Szőlőtermesztés

Columella szerint a haszonnövények között első hely a szőlőt illeti meg: „nemcsak gyümölcsének édessége, hanem alkalmazkodóképessége miatt is, amelynek révén a világon mindenütt, minden éghajlaton — kivéve ha fagyos vagy túl forró — viszonozza az emberi gondozást. Egyformán termékeny a sík vidéken és a dombon, a kötött talajon nem kevésbé, mint a laza szerkezetűn, de éppen úgy a sovány, mint a zsíros, a nedves és száraz talajon. Egyedül ez tűri igen jól az időjárás viszontagságait, akár a hideget, akár a forróságot, akár a viharokat” (Colum. III.1.3-4). A szőlők közül két alaptípust emel ki a szerző: az étkezéshez és a borkészítéshez használt fajtákat; az előbbit nagyvárosok közelében volt érdemes termeszteni, a piacok közelsége miatt, de a kemény bogyójú Vennuculát és Numisianát télire is eltették (Colum. III.2.1). A borszőlők közül leginkább az Aminea, Nomentanea és Apianae fajtákat dicsérték az ókori szerzők.  Egyébként az első század végén már olyan sok szőlőfajta létezett, hogy Columella nem győzi felsorolni őket: „minden vidéknek, s minden egyes részének megvan a maga saját szőlőfajtája, amit a helyi szokás szerint neveznek el. Ezen fajták neve helyenként is különbözik. A hely megváltozása miatt… annyira megváltozik eredeti minőségük, hogy fel sem ismerhetők. Ezért magában Itáliában is — hogy ne beszéljek az egész földkerekségről — különbözőképpen nevezik őket” (Colum. III.2.30).

A mai olasz chianti ősének magvai egy római kori észak-itáliai lelőhelyről

Alig volt az ókori Itáliának olyan valamennyire is megművelhető vidéke, földje, ahol ne próbálták volna meg a szőlő telepítését, és rendszerint nem is sikertelenül, hiszen az itáliai félsziget talaj- és éghajlati viszonyai következtében kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. Dél-Itália borait már az i. e. 5. században Sophoklés is megdicsérte; a görögöktől eltanult szőlészetet a rómaiak igyekeztek meghonosítani, majd tökéletesíteni. A szőlősgazdák rájöttek arra, hogy a talajhoz meg kell válogatni a legmegfelelőbb szőlőtőkéket, mivel nem közömbös, milyen minőségű és természetű talajba milyen fajta szőlőt ültetnek. Cato korában még csak néhány szőlőfajtát ismertek, Varro már tizenhetet, Columella vagy hatvanat sorol fel, és az alapos természettudós, az idősebb Plinius ennél is jóval többről emlékezik meg nagy művében. A római szőlősgazdák mind a minőségre, mind a mennyiségre nagy gondot fordítottak. Már az i. e. 1. század végén áttértek a nagyobb hozamú gazdálkodásra. Cato korában egy iugerumon még csak hét-nyolcezer liter bort szüreteltek, de a megfelelő talajműveléssel, kapálással, trágyázással a hozamot emelni lehetett. Ha Columella idevágó számvetésének mélyére tekintünk, akkor a szőlőbirtok a befektetett és ráfordított tőkének évenként körülbelül hat százalékát hozta, ami korántsem érte el a kereskedelemben hasznosított készpénztőkéből, vagy az uzsoraüzletekből elért jövedelem szintjét. A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevételi forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.

Szőlőskert doliumokkal, Pardigon, Villa Cavalaire (Dél-Franciaország)

A köztársaság korában az itáliai gazdáknak a szőlészet egyik igen jövedelmező forrása volt, ezért nem jó szemmel nézték az Itálián kívül fekvő tartományok növekvő bortermelését, hiszen ezek mind versenytársnak számítottak, márpedig az itáliai gazdák anyagi jólétét a köztársaság érdekeivel azono­sították. Cicero szerint nem helyes, nem igazságos, de feltétlenül okos, hogy az Alpokon túl élő né­peknek megtiltották a bor- és olajtermelést, csak azért, hogy az itáliai gazdák termelvényeiket maga­sabb áron értékesíthessék. Ennek a rendelkezésnek tulajdonítható, hogy Gallia később híres szőlő­gazdasága a tartomány meghódítása után még jó ideig nem érte el Itália színvonalát, viszont az ott élő uralkodókörök kedvet kaptak a nemes itáliai borokra, és azokat nagyobb mennyiségben importál­ták. A pataviumi (Padova) birtokosok és kereskedők egyebek mellett bort is szállítottak ebbe az új provinciába, amin annyira meggazdagodtak, hogy a Pó-menti városban az i. sz. 1. század elején már mintegy ötszáz vagyonos, lovagrendi család élt. Alig múlt el azonban néhány évtized, és a galliai, va­lamint más tartományok borai megjelentek az itáliai, a római piacon és a hazai bornak éles konkuren­ciát támasztottak. Elsőként Domitianus tiltotta meg, hogy Itáliában újabb szőlőskerteket létesítsenek, egyben elrendelte, hogy a tartományokban a szőlő ültetvények fele részét irtsák ki (Suet. Dom. 7; Tchernia 1986: 221-33). Ennek a rendelkezésnek — a történetíró, Suetonius tudósítása szerint — az volt az oka, hogy Domitianus uralkodása alatt egy esztendőben ugyan kitűnő szőlő- és bortermés volt, ellenben gabona alig termett. A császár azt hitte, hogy a gabona termesztését a szőlő kedvéért elhanyagolták, s ezért rendelkezett így. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy Domitianus az itáliai szőlősgazdákat fenyegető veszélyes versenyt akarta megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni, és ezért újította fel a köztársaság egykori, már elfelejtett jogszabályát. Szerencsére a császár nem sokat törődött a rendelet betartatásával, ennek ellenére azt az óvatosabb tartományi földbirtokosok többé-kevésbé tiszteletben tartották. Domitianus csaknem kétszáz évvel korábbi tilalmát Probus császár i. sz. 276-ban hatálytalanította, mivel a mai Franciaország, Spanyolország és Britannia vala­mennyi lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18:8). A császár még katonáit is felhasználta békeidőben szőlőtelepítésre. Ez okozta vesztét: midőn szülővárosában, a pannoniai Sirmiumban katonáival mocsarat csapoltatott le, hogy az így nyert föl­deken szőlőtőkéket ültessen, a legionariusok meggyilkolták.

Szőlőtermesztés Pannoniában

A szőlőművelés már a La Tène-korban ismert volt Pannoniában (Strabón VII. 5.10. C 317). Cassius Dio szintén beszél — bár lekicsinylően — a pannoniai borokról (XLIX. 36.2–3). Az írott források szerint Pan­nonia a római uralom előtt és alatt egészen a 4. századig borimportra szorult. A régészeti feltárá­sok sajnos ennek kutatásában nem túl sokat segíthetnek, mert a bort fahordókban szállították, s csak az olaj érkezett ide amphorákban (Strabón V. 1.8. C 214). A Bacchusnak állított oltárok elterjedése alapján talán következtetni lehet a szőlőművelés helyszíneire, mint ahogyan egy szőlő telepítését megörökítő oltárkő is Liber Paternek van szentelve (Baranyabán/Branjin Vrh, korai 4. század, Horvát­ország, CIL III 10275). A szerémségi feliraton szereplő vineae arp(ennes) CCCC jelölés az ültetvény nagyságára vonatkozik. A gall mértékegységben (1 arpennis = 1 actus = 0,5 iugerum = 0,126 ha = 1267 m²) megadott földterület átszámítva 50 hektár, ami elég jelentős. A felirat állítója — Mommsen sze­rint Aurelius Con[stantin]us — ráadásul „saját erejéből ültette” (viribus suis inseruit) ezt az ültetvényt. A ritka értékes felirat azt is elárulja, hogy milyen szőlőfajtákat telepítettek: ex his v(itibus) Cupenis, v(itibus) Terminis, v(itibus) Valle(n)sibus, v(itibus) Caballiori(s). A Cupensis értelmezése vitatott, moesiai és galliai helyekre egyaránt vonatkozhat; a Terminis az itáliai Termeno (prov. Bolzano) kör­nyékén honos szőlőfajta, amely nem más, mint a későbbi híres tramini; a Vallensis minden bizonnyal vallis Poeninára (a későbbi Wallis) utal, amely a Genfi-tótól nyugatra, Germania Superior, Raetia, Italia, Alpes Graiae és Gallia Narbonensis közé beékelt terület volt (ma Svájc egyik déli kantonja); végül a Caballioris valószínűleg galliai helyekre utal, vagy a Gallia Narbonesisben fekvő Cabellióra (ma Cavaillon, dept. Vaucluse), vagy a Lugdunensisben található Cabillonumra (Châlon sur Saône, dept. Saône-et-Loire), ahol szintén kitűnő borokat állítottak elő (Mócsy 1974: 298-299; Brein 2006).

Pannonia egyik legrégibb szőlővidéke: az Almus mons (Fruska Gora, Szerbia)

 

Bibliográfia

Brein 2006: Brein, F. (2006), “Edelreben für den Goldenen Berg (CIL III 10275),” Forum Archaeologiae 38(3): 1-8 (http://farch.net)

Mócsy 1974: Mócsy A., Pannonia and Upper Moesia. A History of the Middle Danube Provinces of the Roman Empire, London-Boston, Routledge.

Tchernia 1986: Tchernia, A., Le vin de l’Italie romaine: essai d’histoire économique d’après les amphores, Bibliothèque des Écoles françaises d’Athénes et de Rome 261, Rome, École française de Rome, Paris, de Boccard.

 

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode