2. Ibériai-félsziget

Római hódítás — Az Ibériai- vagy Pireneusi-félsziget Európa második legnagyobb félszigete a maga 582 860 km²-es területével a Balkán-félsziget után, és csaknem négyszer akkora, mint az Appennin-félsziget. Egyesek szerint nem is annyira félsziget, mint inkább kisebb szubkontinens. A hatalmas te­rületet a rómaiak elég ráérősen, egészen pontosan 200 év alatt foglalták el: i. e. 218-ban tették be lábukat Emporionba (Ampúrias), és Augustus i. e. 19-ben fejezte be a cantabriai háborút. Livius cum grano salis jegyzi meg: „Hispania volt az első, ahová a rómaiak hódítani jöttek, és az utolsó, amit meghódítottak” (XXVIII. 12.12). A köztársaságkorban (i. e. 197-ben) két provincia jött létre a félszige­ten: az „innenső” Hispania Citerior és a „túlsó” Hispania Ulterior. Ulterior a mai Andalúzia, Portugá­lia, Extremadura, León, Nyugat-Ókasztília (Castilla la Vieja), Galícia, Asturia, és Baszkföld területét foglalta magába. Citeriorhoz tartozott a modern kori Ókasztília keleti része, Aragón, Valencia, Kataló­nia és a korábbi Újkasztília (Castilla la Nueva) nagyobbik fele. Augustus császár a Birodalom felosztá­sát i. e. 27-ben rendelte el. Ez alapján Hispania két tartományát további részekre osztották, illetve átnevez­ték. Pro­vincia Hispania Ulterior Baetica (röviden Baetica), a mai Andalúziánál kisebb területet kapott, mivel a mai Almería, Granada és Jaén kimaradt belőle, viszont benne volt a mai Badajoz déli része. Lusitania és Baetica között az Anas vagy Annas folyó (Guadiana) képezte a határt. A tartomány fővá­rosa Corduba (Cór­doba) lett. Provincia Hispania Ulterior Lusitania (röviden Lusitania), nagyjából a mai Portugália terü­letén feküdt, de csak a Douro-folyótó délre (vagyis kimaradt belőle Gallaecia és Asturia), de hozzá tartozott a mai Extremadura és Salamanca spanyol tartományok jó része is. Fővá­rosa Emerita Augusta (Mérida) lett. Provincia Hispania Citerior Tarraconensis (röviden Tarraconensis) a fővárosról, a Scipiók által alapított Tarracóról (Tarragona) kapta nevét. Ide tartozott Hispania medi­terrán partvi­dékének és Mezetának nagy része, valamint a Baszkföld, Asturia, León és az aranyban gazdag Cantabria is. Érdekesség, hogy a 2000-ben előkerült és az i. e. 15-ben kelt Bierzo-edictumon Hispania északnyugati része még provincia Transduriana néven szerepelt.

Tarraco (Tarragona) rekonstrukciója

Domborzat — A félsziget északkeleti és délkeleti részén fiatal lánchegységek húzódnak. A Pireneusok félsziget északkeleti részét lezáró 435 km hosszúságú, mintegy 100-140 km széles, a 3400 m magas­ságot elérő fiatal lánchegység. Nyugati vonulata a Vizcayai-öböltől a Somport-hágóig húzódik. Nyu­gati irányban fokozatosan lealacsonyodik, és szinte középhegységi jelleget ölt. Átlagos magassága 2000 m körüli. A Középső-Pireneusok zord, sziklás, meredek falú völgyekkel tagolt magashegység csoport. Az alpi csú­csok magasságát nem éri el. A mintegy 200 km hosszúságú, főleg kristályos palák­ból és gránitból fel­épült hegységcsoport legmagasabb része a Maladeta-csoport (Pic d’Aneto, 3404 m). A Keleti-Pirene­usok a Segre hosszanti völgyétől a tengerpartig húzódik. A hegység magas köz­ponti gerince errefelé ismét szétágazik, s az egyes vonulatok fokozatosan lealacsonyodva érik el a tengert. lsmét a közép­hegységi jelleg válik uralkodóvá, bár a déli vonulat egyes csúcsai meg­közelítik a 3000 m-t (Puigmal, 2913 m). Az északi oldal viszont alacsonyabb. Itt 1000-1200 m átlagos magasságú, széles mészkő­fennsík terjeszkedik, melyet a folyók mély szurdokvölgyekkel tagoltak. A félsziget dél­nyugati részén ismét kristályos kőzetek kerülnek a felszínre, és a Sierra Nevadában 3400 m fölé tor­nyosulnak (Mulhacén, egyben a félsziget legmagasabb csúcsa, 3481 m). Az Alpokkal is ve­télkedő igazi magas­hegység a part menti lapályból meredeken emelkedik ki. Európa legdélibb glec­cserét kordozó, impo­záns gerincvonulata a mediterrán nyár forróságában izzó partvidék felől kopár, hófedte, égretörő ormával lenyűgöző látvány. Az Ibériai-félsziget mintegy négyötödén variszkuszi kőzetek találhatóak, ezek a középidő végén, a harmadidőszak elején történő kéregmozgások darabolták fel. Az ország túlnyomó részét a Mezeta („asztal”) 700–800 m magas, fennsíkja adja, amely jobbára a földtörténeti óidőben keletkezett kris­tályos kőzetekből áll. A Mezeta felszíne nem egyenletes, ketté­osztja a Kasztíliai-választóhegység, szélein pedig akár 2000 méternél is magasabb röghegységek sze­gélyezik (Kantábriai-, Ibériai- és Ka­talóniai-hegység). A Mezeta peremén pedig három üledékkel fe­dett medence található, melyek fo­lyóvölgyekben alakultak ki: az Ebro-medence, Tejo-medence és a Guadalquivir-medence.

Kasztíliai táj

Vízrajz — Az Ibériai-félszigeten a vízhálózat aránytalan és szélsőséges, emiatt a nagyobb folyók is csak rövid szakaszon hajózhatók. Területének 70%-a az Atlanti-óceán, 30%-a Földközi-tenger vízgyűj­tőjéhez tar­tozik. A folyók vízjárása változó, az atlanti partvidéken a bőséges csapadék miatt kiegyenlí­tett a víz­hozam, de az itt található folyók rövidek. Kasztília és a déli területek folyói ezzel szemben nyáron szinte kiszáradnak. Az öt leghosszabb folyó közül négy az Atlanti-óceánba ömlik: a Tagus (spanyolul Tajo, portugálul Tejo, hossza kb. 1038 km, vízgyűjtő területe 81 000 km²), az Anas (Gua­diana, hossza 778 km, vízgyűjtő területe 67 000 km²), a Betis (Guadalquivir, hossza 665 km, vízgyűjtő területe kb. 50 000 km²), valamint a Durius (spanyolul Duero, portugálul Douro, hossza 920/1092 km, vízgyűjtő területe 97 000 km²); és csak a második leg­hosszabbnak számító Hiberus (Ebro, hossza 910 km, víz­gyűjtő területe 83 093 km²) torkollik a Föld­közi-tengerbe. Gazdasági szem­pontból legjelen­tősebb a Guadalquivir, melynek áradásai ter­mékeny völgyet alakítottak ki, ahol az ókorban jelentős olíva- és szőlőtermesztés folyt. A folyón na­gyobb hajók is könnyen felhajózhattak a terület központ­jának szá­mító Hispalis (Sevilla) városáig. A folyó jelentőségét az is tovább fokozta, hogy a Sierra Ne­vada gazdag ásványkin­cseit ezen keresztül szállították le Gades (Cádiz) kikötőjébe, és onnan tovább a mediterrán területekre. Ami az Ibériai-félsziget partvidékét illeti: a mediterrán része­ken csak igen kevés a kikö­tésre alkalmas hely, míg az Atlanti-partvidék mély öblökkel tagolt, de itt viszonylag jelentéktelen hajóforgalom volt a római korban.

A Betis (Guadalquivir) folyó

Éghajlat — Az Ibériai-félsziget a mediterrán övben fekszik, az északnyugati részén az óceán felől érkező szelek miatt az éghajlat hűvösebb, csapadékos. Az óceáni hatás alatt álló partvidéken bőséges csapadék (1600-2000 mm/év), enyhe tél és hűvösebb nyár a jellemző. A félsziget belsejében száraz kontinentális éghajlat uralkodik, itt a nyár forró, a tél hűvös, az évi közepes hőingás mértéke 20°C, a csapadék mértéke 300 mm/év alatti. Valódi mediterrán éghajlat csak a félsziget Földközi-tengerrel határos partvonala mentén figyelhető meg: jellemzője az esős tavasz és ősz és a mérsékelten meleg nyár. A félsziget jelentős része vízhiányos, a szárazság délkelet felé fokozatosan növekszik.

Gazdasági jelentőség — Hispania gazdasági jelentőségét a Római Birodalmon belül aligha lehet túlhangsúlyozni. A Róma számára elsődlegesen fontos három mediterrán alapnövény (búza, olíva, szőlő) termesztésben egyértelműen az olíva vitte el a pálmát. Baeticában a Betis (Guadalquivir) folyó mellett elte­rülő termékeny földek első számú kiviteli cikke az olaj volt: évente legalább 4 millió kg-ot exportáltak belőle, amihez kb. 55 000 amphorára volt szükség. A kifejezetten a baeticai olaj tárolására kifejlesztett, göm­bölyded Dressel 20-as amphoratípus a laposfenekű folyami bárkákhoz alkalmazko­dott, amelyek átlagosan 10 méter hosszúak voltak és 70-80 amphorát tudtak szállítani. Az amphoragyártó fazekasműhelyek is a kikötők közelében működtek, amiből arra követ­keztethetünk, hogy a folyótól távolabb fekvő olívaültetvényekről bőrtömlőkben szállították a ki­préselt olajat a Baetis melletti kikötőkbe.

Anadalúzia végtelen olajfaligetei

A baeticai olajexport legjelentősebb történeti dokumentuma a Rómában emelkedő „Cserépdomb” (Monte Testaccio), egy nagyjából háromszög alap­rajzú mesterséges halom, melynek magassága 35, kerülete 1490 méter. Úgy keletke­zett, hogy az ókorban ide dobálták ki a használt amforákat. A törött cserepekből álló domb teljes térfogata 550 000 m³, súlya 742 500 000 kg, az amforák becsült darabszáma 24 750 000, a bennük tárolt olaj mini­mális becsült mennyisége 173 250 000 kg. A legújabb kutatások szerint az amforák 80%-a Baetica tartományból került ide az i. sz. 1–3. században, többségük a Dressel 20-as baeticai amforatípust kép­viseli. Ezeknek a gömbölyded edényeknek önsúlya elérte a 30 kg-ot, nettó kapacitá­suk pedig a 70 kg-ot. Hispania gabonatermesztéséről értelemszerűen kevesebb adatunk van, de az irodalmi források szerint a tartomány csak a császárkor első századában csatlakozott a főbb gabona­exportőrökhöz (Szicília, Szardínia, Africa, Egyiptom). A haszonnövények közül a len termesztése számított jelentősnek. Ennek érdekes bizonyítékát – egy lenfeldolgozó műhelyt – találták meg a régészek az i. sz. 1. század közepén Saetabis (Játiva, Valencia) mellett épített villában, amelynek tulajdonosa egy bizonyos Publius Cornelius Iunianus volt. Az állattenyésztésben a juh mellett a sertés volt igen jelentős (gyapjút és sózott húst exportáltak is), a Meseta és a Pireneusok területén mindmáig a transzhumációs pásztorkodás dominált. A római lószakértők különösen magasztalták a hispaniai paripákat, sőt egy szakíró, P. Vegetius Renatus szerint még a kiváló afrikai (arabs) lovak ereiben is hispaniai ősök vére csörgedezett. Strabón alig tud betelni a turdetániai vidék (Hispania Baetica Atlanti-óceán felé eső része) halainak és egyéb tengeri herkentyűinek magasztalásával:

„Az osztrigák és kagylófélék ugyanis tömegükkel és nagyságukkal az egész külső tengeren kitűnnek, különösen azonban itt, minthogy itt erősebb az apály és a dagály, amelyek mozgásuk által valószínű okai e tengeri állatok sokaságának és nagyságának. Így vagyunk az összes cetekkel, oryxokkal, bálnákkal és physéterekkel is, amelyek mikor a vizet kilövellik, a távoli néző felhőoszlopnak nézné őket; a tengeri angolnák is nagyon megnövekednek, a nálunk levőket nagyságban messze felülmúlják, ugyanúgy a pettys angolnák és számos egyéb ilyenféle hal. Karteiánál (Carcesa/Cazorla) állítólag 10 kotylé nagyságú bíborszínű tengeri csigák vannak, távolabbi vidékeken 80 minánál is nagyobb angolnák, egy talentumos polipok, kétkönyöknyi tintahalak és még hasonlók vannak. A külső partvidék egyéb részeiről sok kövér és vaskos tonhal sereglik ide. A tengerben élő, általában alacsony, de kemény gyümölcsöt termő tölgyfélének a termésével táplálkoznak; ez a szárazföldön is nagy mennyiségben található Ibériában, olyan nagy gyökerei vannak, mint egy kifejlett tölgynek, de még olyan magasra sem emelkedik, mint egy kifejlett cserje, ámde annyi termést hoz, hogy beérés után mind az Oszlopokon kívül, mind a belül lévő part tele van azzal, amit az ár magával sodor. (…) A tonhalak, amint a külső tengerről jönnek, minél közelebb érnek az Oszlopokhoz, az élelem fogytával annál jobban lefogynak; ez az állat amolyan tengeri disznóféle, szereti a makkot, és attól nagyon meghízik, és ha bőven terem a makk, bőven van tonhal is.” (Strabón III. 2.7. C 145.)

A halak nagy mennyisége miatt a halszósz (garum) készítés is jelentős iparággá fejlődött. A halsózó telepek helyének kiválasztásakor még két fontos szempontot vettek figyelembe: egyrészt sok édesvízre, másrészt hatalmas mennyiségű sóra volt szükség. Ezért a hispaniai és lusitaniai telepeknél megfigyelhető, hogy vagy folyók torkolatainál helyezték el a na­gyobb halsózó telepeket, vagy az édesvizet kutakból (esetleg ciszternákból) nyerték, esetenként pedig vízvezetékekkel szállították. A sót vagy sós mocsarakból (pl. Estuário do Sado, Setúbal, Portugália), vagy sóbányákból, vagy tengeri lepárlás útján nyerték. A halas medencéket több he­lyütt hypocaustummal fűtötték, hogy a melegítés révén nagyobb koncentrációt érjenek el (pl. Tróia, Cotta). Különösen élénk volt a Hispania és Italia közötti garumkereskedelem, amely már az i. e. 1. században nagy volumen­ben zajlott, mint azt a Le Titan-hajóroncs leletei is mutatják (Dél-Franciaország). A „jófajta hispán halból sajtolt garum” még Horatius verseibe is utat talált (garo de sucis piscis Hiberi, Sat. II. 8. 46).

Halszósz készítő medencék Baelo Claudia városában (Baetica)

A mezőgazdaság mellett azonban Hispania igazi gazdasági jelentősége a nemesfémek bányászatából származott. Az arany legfőbb lelőhelye Hispania Tarraconensis északnyugati része (Montefurado, Puerto del Palo, Las Médulas) és Lusitania (Aljustrel) volt. Bár termésaranyat szerencsés esetben a föld felszínén is lehet találni, a hispaniai aranyat mélyen a föld alól hozták felszínre. „Hispania kiszáradt, kopár, mást nem termő hegyeit kényszerítik rá arra, hogy e kincsben bőségesek legyenek” — mondja Plinius, aki Hispania Tarraconensis procuratoraként személyesen tanulmányozta az itteni bányászatot. A termelés növelése érdekében a római mérnökök – szó szerint – hegyeket mozgattak meg. A Duerna-folyót például számos ágra választva a hegyek összeomlasztására (ezt nevezte Plinius ruina montium-nak), és a meddő kőzet kimosására használták („Las Moraceras”). A rendkívül vízigényes aranykivá­lasztáshoz Las Médulasban nem kevesebb, mint hat vízvezetéket építettek, amelyek kb. 20 km-ről napi 34 millió liter vizet szállítottak a bánya területére. A bányákban egy párokba rendezett, felülcsapott vízkerekekből és tartályokból álló rafinált vízkiemelő rendszer tette lehetővé, hogy a bányászat akár 25 méter mélyen is folyhasson a föld alatt. Az ezüst bányászata hasonlóképen zajlott, azzal a nem mellékes körülménnyel együtt, hogy az ezüsttel együtt ólom és higany is előfordult, ezért – írja ugyancsak Plinius – „az ezüstbányák levegője minden élőlényre káros” (NH XXXIII. 95-98).

A Rio Tinto ezüstbányáinál a 19. században talált római vízkiemelő kerék

A hispaniai nemesfém-termelés olyan jelentős volt, hogy a hispaniai ezüst- és rézbányák hozamának változása egyenes összefüggésben állt a római pénzverés alakulásával. A korai principátuskori rézpénzek izotópos kutatása kimutatta, hogy Augustus korában a pénzek réz összetevője leginkább Délkelet-Hispaniából, Sardiniából, valamint kisebb részben Etruriából származott. Ugyanez folytatódott Tiberius korában is, kivéve, hogy Etruria helyett feltűnt Ciprus, mint a réz forrása. Az augustusi quadransokhoz és a késői Tiberius-kori asokhoz pedig kizárólag a Délnyugat-Hispaniában található Rio Tinto környéki rezet használták. A leghíresebb ólombányák Carthago Nova (Cartagena) környékén voltak, az itteni ólombányák öntvényei még a Kelet-Mediterráneumba is eljutottak. Pompeiiben az Augustus-kori ólom vízvezetékcsövek kémiai vizsgálatával kimutatták, hogy az ólom sokféle forrásból érkezett a Vezúv alatti városba: az egyik öt­vözetben 75% hispániai (Carthago Nova / Cartagena) és 25% sardiniai; a másikban 66,7% thasosi és 33,3% dél-hispaniai ólom volt megtalál­ható, de minden bizonnyal az Alpokból is érkezett Pompeiibe ólom. Herculaneumban eddig öt plumbarius neve került elő a város vízvezetékrend­szeréről, és a Casa del Salone Nero elnevezésű házról (VI. 12) megállapították, hogy egy fémfeldol­gozó műhely volt, amelyben két hispaniai ólom­tömb is előkerült. Hispania Tarraconensis északkeleti részében a kőkitermelés (márvány, broccatello, és az ún. Santa Tecla-kő) az Augustus- és a Flavius-kor között kulminált, s ekkorra már a kőfejtés technikáját is stan­dardizálták. Bizonyos típusú kö­veket (pl. El Mèdol) luxuscikkek, szobrok, feliratok gyár­tására használták. Érdekesség, hogy a borbélyüzletekben használt legjobb minőségű fenőkö­veket a hispaniai Laminiából importálták (NH XXXVI. 164-165), az i. sz. 1. század közepéig a táblaüveg helyett használt csillámpalát pedig Segóbriga környékén bányászták (Plin. NH XXXVI. 160-161).

 

Irodalom

Általános

Barrios, L. L.: La Producción de salsas y conservas de pescado en la Hispania Romana II aC-VI dC. Barcelona: Universitat de Barcelona, 2001.

Blázquez Martínez, J. M.: Historia economica de la Hispania romana. Madrid: ediciones Cristiandad, 1978.

Tovar, A., Blázquez Martínez, J. M.: Historia de la Hispania Romana: la Península Ibérica desde 218 a.C. hasta el siglo V. Madrid: Ediciones Altaya, 1997.

Bowes, K. D., Kulikowski, M. (eds.): Hispania in Late Antiquity: Current Perspectives. Leiden: Brill, 2005.

Carreras, C.: “Hispania and the Roman Mediterranean AD 100-700: ceramics and trade,” Mediterranean Historical Review 26:2 (2011) 195-197.

Chavarría, A.: “Interpreting the transformation of late roman villas: the case of Hispania,” in Christie, N. (ed.): Landcapes of Change. Rural evolutions in Late Antiquity and the Early Middle Ages. Burlington: Ashgate, 2004, 67-102.

Curchin, L. A.: “Personal Wealth in Roman Spain,” Historia 32:2 (1983) 227-244.

Curchin, L. A.: “Vici and pagi in Roman Spain,” Revue des Études Anciennes 87:3-4 (1985) 327-343.

Curchin, L. A.: Roman Spain: Conquest and Assimilation. London: Routledge, 1991.

Curchin, L. A.: The Romanization of Central Spain: Complexity, Diversity and Change in a Provincial Hinterland. London: Routledge, 2013.

Fernández Ochoa, C., Morillo, A.: “Walls in the urban landscape of Late Roman Spain: defense and imperial strategy,” in Bowes, K. D., Kulikowski, M. (ed.): Hispania in Late Antiquity. Leiden: Brill, 2005, 299-340.

Gutierrez, A.: Roman Quarries in the Notheast of Hispania (Modern Catalonia). Tarragona: Institut Català d’Arqueologia Clàssica, 2009.

Haley, E. W.: Migration and Economy in Roman Imperial Spain. Barcelona: Universitat de Barcelona, 1991.

Keay, S. J.: Roman Spain. Berkeley: University of California Press, 1988.

Kulikowski, M.: Late Roman Spain and its Cities. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2010.

Lewis, P. R., Jones, G. D. B.: “Roman gold-mining in north-west Spain,” Journal of Roman Studies 60 (1970) 169-185.

Reynolds, P.: Hispania and the Roman Mediterranean, AD 100–700: Ceramics and Trade. London: Duckworth, 2010.

Richardson, J. S.: Hispaniae: Spain and the Development of Roman Imperialism, 218-82 BC. Cambridge: Cambridge University Press, 2004.

Baetica

Bernal, D., and Sáez, A.: “Fish-salting Plants and Amphorae Production in the Bay of Cádiz (Baetica, Hispania). Patterns of settlement from the Punic Era to Late Antiquity,” in H. Vanhaverbeke, J. Poblome, M. Waelkens, F. Vermeulen, R. Brulet (eds.): Thinking about Space – The potential of surface survey and contextual archaeology in the definition of space in Roman times, Studies in Eastern Mediterranean Archaeology VIII, Turnhout: Brepols, 2008, 45-113.

Blázquez, J. M.: “The latest work on the export of Baetican olive oil to Rome and the army,” Greece & Rome 39:2 (1992) 173-188.

Earl, G.: “Structuring of the provincial landscape: the towns in central and western Baetica in their geographical context,” in Andreotti, C., Le Roux, G., Moret, P. (Eds.) Invention d'une géographie de la Péninsule Ibérique. Málaga: Diputación Provincial de Málaga, 2006, 305-316.

Fear, A. T.: Rome and Baetica: Urbanization in Southern Spain c. 50 BC-AD 150: Urbanization in Southern Spain c. 50 BC-AD 150. Oxford: Oxford University Press, 1996.

Funari, A., Paulo, P.: “Baetica and the Dressel 20 production An outline of the province's history,” Dialogues d’Histoire Ancienne 20:1 (1994) 87-105.

Haley, E. W.: Baetica Felix: People and Prosperity in Southern Spain from Caesar to Septimius Severus. Austin: University of Texas Press, 2003.

Isaksen, L.: “The application of network analysis to ancient transport geography: A case study of Roman Baetica,” Digital Medievalist 4 (2008), http://www.digitalmedievalist.org/journal/4/isaksen

Tristan, F. C.: “The Iberian and early Roman coinage of Hispania Ulterior Baetica,” Journal of Roman Archaeology 29 (1998) 147-170.

Tarraconensis

Carvalho, H. P.: “Landscape markers and cadastral intervention in the territory near Bracara Augusta (Hispania Citerior Tarraconensis),” Archivo Espanol de Arqueologia 85 (2012) 149-166.

Casal, L. A.: Early Roman towns in Hispania Tarraconensis. Journal of Roman Archaeology Suppl. 62, Portsmouth: JRA, 2006.

Keay, S.: “The impact of the foundation of Tarraco upon the indigenous settlement pattern of the Ager Tarraconensis,” in De les estructures indigenes a l'organització provincial Romana de la Hispania Citerior. Granollers: Jornades Internacionals d’Arqueologia Romana, 2008, 53-58.

Palet, J. M., Orengo Hector, A.: “The Roman centuriated landscape: conception, genesis, and development as inferred from the Ager Tarraconensis case,” American Journal of Archaeology 115:3 (2011) 383-402.

Revilla Calvo, V.: Producción cerámica, viticultura y propiedad rural en Hispania Tarraconensis (siglos I aC-III). Barcelona: Edicions Servei del Llibre L'Estaquirot, 1995.

Lusitania

De Francisco Martín, J.: Conquista y romanización de Lusitania. Salamanca: Universidad de Salamanca, 1996.

Edmondson, J. C.: “Romanization and urban development in Lusitania,” in T. Blagg, M. Millett (edd.): The Early Roman Empire in the West. Oxford: Oxbow, 1990, 151-178.

Edmondson, J. C.: Two industries in Roman Lusitania: mining and garum production. BAR International Series, S362. Oxford: Archaeolingua, 1987.

Edmondson, J.: “Roman power and the emergence of provincial administration in Lusitania during the Republic,” in E. Hermon (ed.): Pouvoir et imperium, Diaphora 6, Naples: E. Jovene, 1996, 163-211.

Edmonson, J. C.: “Creating a provincial landscape: roman imperialism and rural change in Lusitania,” Les campagnes de Lusitanie romaine. Occupation du sol et habitas. Madrid–Salamanca: Collection Casa de Velázquez 47 (1994) 13-29.

Fabião, C.: Centros oleiros da Lusitania. Balanço dos conhecimentos e perspectivas de investigação. BAR International Series, S1266, Oxford: Archaeolingua, 2004, 379-410.

Fabião, C.: “Las ánforas de Lusitania,” in Bernal Casasola, D., Ribera i Lacomba, A.(eds.): Cerâmicas Hispanorromanas. Un estado de la cuestión. Cádiz: Universidad de Cádiz 2008, 725-745.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode