11. Sziget-provinciák a Nyugat-Mediterráneumban

 
SZICÍLIA

Római hódítás — Szicília történetéről igen kevés írott forrással rendelkezünk. Jellemző adat, hogy a helytartóknak mindössze 10%-át ismerjük név szerint, miközben ez az arány Észak-Afrikában eléri a 40%-ot. A szige­tet az első pun háború (i. e. 264–241) győztes befejezésével szerezték meg Karthágótól, kivéve Szirakúza királyságát, amely i. e. 212-ig még őrizte függetlenségét. Bár Róma első provinciájának története nagyon is mozgalmas az első két évszázadban (pl. két rabszolgaháború i. e. 135–132 és 104–101 között), a császárkorban már kevés esemény történik a szigeten: Sextus Pompeius legyő­zése (i. e. 35) után Augustus alatt egy Seluros nevű szicíliai rabszolgavezért végeztek ki Rómában, majd újra egy rabszolgafelkelésről hallunk, talán Gallienus (i. sz. 253–268) alatt.

Domborzat — A Földközi-tenger legnagyobb szigete Szicília (25 708 km²). Háromszögletű alakja miatt görögül Tri­nak­riának (tri = három, akra = hegyfok) is nevezték. Itáliától kelet felől a 3–16 km széles Messinai-szoros választja el. Északi és déli partvonala egyformán 280 km hosszú, a keleti partvonal 180 km. Felszínének 62%-a dombság, 24%-a hegység, 14%-a síkság. Szicília szigetén négy nagyobb hegyvonu­lat található. A Szicíliai Appenninek a Messinai-szorostól a Torto-folyóig húzódik az északi partvonal mentén. A hegylánc a Calabriai-Appenninek folytatása, három szakasza van: a Peloritani (1300 m), a Nèbrodi (1800 m) és a Le Madonie (2000 m). Egy másik hegycsoport a nyugati vidékeket öleli körül, a Torto és a Platani folyóktól nyugatra helyezkedik el. A harmadik hegylánc délnyugaton a tengerig húzódik. Legjellemzőbb vidékét Kéntermő Fennsíknak is nevezik. A sziget délkeleti csücskében egy, többnyire táblás szerkezetű kiemelkedés, a Monti Iblei található (1000 m). A sziget keleti felében te­rül el Európa leghatalmasabb tűzhányója, az Etna (3370 m), nem messze Catania városától. A vul­kán területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Igen aktív vulkán, gyakori kitörések jellemzik. A Föld valamennyi vulkánja közül az Etna kitöréseit jegyezték fel a leghosszabb ideje és a legrészlete­sebben. A térségben az Etnán kívül vulkáni eredetűek a Lipari-szigetek, Ustica, valamint Pantelleria szigete is. Az itt található vulkánok közül több még ma is működik: ilyen a Stromboli és a Vulcano Szicília legnagyobb síksága a Cataniai-síkság, kiterjedése 430 km², az Etna és a Siracusa környéki he­gyek közé ékelődik. Az itteni vörös talajon kiváló szőlő terem.

Szőlőültetvények az Etna lábánál

Vízrajz — A sziget két legnagyobb folyója a Himera (Salso, hossza 144 km, vízgyűjtő területe 2122 km²) és a Halycus (Platani, hossza 103 km, vízgyűjtő területe 1785 km²). Nyáron a folyók vízhozama igencsak megcsappan, szinte kiszáradnak.

Éghajlat — Szicília tengerparti területein mediterrán éghajlat uralkodik. A nyár meleg, de nem túl forró; a tél rövid és enyhe, október és március között pedig mérsékelt esőzés jellemző. A legforróbb hónap a július. A napsütéses napok évi száma átlagosan: Palermo: 98 nap, Messina: 110 nap, Taormina: 130 nap, Siracusa: 133 nap. Az évi középhőmérséklet a partok mentén 17 és 19 Celsius fok között ingadozik.

Gazdasági jelentőség — Az egész szicíliai történelmen végigvonul a tengerpart (paralia) és a belső vidékek (mesogaia) küz­delme, poli­tikai, gazdasági és etnikai értelemben is. A görögök ugyanis a tengerparton telepedtek le, a barbár bennszülött törzseket viszont nem engedték ott letelepedni, de a belső vidékekről kiűzni sem tudták őket. Ezért a római korig laktak ott „sikelosok, sikanosok, morgétek és még mások is, akik között ibérek is akadtak” (Strabón VI. 2.3. C 270). A sziget nyugati és északi oldala Strabón korában vagy teljesen elhagyatott volt, vagy igen ritkásan lakták (VI. 2.5. C 272). „A sziget belsejének legna­gyobb része a pásztorok hatalmában van” – írja Strabón, aminek az az oka, mivel a barbár városokat elhagyták lakosaik, és „a rómaiak tudomást szereztek erről a lakatlanságról, minthogy a hegyvidék és a síkság legnagyobb része az ő birtokukban volt, csikósoknak, gulyásoknak és juhászoknak adták át” (VI. 2.6. C 272). A római korban a paralia döntő győzelmet aratott a belső területek felett, bár Plinius (NH III. 86-94) a belső területeken 46 bennszülött adófizető települést sorol fel. Ennek fő oka az ex­port megnövekedése, ezáltal a tengerparti városokba áramló jövedelem lehetett.

A sziget talaja nem volt még olyan terméketlen, mint ma (napjainkban a sziget 5 milliós lakossága gabonabehozatalra szorul). Cicero szerint az ager Leontinus 8–10-szeres termést produkált (in Verrem II. 3.47), Strabón pedig így magasztalta a sziget gazdagságát:

„Minek említsem a földnek mindenkitől magasztalt termékenységét, amelyet egyáltalán nem tar­tanak rosszabbnak Itáliánál? Sőt, ami a gabonát, mézet, sáfrányt, s még más egyebeket illet, még jobbnak is mondhatók. Hozzájárul ehhez még közelsége; mintha csak Itália egyik része volna ez a sziget, mindent könnyen és baj nélkül szállít Rómának, akárcsak az itáliai mezőségek. Ezért Róma éléstárának is nevezik, mert minden terméke odajut azon a kevésen kívül, amit ott helyben fogyasz­tanak el. Nemcsak a termé­nyek tartoznak ide, hanem a barmok, bőrök, gyapjú és más effélék is.” (Strabón VI. 2.7. C 273)

A mezőgazda­ságra extenzív gabonatermesztés volt jellemző, főként a latifundiumokon, emellett kisbirtokok (mint a mai massa­rie) és villák is léteztek. Andrew Wilson 1990-es kutatásai szerint a szi­geten sokkal sű­rűbben fordultak elő vil­la­gaz­daságok (Castroreale, Enna, Derrueli, Patti, Helorus, Piazza Armerina stb.), mint azt korábban képzelték — sőt olyan is akadt, aki egyenesen tagadta a villagazdaságok je­lenlétét a szige­ten. Augustus veteránkolóniáit is mind tengerparti városokba telepí­tette, ahol a ga­bona, árpa, olaj, és méz tárolása és exportja folyt. Jól példázza ezt a felemelkedést C. Vibius Salutaris karrierje, aki előbb promagister frumenti mancipalis provinciae Siciliae, majd promagister portuum provinciae Siciliae volt (CIL III 14195). A sziget belseje — Cato szavaival élve — valóban Róma gabo­nás­kosara (cella penaria) volt, de ennek hasznát nem a parasztok, hanem a ten­gerparti kikötő­városok aratták le. A dombtetőn fekvő Ietas (Monte Iato) települést az 1. században fel is hagyták, s lakói valószínűleg a több perspektívát nyújtó Panormus vagy Lilybaeum kikötőjébe költöztek. A helle­nisztikus kori írott forrá­sok szerint a hegyeket még erdők borították, az innen kiter­melt fát a nagy görög városok épületeihez használták fel, és egy morgantinai állatcsont-lelet alapján a szarvas sem lehetett ritka fogás az aszta­lon.

 
SZARDÍNIA

Római hódítás — Szardínia a Földközi-tenger második legnagyobb szigete (23 833 km²), amely az Appennini-félszi­gettől 70 km-re nyugatra helyezkedik el. Északon Korzikától a mindössze 12 km széles Bonifaciói-szo­ros választja el. Észak-Afrika és Szardínia partjai között húzódik a 184 km széles Szardíniai-csatorna. A szigetet a mükénéiek Hyknusának (latin változata Ichnusa) nevezték az i. e. 15–14. században. A szi­get másik neve Sandalyon („lábnyom”) volt, feltehetően a sziget alakja miatt. A Szardínia a serden népnévből ered, akiket az ún. „tengeri népek” között tartunk számon (i. e. 12. század). A mitológiai hagyomány szerint egyszerre három nép is meghódította s szigetet: a Libyes nép Hercules fiának, Sardusnak vezetésével (Paus. X. 17.2); az ibérek Hermés fiának, Noraxnak vezérlete alatt (Paus. X. 17.5); illetve a thespisiek Iolaos irányításával (Diod. Sic. IV. 30.1; Paus. X. 17.4). Giovanni Lilliu régész – a nuraghi kultúra szakértője – szerint a „népek koktélja” lakta a szigetet: négy bronzkori törzs még a római korban is azonosítható volt: a Balari (ÉNy-on), Iolai (DNy-on – ők talán libyai eredetűek), Corsi (ÉK-en) és a már említett Sardi. Az Ilienses törzsi név alapján azt a lehetőséget is felvetették, hogy a szigeten trójai menekültek telepedtek le (Paus. X. 17.6).

Szardínia római hódítás előtti időszakából legnevezetesebb a nuraghi kultúra, amely a bronzkor­ban, i. e. 1800-tól kezdve jelent meg. A kőből épült lakótornyok puszta száma is megdöbbentő: 30 ezer nyomát találták meg, és ebből 7000 maradt fenn napjainkra. A régészeti kutatások szerint né­melyiket a római korban is lakták. A szigetet a föníciaiak is gyarmato­sították: az i. e. 8. század máso­dik felében alapították kereskedőtelepeiket a sziget nyugati felén (Sulci, Othoca), majd a déli terüle­teket is benépesítették. A föníciaiak jelenlétét a velük rokon karthá­góiak váltották fel: Malchus i. e. 545–535 között sikertelenül próbálta meg a sziget elfoglalását (Diod. Sic. V. 16; Justin. XVIII. 7.1), ami végül Hasdrubalnak és Hamilkarnak sikerült (Justin. XIX. 1.3). A Róma és Karthágó között kötött első szerződésben a sziget a punok befolyási övezete maradt (Polyb. III. 22.8). Sardiniát végül Tib. Sempronius Gracchus (cos. i. e. 238) hódította meg (Polyb. I. 88.8, III. 10.1, III. 27.8). A szárdok azon­ban heves ellenállást fejtettek ki a rómaiakkal szemben: i. e. 236-ban, 231-ben, 226-ban és 215-ben is felkelések lobbantak lángra a szigeten. Az utolsót egy Hampsicora nevű bennszülött vezette, aki a karthágóiak erőteljes támogatását élvezve (Liv. XXIII. 40.1–41.7). További lázadások voltak 178-ban, 173-ban, 163-ban, 115–111 között, és 104-ben is. Történeti forrásaink szerint a rómaiak nyolc alka­lommal tartottak diadalmenetet Sardinia lakói felett (Eutr. III. 3; InscrIt XIII 1,76). A sziget közigazga­tása hasonlóan alakult Korzikáéhoz, amellyel hosszú ideig együtt is kor­mányozták. Tiberius 4000 fel­szabadított rabszolgát, többnyire zsidókat és egyiptomiakat küldött a szigetre, az őslakók elleni harcra, mert az ő haláluk nem jelentett nagy veszteséget Róma számára (Tac. Ann. II. 85; Suet. Tib. 36; Jos. Ant. 18.84; Dio 57.18.5). Sardiniát Nero elvette a senatustól, és az Olbia mögötti hatalmas területeket szeretőjének, Claudia Acténak adományozta (Tac. Ann. 13.30.1). Vespasianus alatt is csá­szári provincia maradt, amit i. sz. 174-ig egy quaestor pro praetore, majd egy procurator igazgatott.

A Nuraghi-kultúra emléki Szardínián (Nuraghe-su-Nuraxi)

Domborzat — Szardínia területének 80%-a hegy-és dombvidék. Átlagos tengerszint feletti magassága 334 méter. Legfontosabb hegyei a sziget közepén találhatók: a Punta La Marmora (1834 m), a Perdèdu di Seulo (1334 m) és a Vittoria di Esterzili (1212 m), amelyek a Gennargentu-hegység csúcsai. A Limbara-hegy (1362 m) északkeleten található, a Marghine- és Goceano-hegység részeként, amely 40 km hosszan terül el északon; az Albo-hegy (1057 m) a délkeleti Sette Fratelli-hegyvonulathoz tartozik; a Sulcis-hegység pedig délnyugaton található; a hegyeket és fennsíkokat széles alluviális síkságok választják el egymástól, ilyen a Campidano délnyugaton és a Nurra északnyugaton. A síkságok igen mocsarasak, többnyire maláriával vannak fertőzve. A sziget egészségtelen nyomott éghajlata, rossz minőségű vizei és fertőző mocsarai toposszá váltak a római irodalomban: tristis caelo et multa vitiata palude (Sil. Ital. XII. 371); gravitate caeli aquarumqe (Liv. XXIII. 34.11).

Vízrajz — Szardínia felszíni vizekben meglehetősen sze­gény, folyói rövidek, vízhozamuk csak a téli hónapokban jelentős. Legfontosabb folyói a Tirso (152 km), a Flumendosa (127 km), a Coghinas (115 km), a Temo (55 km), és a Flumini Mannu (42 km). Egyetlen természetes tava a Lago di Baratz (0,6 km²). A sziget 1897 km hosszú tengerpartja északon és keleten sziklás, másutt sekély, sós lagúnák szegélyezik. Itt található a legjelentősebb dűnevidék az egész Mediterráneumban. Az Itinerarium Antonini szerint összesen kilenc kikötője volt Szardíniának: lagúnákban (Carales, Sulci, Othoca, Korakodes), mély öblökben (Olbia), kiugró félszigetek (Carales, Tharros, Korakodes) és kis szigetek (Sulci, Bosa) védelmében, valamint folyótorkolatokban (Turris Libisonis, Bosa). Politikai és stratégiai szempontból a legfontosabb kikötő Carales volt, ahol a horreumok is mutatják (AE 1910, 3), milyen jelentős átmenő kereskedelem zajlott rajta keresztül.

Gazdasági jelentőség — Gazdasági szempontból jelentéktelen északi szomszédjától nemcsak nagysága különböztette meg Sardiniát (területe több mint két és félszerese az előbbiének), hanem földjének termékenysége is (Hor. Carm. I. 31.4; Strabón V. 2.7. C 225; Paus. X. 17.1). A sziget Róma egyik fő gabonaszállítója volt a köztársasági időkben (Cic. De lege Man. XII. 34; Varro RR II. praef. 3). A magánkézben levő latifundi­umok számát megpróbálták korlátozni (ILS 5983, 7931-2, InsLatSard 233), ennek ellenére a földbirto­kosok és a sziget belsejében élő pásztorok közötti feszültség nemegyszer erőszakos konfliktusokhoz vezetett (ILS 5947). A szigeten jelentős állattenyésztés folyt: a kecskék és bárányok száma manapság is háromszorosan múlja felül a lakosságét (1,7 millió fő). Az ókorban húskonzervet, sózott húst és sajtot is exportáltak. Carales környékén halsózók, Sant’Imbenia és Porto Conte mellett pedig halasta­vak is működtek. Megemlítendő még, hogy a vörös korall (Corallium rubrum) egyik legfontosabb Földközi-tengeri lelőhelye a sardiniai Alghero víz alatti barlangjaiban található, 4–35 méterrel a ten­gerszint alatt („Korall Riviéra”). A sziget nevezetes volt még érclelőhelyeiről: ólom, vas, réz és cink bányászata folyt itt (Solin. IV. 3.46; Sid. Apoll. Carm. V. 49). A Sulcitól délnyugatra fekvő Molibdódés nésos/Plumbaria insula nevé­ben is őrzi az ólombányászatot (ma Sant’Antioco). Szardínián építési köveket, mindenekelőtt gránitot is termeltek, a Capo Testa, Munica-sziget, La Marmorata, Gabbia, Asinara-szigetek környékén. A ki­váló minőségű szardíniai malomkövek a Mulargia közelében bányá­szott riolitos ignimbritből készül­tek, ezeket exportra vitték. (A Mulargia név is a molaria = malomkő latin szóból származik.) A ho­mokóra alakúra faragott mulargiai malomköveket szinte az egész Medi­terrán térségben megtalálták: eddig Marokkóban (Volubilis, Tetouan), Szicíliában (Segesta, Solunto, Selinunte és Megara Hyblaia), Spanyolországban (Ampurias és Mallorca), Algériában (Djemila) és Tunéziában (Utica, Carthago, Musti, Sousse és Gightis) kerültek elő példányaik.

Márványbánya Szardínia szigetén, Orosei közelében

 
KORZIKA

Római hódítás — Korzika a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete (8680 km²), legnagyobb hosszúsága 183 km, legnagyobb szélessége 83 km. A sziget 90 km-re fekszik Toszkánától és 170 km-re a Dél-Francia­országi tengerparttól. Korzikát gyakran úgy írták le az antik szerzők, mint a tengerből kiálló hegyet. A sziget görög neve (Kyrnos) valószínűleg egy helyi toponíma átvétele lehet (a kurn-/korn- szótő most is gyakori a korzikai helynevekben). A bronzkorban egy sajátos helyi kultúra emelkedett ki, amelynek jellegzetes építményei a lakó­tornyok. Az etruszk és ligur partvidékkel a vaskortól kezdve élénk kapcsolatokat tartottak fenn, de ez nem vezetett városias civilizáció kifejlődéséhez. Az első föníciai telepesek i. e. 565 körül jelentek meg a sziget déli és nyugati oldalán. Hérodotos szerint a phókaiai gyarmatosítók Alalia környékén építet­ték ki apoikiájukat (I. 165-167). A görög telepesek és kereskedők megjelenése alaposan felkavarhatta az addigi status quót, mivel az etruszkok (különösen Caere) és a karthágóiak szövetségre léptek, és 120 hajóval mentek Alalia ellen, a föníciai hajóhad azonban megakadályozta a város elpusztítását. A görögök mindazonáltal elhagyták Alaliát és átköltöztek a campaniai Veliába. A karthágói és etruszk uralom így akadálytalanul érvényesülhetett a szigeten — az utóbbiak valószínűleg a tarquiniai Velthur Spurinna vezetésével a 6. század elején el is foglalták Alaliát. A rómaiak az i. e. 5. században már elkezdtek érdeklődi a sziget iránt: ide száműzték Galerius Torquatust (Theophilus, FGrH 296), és sikertelen kísérletet tettek egy város alapítására (Theophr. HP V. 8.2). Casabiada nekropoliszában előkerült egy i. e. 425-re datálható attikai kylix, amelyen a Klautie (Claudius) név olvasható etruszk betűkkel írva. A római hódítás két fázisban zajlott le: az elsőben L. Cornelius Scipio vette be Aleriát i. e. 259-ben, és alávetett néhány korzikai törzset; majd Ti. Sempronius Gracchus római consul i. e. 238/7-ben — legalábbis formálisan — a római nép provinciájának nyilvánította a szigetet, amelyet 227-től Sardiniával együtt kormányoztak. A bennszülött lakosság rendszeresen fellázadt Róma ha­talma ellen. Az i. e. 1. században római coloniákat alapítottak a szigeten: i. e. 100 körül C. Marius északkeleten, a Vanacini-törzs területén megalapította colonia Marianát (CIL X 8038); i. e. 82 decem­bere és 80 januárja között Sulla parancsára colonusok jelentek meg Aleriában. A polgárháborúk ide­jén Corsica Pompeiustól Caesarhoz került; i. e. 40–38 között pedig Sextus Pompeius foglalta el Menas nevű legatusával. Augustus az i. e. 27-es provincia-újjászervezéskor Sardinia et Corsica néven a senatus kormányzása alá rendelte, és a szigetek kormányzására praetori rangú proconsulokat jelöltek ki. A provincia önállósodása i. sz. 6-ban következett be, amikor Augustus átvette Sardinia irányítását (majd i. sz. 67-ben Sardinia újra visszakerült a senatus hatalma alá). Corsicát i. sz. 69-től alacsonyabb rangú procurator irányította. Diocletianus közigazgatási reformja meghagyta a sziget önállóságát, és egy praeses felügyelete alá rendelte. A szigetet az 5. század elején a vandálok foglalták el. Két na­gyobb római településen: Aleria és Mariana (Biguglia közelében) területén folytattak jelentősebb ásatásokat. Három kisebb római települést is kutattak a régészek: ezek Castellu, Piantarella (egy kis kikötő a Bonifacio-szorostól keletre) és Sagone.

Aleria / Alalia romjai a sziget keleti részén

Domborzat — A sziget felszínének kétharmadát hegység borítja; legmagasabb csúcsa a Monte Cinto (2706 m), ezen kívül még másik húsz hegycsúcs haladja meg a 2000 méteres magasságot. A sziget nyugati része szinte teljesen gránitból áll. 1000 km hosszan elnyúló tengerpart­ján számos lagúna található (Biguglia, 1450 ha; Urbino, 790 ha; Diana, 570 ha). A sziget területének 20%-át még ma is erdők borítják: nagyrészt magyaltölgy (Quercus ilex) és paratölgy (Quercus suber). A deforesztáció csak a tengerparti részekre jellemző. Az alpesi, szubalpesi és mediterrán zóna jelleg­zetes növénytakarója mindenütt megtalálható, és minél magasabban vagyunk, annál nagyobb az endemikus fajok száma (pl. Stachys corsica, Galium corsicum stb.).

Belső-korzikai táj (Pischiaghia)

Vízrajz — Rövid folyói magas esésűek és nyáron szinte kiszáradnak, a leghosszabbak a Golo (90 km), Tavignano (89 km) és a Taravo (66 km).

Éghajlat — A szigetre a mediterrán éghajlat jellemző. A nyár forró és száraz, a tél pedig enyhe és esős. Januárban és februárban 300 méter felett megmarad a hótakaró. Korzikán évente átlagosan 50 esős nap van, amely jellemzően október és január között oszlik el. A napos órák száma több mint 2700. A magas hegycsúcsok között az időjárás viszont hirtelen meg tud változni. A szél sokat fúj, a helyiek több fajta szelet is megkülönböztetnek: maestrale, libecciu, tramuntane, ponente, gregale és levante. A legjellemzőbb az északról fújó maestrale vagy más néven mistral.

Gazdasági jelentőség — A szigetről Strabón nem sok jót tud mondani: „Gyér lakosságú, minthogy sziklás, és a legtöbb ré­szén teljesen megközelíthetetlen annyira, hogy a hegyvidék lakói, akik rablásból élnek, a vadállatok­nál is vadabbak” (V. 2.7. C 224). Gazdasági jelentőségéről az ókorban semmit sem hallunk: a lakosok valószínűleg juh és kecsketenyésztésből éltek, amihez egy kevés gabonát és olívát termesztettek, s bár nagy mennyiségben állítottak elő mézet, az itteni fajta Plinius szerint nem örvendett jó hírnévnek.

 
Irodalom

Szicília

Gabba, E., Vallet, G. (eds.): La Sicilia antica, 1–2 köt., Napoli: Storia di Napoli e della Sicilia Società Editrice, 1980.

Goldsberry, M. A. S.: Sicily and Its Cities in Hellenistic and Roman Times, Ann Arbor, Mich.: University of North Carolina Press, 1982.

Manganaro, G.: “La Sicilia da Sesto Pompeo a Diocletiano,” ANRW II.11.1 (1988) 3–89.

Wesch-Klein, G.: Provincia. Okkupation und Verwaltung der Provinzen des Impe­rium Romanum von der Inbesitznahme Siziliens bis auf Diokletian. Berlin: De Gruyter, 2008.

Wilson, R. J. A.: Sicily under the Roman Empire, Warminster: Aris and Phillips, 1990.

Szardínia

Bonello Lai, M. (ed.): Sardinia antiqua: studi in onore di Piero Meloni in occasione del suo settantesimo compleanno, Cagliari: Edizioni Della Torre, 1992.

Meloni, P.: “La Sardegna romana. I centri abitati,” ANRW II.11.1. (1988) 491–551.

Piga, A., Porcu, M. A.: “Flora e fauna della Sardegna antica,” in Mastino, A. (ed.): L'Africa romana 1990, 569–597.

Rowland, R. J.: “The Archaeology of Roman Sardinia,” ANRW II.11.1. (1988) 740–875.

Korzika

Jehasse, J., Jehasse, L., Vinciguerra, M.-J.: La Corse antique, Cagliari: CRDP de Corse, 1993.

Zucca, R.: La Corsica romana, Pubblicazioni del Dipartimento di Storia dell'Università degli studi di Sassari 29, Oristano: Editrice S’Alvure, 1996.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode