Halászat és haltenyésztés

A hal gazdasági szerepéről szólva először is külön kell választanunk a halászatot a haltenyésztéstől. Az előbbivel kapcsolatban mindjárt egy ökológiai tényre kell felhívnunk a figyelmet. Egészében véve a Földközi-tenger planktonvilága nem olyan gazdag, mint az óceánoké. Kék vizének a turisták, búvárok által kedvelt nagy átlátszósága viszonylagos meddőségét jelzi. Bár a mediterrán tengeri élővilág bio­lógiai sokfélesége nem éri el az óceáni fauna biodiverzitását, a Földközi-tenger élővilága mégis na­gyon érdekes, mert a viszonylag kis területű, és éghajlati szempontból homogén mediterrán meden­cében több faunaprovincia élőlényei találkoznak egymással. Az élővilág mintegy 65%-a atlanti, 5%-a szubarktikus, 5%-a trópusi, indo-pacifikus eredetű, 25%-át pedig bennszülött, endemikus fajok alkot­ják. Sajátosságai miatt a Földközi-tenger élővilága önálló biogeográfiai egységnek tekinthető, amit mediterrán faunaprovinciának neveznek. A halak állatkörének (Pisces) eddig 613 faját írták le a Föld­közi-tengerben. Ebből 81 faj a porcos halak osztályába (Chondrichtyes), míg 532 faj a csontos halak közé (Osteichtyes) sorolható. A mediterrán halfajok 11%-a endemikus. A viszonylag kevés plankton is eltartja a szardellafélék, szardíniák és más apró, felszínközelben élő halak nagy tömegeit. Ezek vonz­zák ide a ragadozó halakat, a közönséges makrélát, és óriás rokonait, a csíkoshasú tonhalat, a kard­halat, és a rendkívül értékes húsú, de a túlhalászás miatt a kihalás szélén álló kékúszójú tonhalat (Thun­nus thynnus). Ezek általában nem állandó lakói a Földközi tengernek, de ívni ide járnak a nyílt­vízi tüskésmakréla-félék (Carangidae). A fűrészfogú sügérfélék (Serranidae) családjának legnagyobb képviselője, a barna fűrészessügér (Epinephelus marginatus), hossza elérheti az 1,5 métert, súlya pedig a 20 kilogrammot. Az Adrián gyakori a sokkal kisebb, élénk kék hasfoltjáról jól felismerhető betűs sügérrel (Serranus scriba). A murénafélék családjának (Murenidae) két faja található meg a Földközi-tengerben, közülük a közönséges muréna (Murena helena) az Adrián is honos. A korall­szirtihal-féléket a barna korallsügér (Chromis chromis) képviseli, a trópusi korallsügérek család­jának (Chromidae) egyetlen földközi-tengeri faja. A durbincsfélék (Sparidae) leggyakoribb mediterrán képviselői a kétsávos kecskedurbincs (Diplodus vulgaris), az abroncsos durbincs (Diplodus sargus), a fekete durbincs (Oblada melanura), valamint az étkezési csemegehalnak minősülő az aranydurbincs (Sparus auratus). Az ajakoshalfélék (Labridae) családjához tartozik a Földközi-tenger legszínpompá­sabb hala, a pávahal (Thalassoma pavo), és a szivárványhal (Coris julis) is. A partmenti vizek gyakori halcsaládjait alkotják a nyálkáshalfélék (Blennidae), a gébfélék (Gobidae), a tengeripérfélék (Mugili­dae) a tengeri márnák (Mullidae), a morgóhal-félék (Triglidae), és a mérgező skorpióhal-félék (Scor­pe­nidae). A trópusi papagájhalféléket (Scaridae) egyetlen faj, a pompás papagájhal (Sparisoma cretense), míg a szintén trópusi íjhalfélék (Balistidae) családját, az európai íjhal (Balistes capriscus) képviseli. Az atlanti faunaprovincia képviselői a tőkehalfélék (Gadidae). A hajóroncsok belsejében is gyakoriak a nagy rajokat alkotó francia tőkehalak (Trispoterus luscus). Endemikus tőkehalféle a szik­lahasadékokban élő, félénk villás tőkehal (Phycis phycis). Ebbe a családba tartozik a közismert hekk (Merluccius merluccius) is.

Halászat a Földközi-tengerben (észak-afrikai mozaik, Bardo Múzeum, Tunisz)

Mit ismertek és főként mit halásztak mindebből az ókorban? Plinius természettudományi enciklopédiájának XXXII. könyvében 144 fajta halat sorol fel (Richmond 1971). Columella azt is leírja, melyik tengerrészen milyen halfajták élnek: a kardhal (helops) csakis a pamphyliai tengerben; az aranyhal (faber/zaeum) a Gades előtti vizekben; a papagájhal (scarus) Szicília és Asia partjai között, de sohasem a Ligur-tengerben; a murena (muraena) pedig a Tartessos előtti Atlanti-partokon őshonos, de bármely tengervízben lehet tenyészteni (VIII. 16.9). Strabón alig tud betelni a turdetániai vidék (Hispania Baetica Atlanti-óceán felé eső része) tengeri termékeinek magasztalásával:

Az osztrigák és kagylófélék ugyanis tömegükkel és nagyságukkal az egész külső tengeren kitűnnek, különösen azonban itt, minthogy itt erősebb az apály és a dagály, amelyek mozgásuk által valószínű okai e tengeri állatok sokaságának és nagyságának. Így vagyunk az összes cetekkel, oryxokkal, bálnákkal és physéterekkel is, amelyek mikor a vizet kilövellik, a távoli néző felhőoszlopnak nézné őket; a tengeri angolnák is nagyon megnövekednek, a nálunk levőket nagyságban messze felülmúlják, ugyanúgy a pettyes angolnák és számos egyéb ilyenféle hal. Karteiánál (Carcesa/Cazorla) állítólag 10 kotylé nagyságú bíborszínű tengeri csigák vannak, távolabbi vidékeken 80 minánál is nagyobb angolnák, egy talentumos polipok, kétkönyöknyi tintahalak és még hasonlók vannak. A külső partvidék egyéb részeiről sok kövér és vaskos tonhal sereglik ide. A tengerben élő, általában alacsony, de kemény gyümölcsöt termő tölgyfélének a termésével táplálkoznak; ez a szárazföldön is nagy mennyiségben található Ibériában, olyan nagy gyökerei vannak, mint egy kifejlett tölgynek, de még olyan magasra sem emelkedik, mint egy kifejlett cserje, ámde annyi termést hoz, hogy beérés után mind az Oszlopokon kívül, mind a belül lévő part tele van azzal, amit az ár magával sodor. (…) A tonhalak, amint a külső tengerről jönnek, minél közelebb érnek az Oszlopokhoz, az élelem fogytával annál jobban lefogynak; ez az állat amolyan tengeri disznóféle, szereti a makkot, és attól nagyon meghízik, és ha bőven terem a makk, bőven van tonhal is. (Strabón III. 2.7. C 145.)

Az i. sz. 2. század végére már olyannyira ismertté váltak a különféle halfajok és élőhelyeik, hogy Galénos a De alimentorum facultatibus című művében 73 földrajzi helyet említ ezzel összefüggésben: Hispaniától Syriáig és a Fekete-tengertől Egyiptomig, miközben kitér a folyókra és folyótorkolatokra is. Számos helyet ezek közül saját maga is megszemlélt. A 2–3. századi Egyiptomból származó Athé­naios a Lakomázó bölcsek VI–VIII. könyvében már több száz földrajzi helyet sorol fel, ahonnan különlegesen finom halak kerülhetnek a rómaiak asztalára (Wilkins 2005: 26).

A tonhal halászata mindig is kiemelkedő eseménynek számított a mediterrán tengerparti közösségek életében (Donati–Pasini 1997). A középkorban és a korai újkorban sok helyről gyűltek össze a halászok, hogy bárkáikban háromágú szigonyokkal és különlegesen kiképzett varsákkal felszerelkezve várják a halrajok megjelenését. A tonhalszezon áprilistól június közepéig tartott (Mollat du Jourdin 1996: 180). Nagyjából az ókorban is ilyennek képzelhetjük a tonhal halászatát, amire abból következtethetünk, hogy az itáliai partok mentén pl. Cosában és Populoniában, vagy az Azovi-tenger melletti Klazomenoiban tonhalmegfigyelő állomásokat (thynnoskopeia) működtettek (Strabón V. 2.6. C 223; XI. 2.4. C 494). Ezeket a megfigyelőtornyokat Aelianus és Oppianos szerint általában fából készítették, és Kyzikoson egy erre vonatkozó feliratos utalás is fennmaradt, amelyben egy halász bérel egy tonhalfigyelő-tornyot a várostól (Robert 1950: 81-83). Kőből épített változata a Cádiz mellett ma is látható Torre de Hércules. Strabón részletesen leírja a tonhalak vonulását Egyiptom felől a Fekete-tengerbe, és a tonhalhalászatot Byzanti­onnál, amely „a byzantioniaknak és a római népnek jelentős bevételt biztosít” (VII. 6.2. C 320). Ahogy arra már Purcell (1995) is rámutatott, a halfogás mennyisége megjósolhatatlan volt az ókorban. Előfordult, hogy mérhetetlenül sok halat fogtak, s ilyenkor rövid időre lement a hal ára, sőt az eladhatatlan áruból állateledel lett. A magányosan élő halak halászása — amelyek nem járnak rajokban és egyenként kell őket elfogni —, sokkal problematikusabb volt, ennél fogva jóval drágábban kerültek értékesítésre. Ha egy különleges halfajtát, vagy egy rendkívül nagy példányt fogtak ki, minden korban a közösség legtekintélyesebb tagjának vagy az uralkodónak vitték, mint azt az Adrián fogott rombuszhal és Domitianus esete is mutatja (Iuv. Sat. IV. 39–144, a görög példákhoz vö. Davidson 1997). A hal a szegény emberek eledele is volt, mint azt számos evangéliumi példa bizonyítja; a Galileai-tó környékén az emberek többsége halászatból élt (Hanson 1997), de már olyan falvak és városok halászatban játszott szerepét is tanulmányozták, mint a krétai Itanos (Mylona 2003), vagy az itáliai Cosa (McCann et al. 1987). A hal Rómában is népszerű eledel volt, dacára annak, hogy a mos maiorum szerint a tősgyökeres római étrend alapja a tönke- vagy árpakenyér és a disznóhús. Ovidius céloz rá a Fastiban, hogy egy ősi római istenség, Carna, disznóhúsból és szalonnából készült áldozatokat vár, és megveti a modern ételeket, úgymint az Észak-Afrikából és Görögországból átvett halakat és madarakat: „Baj nélkül úszkált a hal abban a korban. A kagylót / csontos házában nem fenyegette veszély” (VI. 172–173). A császárkori mozaikokon mindenütt igen népszerű téma volt a halászok, a halászati eszközök és a halak ábrázolása (Bekker-Nielsen 2002b).

Ókori eredetű tonhalfigyelő torony (thynnoskopeion) Cádiz közelében

A bizonytalan halászatnál sokkal kifizetődőbb és főként biztosabb bevételt jelentett a halastavakban (piscinae) történő haltenyésztés. Az első halastavat Italiában L. Licinius Crassus (ces. 92) létesítette. Követői voltak L. Marcius Philippus (cos. 91), Hortensius és Lucullus, aki első ízben épített tengeri halak számára akváriumot, valamikor az itáliai szövetséges háború idején. A murena-tenyésztés bevezetése L. Lucilius Hirrus nevéhez fűződik (Plin. NH IX. 141). Az első osztrigatelepeket C. Sergius Orata létesítette Baiae melletti villájában, még a szövetséges háború előtt (Plin. NH IX. 168; XXXII. 161; Val. Max. IX. 1.2 szerint a Lucrinus-tó mellett). Érdekes, hogy Varro ezt az ugyancsak jövedelmező üzletágat nem említi mezőgazdasági művében, bár az ostrea illa magna Baiana szerepelnek a menipposi szatírákban is (Var. sat. Men. frg. 549). Columella — aki ugyan jöve­delme­zőség szempontjából a földművelés mögé helyezi a haltenyésztést — részletes útmutatást közöl a halastavak kialakításához. Először is: halastó létesítésére a tengerparti területek alkalmasak, ahol nehéz a növénytermesztés. A halastó három fajtája: az iszapos, homokos és köves medrű különféle halak, kagylók és csigák tenyésztésére alkalmas (VIII. 16.8–9). A rómaiak nem csak meglévő tengeri és édesvízi halakat tartottak halastavakban, hanem — úgy tűnik — tenyésztéssel is foglal­koztak. Egyes kutatók szerint a vadpontyot először a rómaiak domesztikálták, mégpedig valószínűleg a Dunában fogott példányokból (Balon 1995).

Sziklába vájt halas medence (fish-tank) Pandoteria / Ventotene szigetén

 

Bibliográfia

Balon 1995: Balon, E. K., „Origin and Domestication of the Wild Carp, Cyprinus carpio: from Roman Gourmets to the Swimming Flowers”, Aquaculture 129: 3–48.

Bekker-Nielsen 2002b: Bekker-Nielsen, F., „Nets, Boats and Fishing in the Roman World”, Classica et Mediaevalia 53: 215–234.

Davidson 1997: Davidson, J., Courtesans and Fishcakes: the Consuming Passions of Classical Athens, London, Fontana Press.

Donati–Pasini 1997: Donati, A., Pasini, P. (eds.) Pesca e pescatori nell’antichità, Venezia, Leonard Arte.

Hanson 1997: Hanson, K. C., „The Galilean Fishing Economy and the Jesus Tradition”, Biblical Theology Bulletin 27: 99–111.

McCann et al. 1987: McCann, A. M., Bourgeois, J., Gazda, E. K., Oleson, J. P., Will, E. L. (eds.), The Roman Port and Fishery of Cosa: a Center of Ancient Trade, Princeton, Princeton University Press.

Mollat du Jourdin 1996: Mollat du Jourdin, M., Európa és a tenger, Budapest, Atlantisz.

Mylona 2003: Mylona, D., „Fishing in Late Antiquity: the Case of Itanos, Crete”, in Gambe, C., Halstead, P. Hamilakis, Y., Kotjabopoulou, E. (eds.), Zooarchaeology in Greece: Recent advances, London, BSA, 95–101.

Purcell 1995: Purcell, N., „Eating Fish: the Paradoxes of Seafood”, in Wilkins, J., Harvey, D., Dobson, M. (eds.), Food in Antiquity, Exeter Studies in History, Exeter, University of Exeter Press, 132–149.

Richmond 1971: Richmond, J. A., „Pliny’s Catalogue of Fishes”, Hermes 99: 135–141.

Robert 1950: Robert, L., “Pécheurs de Parion,” Hellenica IX, 81-97.

Wilkins 2005: Wilkins, J., „Fish as a Source of Food in Antiquity”, in Bekker-Nielsen 2005: 21–30.

 

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode