Epigráfiai források

Bár az epigráfia mint történeti segédtudomány igen ősi múlttal dicsekedhet, a modern tudományos felirattan atyjának Theodor Mommsent (1817–1903) tekinthetjük, aki az általa szerkesztett Corpus Inscriptionum Latinarumban (CIL) mintegy 130 000 római feliratot publikált. Azóta az egykori Római Birodalom területén — sőt azon kívül is — előkerült latin és görög nyelvű feliratok becsült száma meghaladja a hatszázezret, és évente mintegy 2000-rel gyarapszik. (Hispania és Lusitania esetében ma négyszer annyi feliratot ismerünk, mint amennyit Mommsen publikált a CIL II. kötetében.) Ez a hatalmas mennyiségű ókori szöveg olyan tömeges adatforrás, ami nélkül a római gazdaság- és társadalomtörténet egész fejezeteit egyszerűen lehetetlen volna megírni (Millar 1983a:110–112). De nemcsak a feliratok mennyisége növekedése lényeges. A Mommsen utáni korszak nagy vívmánya a feliratok újszerű értelmezése: ezeket ma már nem annyira okmányjellegű forrásoknak, mint inkább „kommunikációs médiumnak” tekintjük (Alföldy 2004:202). Az epigráfia jelentősége valóban óriási lehetett az ókorban: egyes tudósok 20-40 millióra teszik az egy időben látható feliratok számát a Római Birodalomban: „a feliratok a polgárok mindennapi vizuális környezetének fontos és állandó elemét alkották” (Susini 1973:52). A Greg Woolf által monumental epigraphy-nak, Alföldy Géza részéről inkább memorial epigraphy-nak nevezett feliratok „arra voltak hivatva, hogy egyes személyek és csoportok létét, társadalmis státusát, erényeit és teljesítményeit, sőt végső soron a Romanum nomen teljes értékrendjét tartós módon megörökítsék. Így azt a célt szolgálták, hogy Róma társadalmi, politikai és kulturális rendjét hirdessék, dicsőítsék, és a későbbi generációknak továbbadják” (Alföldy–Panciera 2001; Alföldy 2004:203).

A Corpus Inscriptionum Latinarum egyes köteteinek földrajzi lefedettsége (forrás: http://cil.bbaw.de/cil_en/bilder/karte.gif)

A Római Birodalom epigráfiai kultúrájáról fontos tudni, hogy abban kétféle nyelv használata dominált: Nyugaton a latin, Keleten a görög. A Balkán-félszigeten a nyelvi határ a — Konstantin Josef Jíreček cseh kutatóról (1854–1918) elnevezett — Jireček-vonal mentén húzható meg: a mai albániai Laçi városától egyenes vonalban halad Serdicáig (Szófia), onnan pedig kissé megtörve, a Balkán-hegység vonulatait követve a Fekete-tengerhez fut ki nagyjából Odessus (Várna) magasságában. Jorma Kaimio finn kutató ezt azzal egészítette ki, hogy Dalmatia és Moesia Superior teljes egészében a latin nyelvterületre, míg Moesia Inferior a görög nyelvi szférába tartozott (Kaimio 1979). Ez a nyelvi határvonal azonban azonban déli irányba is tovább folytatódott, hiszen Africa proconsularis tartomány a latin, Cyrenaica és Egyiptom pedig a görög területhez tartozott. A nyelvi elkülönülés természetesen nem jelent kizárólagosságot: Nyugaton a görög írásbeliség jóval korábban elterjedt, mint a latin. Caesar egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a helvétek táborában egy halom görög betűkkel telerótt írótábla került elő a törzsek census-adataival (BG I. 29), a druidákról szólva pedig megemlítette, hogy „tanaik írásba foglalását bűnnek tekintik, míg minden más dologban, például a magán- és közszámadásoknál (rationes) a görög nyelvet alkalmazzák” (BG VI. 14). A görög betűkkel vésett gall nyelvű feliratok eléggé ritkák: kb. ötven példány került elő belőlük, főként cserépre karcolt graffitik (Alesia, Mont Beauvray), de Közép- és Kelet-Franciaországban néhány kőbe vésett felirat is előkerült. A gallo-görög szövegek többsége pénzérmék felirata. Ezek többnyire személyneveket tartalmaznak, amelyek emlékeztetnek a Caesarnál is szereplő törzsfőnökök neveire. A római hódítást követően ez a sokszínűség eltűnt, és egyeduralkodóvá vált a latinnyelvűség. De a latin Keleten is jelen volt, elsősorban mint a hatalom nyelvi kifejeződése (Rochette 1997). A latin nyelvű írásbeliség ugyanakkor a keleti területeken a coloniákra és a hadsereg jelenlétére korlátozódik, ami a katonai hódítás mellett a római társadalomszerkezet expanziójával hozható összefüggésbe (Woolf 1996). A rómaiak minden jelentős jogi dokumentumot görögül is közzétettek Keleten (legjobb példa erre a Res gestae divi Augusti görög fordítása, cf. Vanotti 1975; Wigtil 1982), még akkor is, ha a latin szakkifejezéseket néha csak nagy nehézséggel tudták görögül visszaadni (pl. a res publica populi Romani így hangzik görögül: démosia pragmata dému Rómaión). Természetesen a görög nyelv és írásbeliség is jelen volt Nyugaton. Főként a keleti származású társadalmi csoportok (görögök, szírek, zsidók) használták mint lingua francát, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a kereskedelem közvetítő nyelve az egész Mediterráneumban inkább a görög, mint a  latin lehetett.

A Római Birodalomban ugyanakkor számos helyi nyelv és kultúra élt, sőt virágzott egyidejűleg a görög vagy latin nyelven megfogalmazódott „magaskultúrával”. R. MacMullen azt a feltevést is megkockáztatja, hogy adott esetben többen beszéltek valamilyen törzsi nyelvet, mint ahányan képesek voltak görögül vagy latinul megszólalni (MacMullen 1966). A Birodalom többnyelvűségét részben a római jog is elismerte: a tyrusi származású Ulpianus a 3. század elején azt írja, hogy örökhagyást nemcsak görögül és latinul, hanem pun vagy gall, sőt akármely nyelven lehet tenni (XXXII, 11. pr.). A római jog egységesítő hatása azonban kétségtelenül az őshonos nyelvek használata ellen hatott: Ulpianus kortársa, Bardesanes (Kr. u. 154–222) egy külön könyvet szentelt annak a kérdésnek, hogy a rómaiak az általuk meghódított területeken eltörlik a ius gentium-ot. Bardesanes, jóllehet maga is tudott görögül, és gyermekeit Athénban iskoláztatta, könyvét szírül jelentette meg. Afrika háromnyelvűségén a 3-4. századi források a latint, punt és görögöt értik, nem a berbert, amely a vidéki lakosság nyelve volt (Millar 1968). A pun nyelvet illetően több irodalmi forrás is rendelkezésünkre áll: Apuleius azzal vádolja pun anyanyelvű mostohafiát, hogy nemcsak nem beszél latinul, de nem is akar megtanulni (Apol. 98.8-9); közismert, hogy az africai származású Septimius Severus is csak erős akcentussal beszélt latinul (Epit. de Caes. 20.8; SHA Sept. Sev. 15.7). A pun karakterek a Kr. u. első század közepétől eltűnnek az africai városok pénzeiről. Ugyanakkor a punt még monumentális feliratokon is használják: Mactarból kb. 130 pun vagy pun-latin bilingvis felirat került elő, ezek közül legérdekesebb az 1. században emelt Hathor Miskar (vagy Hoter Miscar) templom negyvenhét soros dedikációs felirata (RES 2221, cf. Février 1956). Olyan nagyvárosokból, mint Lepcis Magna, Domitianus után eltűnnek a pun nyilvános feliratok, de epitáfiumokon még a 2–3. század fordulóján is fellelhetők. Egyiptomban a hieratikus és démotikus (majd a kopt) írás mellett a hieroglif írásrendszert is használták a 4. század végéig. A legutolsó ismert hieroglif felirat Philaeből, Eshmet-Akhom templomából való, Osiris születésnapját ünnepli, és a diocletianusi éra 110. évében vésték (396. augusztus 24).

A római (latin és görög nyelvű) feliratok történeti segédtudományként történő felhasználását behatárolja az a tény, hogy a ránk maradt epigráfiai emlékek kétharmada sírfelirat, amely az egyéni emlékezet megőrzésére hivatott. Természetesen ezekből is nagyon fontos társadalomtörténeti adatokat nyerhetünk, amelyeket a szinte önálló tudományszakká vált proszópográfia hasznosít (ld. a Prosopographia Imperii Romani (PIR) köteteit, amelyek részben már interneten is kereshetők), de a társadalomtörténet szinte valamennyi ágazatának nélkülözhetetlen forrásait jelentik a nagy tömegben rendelkezésre álló epitáfiumok.

Gazdasági szempontból elsődlegesen fontosak az építési feliratok (aedificiorum publicorum et privatorum tituli). Ezeket leggyakrabban templomokon, színházakon, gymnaseionokon, fürdőkön, kapukon, tornyokon, falakon, hidakon, íveken és vízvezetékeken találhatjuk meg, amelyeket vagy a császár, vagy magánemberek finanszíroztak, de a fenntartásuk már a közösséget terhelt. Az építési feliratok nemcsak az épületek datálásában segítenek, hanem esetleg megadják az épület funkcióját (horrea), árát és a finaszírozás forrását (ex manubiis, pecunia publica, de suo stb.) (Pobjoy 2000; Horster 2001). Az építési feliratok egyik különleges csoportját alkotják a mérföldkövek (milliaria), amelyek publikálása a CIL XVII. kötetében folyamatosan zajlik, néhány tartomány (pl. Britannia, Raetia, Asia, Iudaea stb.) mérföldköveit pedig külön korpuszokban jelentették meg. Ezek rendkívül értékes információkkal szolgálnak a kiterjedt római úthálózatról, amely a Birodalom fénykorában mintegy 400 000 km-t tett ki, s ebből legalább 80 000 km kövezett volt. A köztársaság korában a mérföldköveken általában feltüntették a consulok neveit, akik az utat készítették vagy felújíttatták. A principátus idején általában az uralkodó és az építtető nevét tüntették fel a mérföldköveken. A köztársaság idején ezer lépésenként (milia passuum) állítottak fel mérföldköveket, a császárkorban az úthálózat kiterjedése miatt már nem mindenütt volt erre lehetőség: pl. a híres via Egnatián, amely Macedoniát szelte keresztül, mindössze 16 mérföldkő került elő, ezek közül a legkorábbit — valószínűleg Traianus idején — épp az útnak nevet adó Cn. Egnatius, Macedonia proconsula állíttatta (Bousquet 1974). Az ókorban szentnek és sérthetetlennek tekintett határkövek (horoi/termini) is értékes információkkal szolgálnak a szentélykörzetek, birtokterületek, városok, falvak, provinciák és törzsek határainak megállapításához (Piccaluga 1974; McLean 2002:186–187). Történeti jelentőségük szempontjából kiemelkedőek a Gracchus-féle földreformot bizonyító határkövek, amelyek C. Gracchus, Appius Claudius Pulcher (Tib. Gracchus apósa), valamint Licinius Crassus (C. Gracchus apósa) nevével ellátva Apuliában maradtak fenn (AE 1945, 25 = ILLRP 469; CIL I 643 = ILLRP 473).

A római táradalom és gazdaság működését lehetetlen megérteni az euergetizmus rendszerének ismerete nélkül (Gauthier 1985; Eck 1997; Zuiderhoek 2009). A modern kutatásban használt kifejezést, amely az ógörög — „jót tenni” igéből származik — A. Boulanger használta elsőként 1923-ban, de csak Paul Veyne tette igazán híressé „A kenyér és a cirkusz” című művében (Veyne 1976). Az eurgetizmus egyfajta „ajándék-csere” volt az elit és a városi polgárság között: a gazdag előkelőségek vagyonukkal szolgálták a város javát (szakrális és középületeket emeltek és javítottak, alapítványokat tettek, fesztiválokat rendeztek, népjóléti intézkedéseket hoztak, gabonát és pénzt osztottak stb.), cserébe különféle kitüntetésekben (szobrok, koszorúk, díszpáholy a színházban és a stadionban, örökös várositanács-tagság stb.) részesültek. Az euergetizmusnak a hellenisztikus világban nagy hagyományai voltak: a görög Keleten szinte minden városnak megvolt a maga „nagynevű” jótevője, akiket ma főként feliratokról ismerünk: Carminius Claudianus (Aphrodisias), C. Vibius Salutaris (Ephesos), Ti. Claudius Erymneus (Aspendos), Publia Plancia Aurelia Magniana Motoxaris (Selgé), Lucius Julius Gainius Fabius Agrippa (Apamea). Néhány jelentős euergetésről már önálló feldolgozások is születtek. Közülük is kiemelkedik közülük a lykiai Rhodapolis jótevője a Kr. u. 2. században élt Opramoas (Kokkinia 2000); az oinoandai C. Iulius Demosthenes (Rogers 1991), aki nem keverendő össze az ugyancsak innen származó, feliratáról ismert filozófus Diogenésszel; s végül, de nem utolsó sorban Lucius Vibullius Hipparchus Tiberius Claudius Atticus Herodes, röviden Herodes Atticus (Kr. u. 101–177), görög arisztokrata, római senator és irodalmár, aki mérhetetlen vagyonából számos ma is létező középületet épített Görögországban, s éppen ezért Athénban még ma is utca van elnevezve róla (Tobin 1997).

A lykiai Rhodiapolis nagy jótevőjének, Opramoasnak honfitársai hosszadalmas görög feliratban magasztalták jócselekedeteit (forrás: http://www.historia.de)

Léteznek olyan egyedi feliratok is, amelyek a gazdaság egy-egy részterületére világítanak rá. A legjelentősebb ezek közül Diocletianus Kr. u. 301-ben kiadott ármaximáló rendelete, amely több mint ezer árucikk és szolgáltatás hatósági árát sorolja fel (Lauffer 1971, teljes szövegét lásd a "Forrászövegek" topikban). Az Edictum de pretiis venalium töredékei több mint negyven helyről kerültek elő eddig: 1807 és 1893 között már 35 helyen találták meg őket Görögország, az Égei-szigetek, Egyiptom és Kis-Ázsia területén. A 20. században azután újabb fontos fragmentumokra bukkantak a kutatók az alábbi helyeken: Aizanoi, Aphrodisias, Plataia, Megalopolis, Stratonikeia, Halikarnassos, Scythopolis/Bet-Shean, Odessos, Korinthos és Kréta (Giacchero 1974). Elmondhatjuk tehát, hogy Diocletianus árrendelete messze a legtöbbet másolt felirat a Római Birodalom történetében! Ez azonban csak a látszat. A felirat töredékei ugyanis csak a Birodalom keleti feléből bukkantak fel eddig, s még azon belül is igen egyenetlen szórásban. Egyiptomban mindössze egyetlen töredéke maradt fenn, Szíriában viszont eddig még nem került elő egy sem. Még az is felmerült, hogy eredetileg csak négy provinciára érvényesen adták ki (Aegyptus, Cyrenaica–Creta, Phrygia–Caria, Achaia, ld. Crawford–Reynolds 1975:162–3). Érthető, ha az itáliai Pettoranóban előkerült kis töredék (mérete mindössze 24 x 14 x 25 cm) nagy vitákat váltott ki. Rádásul ez a fragmentum görög nyelvű, csakúgy mint az Achaiában talált töredékek. A többi keleti területen viszont az edictumot latinul vésték fel. A pettoranói töredéket — éppen úgy, mint az Odessában talált fragmentumot — valószínűleg úgy szállították ide Achaiából vagy Kis-Ázsiából (Corcoran 1996). (Számos felirat került hajóballasztként, és nem csak az ókorban, Keletről Nyugatra.)

1876-ban és 1906-ban került elő a portugáliai Aljustrel melletti Vipasca bányában két bronztábla, amely a bánya előírásait tartalmazta (FIRA² I 104; Lazzarini 2001, teljes szövegét lásd a "Forrásszövegek" topikban). Kereskedelmi szempontból is különlegesen érdekes az asiai vámterület (portorium Asiae) — ez nagyobb, mint Asia provincia — szabályzatát tartalmazó ephesosi felirat (Monumentum Ephesenum, SEG XXXIX, 1180; Cottier et al. 2008), valamint a palmyrai vámszabályzat, amelynek érdekessége, hogy éppen azok az árucikkek (pl. selyem) hiányoznak belőle, amelynek kereskedelméből a palmyraiak nagy hasznot húztak (Matthews 1984). A földhasználat szempontjából lényeges forrást jelentenek az arausiói (Orange, Dél-Franciaország) kataszteri térképek. Aurausiót egy kelta település helyén alapították Kr. e. 35-ben, a II. legio veteránjainak letelepítésével, Colonia Julia Firma Secundanorum Arausio néven. A kb. 70 hektárra kiterjedő colonia földjeiről egy hatalmas (7,56 x 5,90 m-es) márványtáblába vésett térkép töredékeit találták meg, amely a mai Orange, Nîmes és Montélimar közötti terület birtokait ábrázolta (Piganiol 1962; Nicolet 1991; Michel et al. 1998). A feliratos források nélkül — az irodalmi források szűkszavű közlésein kívül — szinte semmit sem tudnánk Traianus alimentatio-programjáról, amely egy népjóléti céllal szervezett ellátási díj volt (Woolf 1990). A gazdaságilag nehéz helyzetbe került kisbirtokosok a császári kincstártól birtokuk értékének 1/12-ed mértékéig kedvező kamatozásra (évi max. 5%) kölcsönt kaphattak. A tőkét a kincstárnak, de a kamatokat a területileg illetékes municipium tanácsának kellett visszafizetni. A városoknak a kamatokat árva gyermekek taníttatására és eltartására kellett fordítaniuk. Két fontos felirat tudósít az alimentatioról: a Veleiában és a Ligures Baebiani törzs területén fennmaradt feliratokból kiderült (CIL XI 1147 = ILS 6675; CIL IX 1455 = ILS 6675), hogy a folyósított kölcsönök Veleiában a birtokok értékének 3,2—12,2%-a között változtak, átlagosan 8%-ot tettek ki. A rosszabb minőségű földekkel rendelkező Ligures Baebianiban 2,94—10% között mozgott, átlagosan 7,6% volt. A felvett hitel után fizetendő kamatláb is változott: Veleiában például 5%-ot, a Ligures Baebianiban viszont csupán 2,5%-ot tett ki.

Feliratos források nélkül számos foglalkozásnak még a nevét nem tudnánk, pedig a szakmák óriási mértékű differenciálódása önmagában véve is gazdaság viszonylagos fejlettségére utal (Ruffing 2008). A rendelkezésre álló feliratokból Pompeiiben a város pusztulása előtt két tucat foglalkozáscsoportot lehetett elkülöníteni: aliarii (fokhagymaárusok), aurifices (aranyművesek), caupones (fogadósok), cisiarii (szekeres fuvarozók), clibanarii (bőrösök?), coactiliarii / quactiliari (nemezelők), culinarii (szakácsok), fullones (takács-ványolók), gallinarii (baromfitenyésztők), infectores / offectores (kelmefestők), librarii (írnok, könyvmásoló), lignarii (fakereskedők), plostarii (kocsikészítők), muliones (öszvérhajcsárok), nautae (hajósok), piscicapi (halászok), pistores (pékek), pomarii (gyümölcsárusok), saccarii (hordárok), sagarii (textilkereskedők), scabillarii (dobosok vagy pantomim-színészek), sutores (cipészek), tegestarii, tonsores (borbélyok), unguentarii (illatszerárusok) és vindemitores (szőlőművesek). Abból a feltételezésből kiindulva, hogy ezek a csoportok collegiumként funkcionáltak, R. MacMullen arra a következtetésre jutott, hogy a városban élő férfiak mintegy harmada valamilyen „céh” tagja volt (MacMullen 1974:174). A collegiumok működéséhez és szervezeti felépítéséhez máig egyik legfontosabb forrás egy lanuviumi felirat (CIL XIV 2112). Jean Pierre Waltzingnak a 19. század végén született négy kötetes forrásgyűjteménye (Étude historique sur les corporations professionnelles chez les Romains, Louvain 1895–1900) óta számos kitűnő monográfia született a Római Birodalom keleti és nyugati felében működő szakmai testületekről (Ausbüttel 1982; Van Nijf 1997; Mennella–Apicella 2000; Zimmermann 2002). Egyes collegiumokról pedig önálló monográfiák is napvilágot láttak: a nyugati és keleti textilkereskedőkről (Liu 2009; Labarre–Le Dinahet 1998); a tímárokról és kelmefestőkről (Uscatescu 1994); valamint a nyugati húskereskedőkről (Chioffi 1999).

Kis méretük és látszólagos jelentéktelenségük ellenére a gazdaságtörténet fontos forrásai az ún. instrumenta domestica, amely elnevezésbe nemcsak a háztartási eszközöket, hanem gyakorlatilag minden kisebb, hordozható méretű tárgyat beleértenek (Harris 1993; Pucci 2001; McLean 2002: 200–3; Hainzmann–Wedenig 2008). Mivel a rómaiak gyakorlatilag minden anyagra írtak, így a fémből, fából, cserépből, üvegből, kőből, csontból, sőt bőrből készült eszközökön is gyakran találhatunk írást. Gazdasági szempontból igen jelentősek pl. a súlyok (Reich 2009) és mércék/mérlegek, tesserae frumentariae vagy nummariae, tulajdonosjelző feliratok, különféle „márkajelzések” (akár pecsételt, akár vésett, akár festett vagy karcolt formában). A tessera olyan elefántcsontból, csontból, cserépből, bronzból vagy fából készült lapocska, amellyel igazolta valaki, hogy gabonaosztásra vagy pénzjáradékra jogosult. Ezekre a lapocskákra néha a nevet és egy emlékeztető ábrát is tettek (Mitchiner 1984). Feliratokat találunk a vízvezetékek ólomcsövein (pl. Britannia helytartójának, Agricolának nevét egy Chesterben talált csövön), a fémtömbökön (pigs/ingots), horgonyokon, téglákon és cserepeken, sőt még a sült kenyéren is, nem is szólva a fegyverekről (MacMullen 1960). Némely kutatók a kőkitermeléskor és az építészetben használt kőművesjegyeket is ebbe a kategóriába sorolják (McLean 2002: 204–5; Hirt 2010:100–106). Egyes helyeken a kőkitermelés egész folyamatát nyomon lehet követni a feliratokon (pl. IG XIV 2421; CIL VIII 14560).

Végül szólnunk kell a falakra karcolt (graffiti) vagy festett (dipinti) szövegekről, amelyek társadalom- és gazdaságtörténeti jelentőségét szintén nem lehet alábecsülni (Baird–Taylor 2011). Ezek a textusok természetesen csak ott maradtak fenn, ahol a felirathordozó felület nem pusztult el. A 20. században még csak kuriozitásképpen publikáltak egyes érdekes darabokat belőlük, a 21. században viszont megkezdődött feldolgozásuk–értékelésük (Pompeii: CIL IV, Wallace 2005; Ostia: 2004-től on-line elérhető; Smyrna: Bagnall 2011a; Aphrodisias: Chaniotis 2009 <on-line kereshető>; Dura Europos: Baird 2011).

Az írótáblákat (tabulae) a legrégibb idők óta főleg gazdasági feljegyzések, nyilvántartások vezetésére használták. 1786 és 1855 között több alkalommal is bukkantak elő írott viasztáblák Verespatak (Alburnus Maior) közelében, a rómaiak idejében művelt aranybányákban. A viasszal bevont, szabványos méretű, eredetileg kettesével vagy hármasával egymáshoz kapcsolt fatáblákon (diptychon, triptychon) a Kr. u. 2. század első felében (Kr. u. 139-167) létrejött adásvételi szerződéseket és egyéb jogi ügyleteket rögzítettek. Mivel keltezéssel is ellátták ezeket az okmányokat, a legkésőbbi szerződés dátuma (167. május 29) alapján meg lehetett állapítani, hogy az ebben az évben kitört markomann háború idején rejtették el őket Alburnus Maior bányásztelepülés lakosai. Amíg 1875–1876-ban Pompeii romjai közül szintén nem kerültek elő hasonló viaszos táblák, ezek a daciai emlékek számítottak a római kurzív írás legrégibb ismert változatainak (T. Dacia = Russu 1975; Pólay 1972).

Ez a bizonyos pompeii lelet L. Caecilius Iucundus itteni bankár (Kr. u. 20?–62) könyvelését tartalmazta (T. Iucundus = Zangemeister 1898). A 153 táblán zömmel Iucundus zálogkölcsöneiről olvasunk: az argentarius pénzt kölcsönzött Pompeii városának, valamint magánembereknek, köztük a császári testőrség Nuceriában állomásozó parancsnokának is (Andreau 1974). Ugyancsak Pompeiiben, a Stabiaei kapu közelében (Agro Murécine) 1955-ben került elő több mint száz viaszostábla, amely a közeli Puteoliban működő „Sulpicius és fiai” bankház könyvelését tartalmazta Kr. u. 26–56 között (T. P. Sulp. = Camodeca 1999). A bankház alapítója G. Sulpicius Faustus, aki 26–52 között szerepel a könyvelésekben. G. Sulpicius Cinnamus könyvelése Kr. u. 42–56 között tartott, ebből van a legtöbb. Végül itt van G. Sulpicius Onirus, aki a cég Pompeiben székelő képviselője volt. A Sulpicus-cég mindhárom említett tagja felszabadított rabszolga volt. A kölcsönök többsége rövid lejáratú kis hitlel volt (1000–20 000 sestertius között), amit az árvezéseken használtak fel. A kölcsönök fedezetéül legtöbbször a gabona szolgált (Jones 2006).

A 291. számú vindolandai írótábla, amelyben a helyőrségparancsnok felesége, Claudia Severa születésnapi partijára invitálja barátnőjét, Lepidinát (forrás: wikimedia)

1973 és 2010 között összesen 752 olyan írótáblát publikáltak, amelyeken a Hadrianus-fal mentén fekvő egyik helyőrségben, Vindolandában találtak a régészek (T. Vindol. = Bowman–Thomas 1983, 1994, 2003, 2010, on-line kiadása itt elérhető). A táblák zöme Kr. u. 92–130 között íródott, a többség 102 előtt. A helyőrség ügyeivel, parancsnokok és katonák levelezésével találkozunk a táblákon. A szövegekben felbukkannak civil kereskedők és beszállítók is: pl. a 343. számú táblán Octavius, egy enterpreneur, aki gabonát és bőröket árult (Bowman 1994; Birley 2002). A Kr. u. első század közepéről egy kb. 400 táblából álló archívum került elő egy másik római táborban, Vindonissában (Windsich, Svájc). A táblák közül sajnos igen sok olvashatatlanná vált, de amit el tudunk olvasni, azok tartalma meglepően hasonlít a vindolandai táblákéhoz (T. Vindon. = Speidel 1996). A 360-as évekből maradt fenn a Dakleh-oázisban fekvő Kellis (Ismant el-Kharab) faluban egy írótábla-gyűjtemény, amely egy birtokkal kapcsolatos kopt és görög nyelvű archívumot tartalmaz (Bagnall 1997). Kiegészítve a Dakhleh Oasis Project által felszínre hozott régészeti és más epigráfiai anyagokkal rendkívül értékes információkkal szolgál a 4. századi Egyiptom mezőgazdasági életének tanulmányozásához.

Összességében elmondhatjuk, hogy a feliratos forrásokra különösen igaz Fergus Millar megállapítása: „Az ókori világból fennmaradt bármily aprócska írott emléknek megvan a potenciális jelentése, amely annál nagyobb jelentőséggel bír, minél egyértelműbb üzenetet közvetít vagy eredetileg közvetített az őt létrehozó társadalom múltjáról vagy jelenéről”.

 

Bibliográfia

Alföldy 2004: Alföldy, G., „Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve”, Aetas 19:2, 193–204. (Eredeti megjelenése: „Theodor Mommsen und die römische Epigraphik aus der Sicht hundert Jahre nach seinem Tod”, Epigraphica 66 (2004) 217–245.)

Alföldy–Panciera 2001: Alföldy, G., Panciera, S. (eds.), Inschriftliche Denkmäler als Medien der Selbstdarstellung in der römischen Welt, Heidelberger althistorische Beiträge und epigraphische Studien 36, Stuttgart, Franz Steiner.

Andreau 1974: Andreau, J., Les affaires de monsieur Iucundus, Collections de l’École française de Rome 19, Roma, École française de Rome.

Ausbüttel 1982: Ausbüttel,F. M., Untersuchungen zu den Vereinen im Westen des römischen Reiches, Frankfurter Althistorische Studien 11, Kallmünz, Lassleben.

Bagnall 1997: Bagnall, R.S., The Kellis Agricultural Account Book, Dakhleh Oasis Project Monograph, Oxford, Oxbow Books.

Bagnall 2011a: Bagnall, R. S., „Informal Writing in a Public Space: The Graffiti of Smyrna”, in idem (ed.), Everyday Writing in the Graeco-Roman East, Sather Classical Lectures, Berkeley, University of California Press, 7–26.

Baird 2011: Baird, J., „The Graffiti of Dura Europos: A Contextual Approach”, in Baird–Taylor 2011, 49–68.

Baird–Taylor 2011: Baird, J., Taylor, C. (eds.), Ancient Graffiti in Context, Routledge Studies in Ancient History, London–New York, Routledge.

Birley 2002: Birley, A., Garrison Life at Vindolanda, Stroud, Tempus.

Bousquet 1974: Bousquet, J., “Un nouveau milliaire de la via Egnatia”, Bulletin Corréspondance Hellénique 98: 813–816.

Bowman–Thomas 1983, 1994, 2003, 2010: Bowman, A. K., Thomas, J.D. (eds.), Vindolanda: the Latin Writing Tablets, vol. I, Britannia Monograph Series 4, London 1983; Bowman, A. K., Thomas, J. D., Adams, J. N., vol. II, London 1994; Bowman, A. K., Thomas, J. D., Pearce, J., vol. III, London 2003; Bowman, A. K., Thomas, J. D., Tomlin, R. S. O., „The Vindolanda Writing-Tablets (Tabulae Vindolandenses IV, Part 1)”, Britannia 41 (2010) 187–224.

Camodeca 1999: Camodeca, G. (ed.), Tabulae Pompeianae Sulpiciorum: edizione critica dell’archivio puteolano dei Sulpicii, vols. 1–2, Vetera 12, Rome, Qasar.

Chaniotis 2009: Chaniotis, A., „Graffiti and Social History at Aphrodisias”, in Smith, R. R. R., Lenaghan, J. (eds.), Roman Portraits from Aphrodisias, Istambul, 201–215.

Chioffi 1999: Chioffi, L., Caro: il mercato della carne nell'occidente romano: reflessi epigrafici ed iconografici, Atlante Tematico di Topografia Antica Suppl. 4, Roma: „L’Erma” di Bretschneider.

Corcoran 1996: Corcoran, S., The Empire of the Tetrarchs. Imperial Pronouncements and Government AD 284–324, Oxford Classical Monographs, Oxford, Oxford University Press.

Cottier et al. 2008: Cottier, M., Crawford, M.H., Crowther, C.V., Ferrary, J.-L., Levick, B.M., Salomies, O., Wörlle, M., The Customs Law of Asia, Oxford Studies in Ancient Documents, Oxford, Oxford University Press.

Crawford–Reynolds 1975: Crawford, M., Reynolds, J., „The Publication of the Prices Edict: A New Inscription from Aezani”, Journal of Roman Studies 65: 160–163.

Eck 1997: Eck, W., „Der Euergetismus im Funktionszusammenhang der kaiserzeitlichen Städte”, in Christol, M., Masson, O. (eds.), Actes du Xe Congrès International d'Épigraphie Grecque et Latine, Nîmes, 4-9 octobre 1992, Paris, 306–331.

Février 1956: Février, J.-G., „La grande inscription dédicatoire de Mactar”, Semitica 6 (1956) 25–43.

Gauthier 1985: Gauthier, P., Les cités grecques et leurs bienfaiteur, Paris, De Boccard, Paris.

Giacchero 1974: Giacchero M., Edictum Diocletiani et Collegarum de Pretiis Rerum Venalium in integrum fere restitutum e Latinis Graecisque Fragmentis, vols. I–II, Genoa, Istituto di Storia Antica e Scienze Ausiliarie.

Hainzmann–Wedenig 2008: Hainzmann, M., Wedenig, R. (eds.), Instrumenta Inscripta Latina II: Akten des 2. Internationalen Kolloquiums, Klagenfurt, 5. – 8. Mai 2005, Aus Forschung und Kunst 36, Klagenfurt, Verlag des Geschichtsvereines für Kärnten.

Harris 1993: Harris, W.V. (ed.), Inscribed Economy. Production and Distribution in the Roman Empire in the Light of instrumentum domesticum, Journal of Roman Archaeology Suppl. 6, Ann Arbor, Journal of Roman Archaeology.

Hirt 2010: Hirt, A. M., Imperial Mines and Quarries in the Roman World, Organizational Ascpects 27 BC–AD 235, Oxford, Oxford University Press.

Horster 2001: Horster, M., Bauinschriften römischer Kaiser, Historia Einzelschriften 157, Stuttgart, Franz Steiner.

Jones 2006: Jones, D., The Bankers of Puteoli. Finance, Trade and Industry in the Roman World, Stroud, Tempus.

Kaimio 1979: Kaimio, J., The Romans and the Greek Language, Commentationes Humanarum Litterarum 64, Helsinki: Societas Scientiarum Fennica.

Kokkinia 2000: Kokkinia, C., Die Opramoas-Inschrift von Rhodiapolis. Euergetismus und soziale Elite in Lykien, Bonn, Habelt.

Labarre–Le Dinahet 1998: Labarre, G., Le Dinahet, M. T. , „Les métiers du textile en Asie Mineure de l’époque Hellenistique à l’époque impériale”, in Aspects de l'artisanat du Textile, Collection de l’Institut d’archéologie et d’histoire de l’antiquité, Paris, De Boccard, 49– 116.

Lauffer 1971: Lauffer, S., Diocletians Preisedikt, Texte und Kommentare 5, Berlin, De Gruyter.

Lazzarini 2001: Lazzarini, S., Lex metallis dicta: studi sulla seconda tavola di Vipasca, Minima epigraphica et papyrologica supplementa 2, Roma, „L'Erma” di Bretschneider.

Liu 2009: Liu, J., Collegia Centonariorum. The Guilds of Textile Dealers in the Roman West, Columbia Studies in the Classical Tradition 34, Leiden–Boston, Brill.

MacMullen 1960: MacMullen, R., „Inscriptions on Armor and the Supply of Arms in the Roman Empire”, American Journal of Archaeology 64: 23–40.

MacMullen 1966: MacMullen, R., „Provincial Languages in the Roman Empire”, American Journal of Philology 87: 1–17.

MacMullen 1974: MacMullen, R., Roman Social Relations 50 B.C. to A.D. 284, New Haven—London, Yale University Press.

Matthews 1984: Matthews, J.F.,  „The Tax Law of Palmyra: Evidence for Economic History in a City of the Roman East”, JRS 74: 157–180.

McLean 2002: McLean, B. H., An Introduction to Greek Epigraphy of the Hellenistic and Roman Periods from Alexander the Great down to the Reign of Constantine (323 BC–AD 37), Ann Arbor, University of Michigan Press.

Mennella–Apicella 2000: Mennella, G. Apicella, G., Le corporazioni professionali nell'Italia romana: un aggiornamento al Waltzing, Quaderni dell'Universita di Salerno, Dipart. di Scienze dell'Antichita 25.

Michel et al. 1998: Michel, C., Leyraud, J.-C., Meffre, J.-C., „Le cadastre C d’Orange: révisions épigraphiques et nouvelles données d’onomastique”, Gallia 55: 1998 327–342.

Millar 1968: Millar, F., „Local Cultures in the Roman Empire: Libyan, Punic, and Latin in Roman Africa”, Journal of Roman Studies 58: 125–151.

Millar 1983a: Millar, F., “Epigraphy”, in Crawford, M. (ed.), Sources for Ancient History, Cambridge: Cambridge University Press.

Mitchiner 1984: Mitchiner, M., “Rome: Imperial Portrait Tesserae from the City of Rome and Imperial Tax Tokens from the Province of Egypt”, Numismatic Chronicle 144: 95–114.

Nicolet 1991: Nicolet, C., “Control of the Fiscal Sphere: The Cadastres”, in id., Space, Geography and Politics in the Roman Empire, Ann Arbor, University of Michigan Press, 149–170.

Piccaluga 1974: Piccaluga, G., Terminus: I segni di confine nella religione romana, Rome, Edizioni dell’Ateneo.

Piganiol 1962: Piganiol, A., Les documents cadastraux de la colonie romaine d’Orange, XVIe supplement à Gallia, Paris, De Boccard.

Pobjoy 2000: Pobjoy, M., „Building Inscriptions in Republican Italy: Euergetism, Responsibility, and Civic Virtue”, in Cooley, A. (ed.), The Epigraphic Landscape of Roman Italy, Bulletin of the Institute of Classical Studies Suppl. 73, London, Institute of Classical Studies, 77–92.

Pólay 1972: Pólay E., A daciai viaszostáblák szerződései, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Pucci 2001: Pucci, G., „Inscribed Instrumentum and the Ancient Economy”, in Bodel, J. (ed.), Epigraphic Evidence. Ancient History from Inscriptions, London–New York, Routledge, 137–152.

Reich 2009: Reich, R., „The Distribution of Stone Scale Weights from the Early Roman Period and Its Possible Meaning”, Israel Exploration Journal 59:2, 175–184.

Rochette 1997: Rochette, B., Le Latin dans le monde grec. Recherches sur la diffusion de la langue et les lettres latines dans les provinces hellenophones de l'Empire romain, Collection Latomus 233, Bruxelles: Latomus.

Rogers 1991: Rogers, G. M., „Demosthenes of Oenoanda and Models of Euergetism”, Journal of Roman Studies  81: 91–100.

Ruffing 2008: Ruffing, K., Die berufliche Spezialisierung in Handel und Handwerk. Untersuchungen zu ihrer Entwicklung und zu ihren Bedingungen in der römischen Kaiserzeit im östlichen Mittelmeerraum auf der Grundlage griechischer Inschriften und Papyri, Rahden, Verlag Marie Leidorf.

Speidel 1996: Speidel, M.A., Die römischen Schreibtafeln von Vindonissa. Lateinische Texte des militärischen Alltags und ihre geschichtliche Bedeutung, Veröffentlichungen der Gesellschaft Pro Vindonissa 12, Brugg, Gesellschaft Pro Vindonissa.

Susini 1973: Susini, G., The Roman Stonecutter. An Introduction to Latin Epigraphy, Oxford, Blackwell.

Tobin 1997: Tobin, J., Herodes Attikos and the City of Athens: Patronage and Conflict Under the Antonines, Archaia Hellas 4, Leiden: Brill.

Uscatescu 1994: Uscatescu, A., Fullonicae y Tinctoriae en el mundo Romano, Barcelona, Departament Filologia Llatina.

Van Nijf 1997: Van Nijf, O., The Civic World of Professional Associations in the Roman East, Dutch Monographs on Ancient History and Archaeology 17, Leiden, Brill.

Vanotti 1975: Vanotti, G., “Il testo greco delle Res gestae divi Augusti. Appunti per una interpretazione politica”, GIF 27: 306–325.

Veyne 1976: Veyne, P., Le pain et le cirque. Sociologie historique d'un pluralisme politique, coll. Point Histoire, Editions du Seuil.

Wallace 2005: Wallace, R. E., An Introduction to Wall Inscriptions from Pompeii and Herculaneum, Wauconda, Bolchazy–Carducci.

Wigtil 1982: Wigtil, D. N., „The Translator of the Greek Res gestae of Augustus”, American Journal of Philology 103: 189–194.

Woolf 1990: Woolf, G., „Food, Poverty and Patronage: The Significance of the Epigraphy of the Roman Alimentary Schemes in Early Imperial Italy”, PBSR 58: 197–228.

Woolf 1996: Woolf, G., „Monumental Writing and the Expansion of Roman Society in the Early Empire”, Journal of Roman Studies 86: 22–39.

Zangemeister 1898: Zangemeister, K. (ed.), Corpus Inscriptionum Latinarum IV Supplementum, pars I, Tabulae ceratae Pompeis repertae annis MCCCLXXV et MCCCLXXXVII, Berlin, De Gruyter. Nos. 1—153.

Zimmermann 2002: Zimmermann, C., Handwerkervereine im griechischen Osten des Imperium Romanum, Römisch-Germanisches Zentralmuseum Monographien 57, Mainz, Römisch-Germanisches Zentralmuseum.

Zuiderhoek 2009: Zuiderhoek, A., The Politics of Munificence in the Roman Empire. Citizens, Elites, and Benefactors in Asia Minor, Cambridge, Cambridge University Press.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode