivatag. Nyaranta gyakran emelkedik 43,3 °C fölé a hőmérséklet. Évente kevesebb, mint 100 milliméternyi csapadék éri a területet. Februárban és májusban gyakoriak a homokviharok. A mai Izrael éghajlata mérsékelt mediterrán. Télen esik némi eső, de a hosszú meleg évszak tavasszal, áprilisban kezdődik és októberig tart. A tengerparti sáv fagymentes, a középhőmérséklet januárban 12-13 °C, júliusban 25-28 °C. A hegyvidék hűvösebb, a Jordán-árok és a Negev nyara viszont igen forró (júliusi középhőmérséklet 30 °C feletti). Az évi csapadékmennyiség északon (Galileában) 600–800 mm, a Negevben és a Jordán-árok déli felében viszont a 200 mm-t sem éri el.

Gazdasági jelentőség — A tárgyalt közel-keleti tartományok gazdasági jelentőségét Róma számára elsősorban az innen befolyó adók és vámok adták. A Római Birodalomban szokásos fejadó (tributum capitis) és földadó (tributum soli) alól még a coloniák lakosait sem mentesítették. Ezen kívül jelenős tétel volt még a vagyonadó (démosia), amit Syriában és Ciliciában kellett fizetni, és a megszámlálhatatlan sok féle egyéb adófajta, amit különféle illetékekkel és büntetésekkel is terheltek. (Az adószedők nem ok nél­kül váltak a gyűlölet céltábláivá ezen a vidéken, ahogy arról az Újszövetség vagy a Talmud lapjai is tanúskodnak.) A külkereskedelem fontosságát mutatja a Palmyrában előkerült vámszabályzat (i. sz. 137), bár érdekes módon ebben épp a keleti kereskedelem jól ismert árucikkei (pl. selyem, fűszrek, illatszerek) nem szerepelnek. A földművelés csak az öntözött folyóvölgyekben volt lehetséges (a szí­riai Hamában (Homsz) ma is közismertek a noria névre hallgató óriási vízkiemelő-kerekek). A Ptolemaida Egyiptomban is ismert volt egy gyorsan növő gabonafajta, az ún. „szíriai gabona”, amit „három hónapos gabonának” is neveztek. A kutatók azonban egyelőre még nem tudtak megegyezni abban, hogy valójá­ban alakorról vagy csupaszbúzáról lehet-e szó. A Dekapolishoz tartozó Scythopolisban (Bét Seán, Izrael) maradt fenn a gabonakereskedők egyesületének felirata (amphodos seitiké, SEG VIII, 43). En­nek ellenére az itt termesztett gabona alig volt elegendő a nagyszámú lakos­ság élelmezésére, amit a gyakori éhínségek is igazolnak. Sidónban és Laodikeiában a pénzekre is rá­verték a római gabonatá­roló edény (modius) képét, emlékeztetve az éhínségből való szabadulásra. Eusebios Egyház­töté­netében komor színekkel ecseteli a 312-es éhínséget (HE IX. 8). Az 1. századi júdeai Rabbi Eleázár mondás is közismert: „Úgy lássak vigasztalást, mint ahogyan Akkóban láttam, hogy egy as­szony a lovak patái alól szedegette ki az árpaszemeket” (t.Ket. V. 9). A térséget, ahol az ókorban még hatalmas területeken nőttek erdők, az elmúlt századokban jelentős deforesztáció sújtotta. Köztudott, hogy a legér­tékesebb cédrusok a Libanon- és Antilibanon-hegység lejtőin nőttek. Hadrianus több mint 200 latin nyelvű feliratot vésetett a libanoni erdők határaira Byblos környékén. Ezek közül az egyik legfonto­sabbat már a 19. században megtalálta Ernest Renan (1823–1892), a híres utazó és bibliatörténész. Ennek szövege a császár neve után a definitio silvarum (az erdők körülhatárolása) kifejezést tartal­mazta (IGLS 5124). Az egyik később felfedezett felirat még azt is megjelölte, hogy négyféle fafaj ké­pezte a császár magántulajdonát (arborum genera IV cetera privata, IGLS 5096). Paul Mouterde meg­határozása szerint ezek a következők: a libanoni cédrus (Cedrus libani), a kilikiai fenyő (Abies cilicica), a ciprus (Juniperus excelsa) és a libanoni tölgy (Qercus libani). A feliratokon egy bizonyos G. Umbrius és egy Q. Vetius Rufus nevű procurator Augusti is feltűnik, akik az erdők felügyelői lehettek (IGLS 5185, 5186). Syriában bőven termettek a gyümölcsök és olajos magvak (körte, alma, füge, pisztácia, dió és mogyoró), amit exportra is szállítottak. A stryax vagy storax egy különleges fa váladéka volt, amit parfüm- és gyógyszer­gyártáshoz használtak, ez csak Laodikeia kör­nyékén termett. Híresek voltak az askelóni és antiochiai liliomok, amelyeket szintén szállítottak küllföldre. Iudaea legfőbb kiviteli cikke a balzsam volt, amely csak a Jerikó környékén található kertekben ter­mett. Iudaea meghódí­tása után öt évvel a római kincstárnak a balzsamból befolyó jövedelme 800 000 sestertiust tett ki (Plin. NH XII. 111). Ugyancsak híres volt a nagy szemű iudaeai datolya. A föníciai városok kézműipa­rukról, így mindenekelőtt a bíborfestésről és az üveg­gyártásról voltak híresek. Pli­nius szerint egy 1 font súlyú, kétszer mártott bíborszövet (purpura dibapha) ára 1000 denarius volt. A 3–4. században hatalmas fellendülés következett be a római Közel-Kele­ten, Syriában olyan jelentős mennyiségű olajat termeltek, hogy az ókorban egyedül Antiochiában működött állandó éjszakai köz­világítás. Palaestinában a bortermelés öltött már-már szédítő mérete­ket. A talmudi források lega­lább hatvan különféle itt termelt bort említenek, aminek 95%-át a mai Naharijától Gázáig húzódó mezőgazdasági övben állították elő. A szőlőprések és a hozzájuk tartozó présmedencék méretei is lenyűgözőek. Míg az átlagos medence 1,3 x 1,7 x 1,1 méteres, amibe 2400 liter (105 amphora) must fért bele, addig az installációk 42%-a egyenként 4000–59 000 liter kapaci­tású volt. A Jeruzsálem kö­zelében talált Hirbet Hilal medencéjébe 9000 liter fért (346 amphora); a Kármel-hegység egyik félre­eső zsidó falucskájá­ban, Sumaqában a három darab medence 46 463 liter kapacitású volt (1787 amphora); míg a Naharija környékén található Achziv két medencéje összesen 59 000 litert volt képes befogadni (2270 amphora). Ehhez természetesen ökológiai változások is hoz­zájárultak: a paleoklimatológiai kutatások szerint egy az 1–2. századiénál jóval csapadékosabb időszak köszöntött be ekkor a Közel-Keleten.

A szíriai Haurán-fennsíkon fekvő "halott városok" egykor az olajtermelés központjai voltak

Irodalom

Általános

Alcock, S.: The Early Roman Empire in the East, Oxford: Oxford University Press, 1997.

Ball, W.: Rome in the East: The Transformation of an Empire, London–New York: Routledge, 2000.

Dignas, B., Winter, E.: Rome and Persia in Late Antiquity: Neighbours and Rivals. Cambridge: Cambridge University Press, 2007.

Isaac, B.: The Near East under Roman Rule: Selected Papers. Leiden: Brill, 1998.

Kennedy, D.: “Greek, Roman and Native Cultures in the Roman Near East,” Journal of Roman Archaeology 31 (1999) 76–106.

Millar, F.: The Roman Near East 31 BC–AD 337, Cambridge, Mass.–London: Harvard University Press, 1993.

Sartre, M.: The Middle East under Rome, Cambridge, Mass.–London: The Belknap Press of Harvard University Press, 2005.

Sommer, M.: Roms orientalische Steppengrenze. Stuttgart: Franz Steiner, 2005.

Arabia

Bowersock, G.: Roman Arabia, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1983.

De Maigret, A.: Arabia Felix, London: Stacey International, 2002.

Potts, D. T.: “The Arabian Peninsula, 600 BCE to 600 CE,” in Huth, M., Van Alfen, P. G. (eds.):  Coinage of the Caravan Kingdoms. Studies in Ancient Arabian Monetization. New York: The American Numismatic Society, 2010, 27–64.

Syria

Butcher, K.: Roman Syria and the Near East, Los Angeles: The J. Paul Getty Museum, 2003.

Gawlikowski, M.: “Palmyra as a Trading Centre,” Iraq 56 (1994) 27–33.

Hall, L. J.: Roman Berytus: Beirut in late antiquity. London: Routledge, 2013.

Hartmann, U.: Das palmyrenische Teilreich. Stuttgart: Franz Steiner, 2001.

Sandwell, I., Huskinson, J.: Culture and Society in Late Roman Antioch. Oxford: Oxbow, 2003.

Smith II, A. M.: Roman Palmyra. Identity, Community, and State Formation. Oxford: Oxford University Press, 2013.

Teixidor, J.: “Un port romain du désert: Palmyre et son commerce d’Auguste à Caracalla,” Semitica 34 (1984) 1–127.

Iudaea–Palaestina

Ben-Sasson, H. H.: A History of the Jewish People. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1976.

Magness, J.: The Archaeology of the Holy Land: From the Destruction of Solomon’s Temple to the Muslim Conquest, Cambridge: Cambridge University Press, 2012.

Schäfer, P.: The History of the Jews in the Greco-Roman World, London–New York: Routledge, 2003.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode