Drága- és féldrágakövek

A drága- és féldrágakövek egyik legismertebb lelőhelye Egyiptom volt, ahol ametisztet (Wadi el-Hudi, Gebel el-Asr), türkizt (Wadi Mughara, Sherabit el-Khadim), smaragdot (Wadi Sikait, Wadi Gamal) bá­nyász­tak (Shaw 1993; Bunbury et al. 1999). Ezeket a köveket ugyanakkor Keletről (Elő- és Hátsó-Indi­ából) is nagy mennyiségben importálták (Parker 2008: 154-5). Plinius szerint az Acesinus-folyó­ban (ma Chenab, Pakisztán) és a Gangeszben is nagy mennyiségben található mindenféle drágakő, de India földje a leggazdagabb ezekben a kincsekben. A legértékesebb az indiai gyémánt, a második helyezett az arábiai igazgyöngy, a harmadik a smaragd, amelynek tucatnyi változata közül a baktriait értékelték a legtöbbre (Gorelick–Gwinnett 1988). A zafír legismertebb lelőhelye Srí Lanka szigete volt (Wojtilla 1973). A Periplus Maris Erythraei beszámol róla, hogy a kalcedon, achát, karneol és ónix köveket az indiai Barygaza kikötőjéből szállították a Vörös-tengeri Berenikébe, ahol jelentős számban kerültek elő indiai eredetű féldrágakövek (Wendrich et al. 2003). A kövek ára kevéssé ismert, de való­színűleg ugyanannyit értek, mint a nemesfémek.

Az ókori világ legnagyobb smaragdbányája Sikaitban (Keleti-sivatag, Egyiptom)

Az igazgyöngy Rómában

A gyöngy két legelterjedtebb római neve a margarita és az unio volt, az előbbi talán a babilóni nyelvre vezethető vissza (Székely 2006: 33), az utóbbi Plinius szerint arra utal, hogy a gyöngyök mé­rete, formája, felületének minősége és különleges fénye, valamint változatos színe miatt „sohasem található két egyforma igazgyöngy” (NH IX. 112). Az igazgyöngyöt a rómaiak a gyémánt után a legér­téke­sebb ékszernek tartották (Plin. NH XXXVII. 62, IX. 106; Székely 2006), de gyógyszerként is hasz­nálták: az orvosok szellemi gyengeség, vérzés, vérhas, hasmenés, láz, izzadás elleni szerként javallot­ták. A gyöngy halászata nehéz és veszélyes foglalkozás, mivel a tengeri gyöngykagylókért olykor 30 méter mélyre is le kell merülnie a búvárhaszlászoknak. A Parthiai állomások (Mansiones Parthicae) címen ismert első századi kereskedelmi útleírás, amelynek szerzője a mai Shatt al-Arab környékén fekvő Kharakéné királyságból származó Isidorus, részletesen foglalkozott a gyöngyhalászattal (Rentz 1951), de kitért rá a 4. századi történész, Ammianus Marcellinus is, aki szerint „a gyöngy magas árá­hoz hozzájárul megszerzésük körülményessége is… a kagylók a gyöngyhalászok lesben állása miatt kerülik a látogatott partokat, és, mint némelyek gyanítják, hozzáférhetetlen szirtek és fókatanyák közelében rejtőznek” (XXIII. 6. 87). Gyöngyöket nagy mennyiségben először Pompeius Mithridatés felett aratott győzelmi triumphusán (i. e. 61) láthatott Róma közönsége, amelyen még a hadvezér gyöngyökből kirakott képmésát is felvonultatták (Plin. NH XXXVII. 15). A pax Augusta idejében kezd­tek nagy tételben gyöngyöket importálni Indiából, amely a kortárs költők (Tibullus, Propertius, Ovi­dius) tollán ekkoriban vált a gyöngyök és drágakövek hazájává (Székely 2006: 34). Az igazgyöngy szépsége, ritkasága és hihetetlen drágasága miatt valódi státuszszimbólum lett a császárkori Rómá­ban. A legértékesebb tengeri igazgyöngyöket a Mannar-öbölben (India és Srí Lanka között), a Perzsa-öbölben és a Vörös-tengerben halászták (Wojtilla 1973). Plinius szerint a legtöbb gyöngy és drágakő Srí Lanka szigetén található, amit az tamil források is „Gyöngysziget”-ként emlegetnek (Székely 2007: 101-136). A gyöngykereskedők (margari­tarii) legtöbbször felszabadított rab­szolgák voltak, akiknek üzletei Rómában többnyire a Via Sacra mentén álltak (CIL VI 9543–9549; Lampe-Densky 2002). Tu­dományosan is bebizonyították, hogy a Palatinus-dombon talált gemmák Indiából importált féldrága­kövekből készültek (Gliozzo et al. 2011).

 

Bibliográfia

Bunbury et al. 1999: Bunbury, J., Jameson, R., Shaw, I., “Emerald Mining in Roman and Byzantine Egypt,” Journal of Roman Archaeology 12(1): 203-15.

Gliozzo et al. 2011: Gliozzo, E., Grassi, N., Bonanni, P., Meneghini, C., Tomei, M. A., “Gemstones from Vigna Barberini at the Palatine Hill,” Archaeometry 53(3): 469-89.

Gorelick–Gwinnett 1988: Gorelick, L., Gwinnett, A. J., „Diamonds from India to Rome and Beyond,” American Journal of Archaeology 92(4): 547-52.

Lampe-Densky 2002: Lampe-Densky, S., „Domitia, Marcia, and the Nameless Smuggler: Pearl Dealers in the Roman Empire,” in Janssen, C., Ochtendung, U., Wehn, B. (eds.), Transgressors: Toward a Feminist Biblical Theology, Collegeville, Minn., The Liturgical Press, 59-66.

Parker 2008: Parker, G., The Making of Roman India, Cambridge, Cambridge University Press.

Rentz 1951: Rentz, G., “Pearling in the Persian Gulf,” in Fischel, W. P. (ed.), Semitic and Oriental Studies: a Volume Presented to William Popper, Berkeley–Los Angeles, University of California Press, 397-402.

Shaw 1993: Shaw, I., “Amethyst Mining in the Eastern Desert: a Preliminary Survey at Wadi el-Hudi,” Journal of Egyptian Archaeology 79: 81-97.

Székely 2006: Székely M., “Az igazgyöngy Rómában,” Ókor 5(2): 32-37.

Székely 2007: Székely M., Kereskedelem Róma és India között, Szeged, JATEPress.

Wendrich et al. 2003: Wendrich, W. Z., Tomber, R. S., Sidebotham, S. E. (2003), “Berenike Crossroads, the Integration of Information,” Journal of the Economic and Social History of the Orient 46(1): 46-87.

Wojtilla 1973: Wojtilla Gy., “Indian Precious Stones in the Ancient East and West,” Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 27(2): 211-224.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode