Gabonatermesztés

A gabonatermesztés az ókorban nem ment keresztül olyan drámai átalakuláson, mint az olajfa- és borszőlő művelése a nyugati mediterrán térségben, mindenesetre a klasszikus antikvitásban is történt néhány figyelemre méltó változás ezen a területen. A hellenisztikus korszakban az árpa (Hordeum vulgare) illetve a tönke (Triticum dicoccum) számított a legfontosabb gabonafélének (Sallares 1991: ch. 3). Az árpának kevesebb vízre van szüksége, mint a búzának. Következésképp a száraz vidékeken — mint pl. Attikában és Észak-Afrika egyes területein — az árpatermesztés dominált, valószínűleg mind emberi, mind állati fogyasztás céljára. Xenophón helyeselte, hogy a biztonság kedvéért a vetésidőt terjesszék ki Attikában egy meglehetősen hosszú periódusra, ami alkalmazkodást jelentett a rendkívül szabálytalan esőzésekhez. Theophrastos úgy írta le Attikát, mint amely a legjobb hely az árpatermesztésre — ami Attika szegénységét jelzi, hiszen az árpát a szegények és a rabszolgák eledelének tekintették, a gazdagok mindig is szívesebben fogyasztottak búzát (Xen. Oec. 17.1-6; Theophr. Hist. pl. V. 8.2). Spártában is a legtöbb spártai árpát adott a közös étkezésekhez, de a gazdagok néha búzával járultak hozzá (Xen. Lac. 5.3). Josephus megjegyezte, hogy Júdeában az i. sz. 1. században a szegények árpát ettek, míg a gazdagok búzát (Jos. Bell. V. 10.3. [427]). A kulturális preferenciák az egyik gabonafélének kedveztek, míg az éghajlati adottságok a másikat kényszerítették ki. Görögországban az árpát kásának használták, az egyiptomiak pedig sört készítettek belőle. Az árpaművelésbe kevesebb munkát kell fektetni, mint a búzáéba, ennélfogva olcsóbb volt az ókorban, mint a búza. Görögországban általában a hatsoros pelyvás árpa őszi vetésű, sűrű kalászú változatai nőttek.

A tönke (Triticum dicoccum, egy pelyvás tetraploid búzafajta) fontos szerepet játszott a nedvesebb vidékeken, mint például Közép-Itáliában. Megtalálták a Forum Romanum archaikus rétegeiben, és a Tizenkét Táblás Törvényekben is szerepelnek tönke-fejadagok (Leg. duod. tab. 3.4). Plinius állítását, miszerint a tönke az i. sz. 1. században még fontos szerepet játszott Campaniában és Észak-Afrikában, megerősítették a Pompeiben talált paleobotanikai leletek (NH XVIII 29. 109–16). A tönkét dara készítéséhez használták. Ez volt a legfontosabb gabonaféle Egyiptomban a hellenisztikus korig. Hérodotos szerint az egyiptomi tönkefogyasztás némileg eltért a görög szokásoktól. Plinius szerint a tönke egyiptomi fajtáit könnyebb volt kicsépelni, mint a görög fajtákat (Hérod. II. 36.2; Plin. NH XVIII. 20.92). A tönke volt az a pelyvás búzaféle, amely legjobban megfelelt a mediterrán éghajlati feltételeknek. A paleobotanikai bizonyítékok azt támasztják alá, hogy Észak-Európában (pl. Britanniában) a vaskorban a tönkölybúza (T. spelta), egy hexaploid pelyvás búzafajta vette át a helyét, amely jobban alkalmazkodott a hideg időjáráshoz (McFadden–Sears 1946). A tönkölybúzát ritkán említik irodalmi források, merthogy azok figyelme a mediterrán vidék országaira összpontosul. Egy pelyvás diploid búzaféle, az alakor (T. monococcum), is fontos szerepet játszott Görögország északi részén a prehisztorikus korban, valamint Galénos szerint az i. sz. 2. században a kis-ázsiai Pergamon vidékén is. A Nyugat-Mediterráneumban viszont termesztése sohasem vált jelentőssé (Gal. VI, p. 518 ed. Kühn).

Az öntözött földek és a sivatag határa Egyiptomban

A pelyvás búzafélék termesztése ugyanannyi munkát igényelt, mint a csupaszbúzáké, és bizonyos betegségekkel szemben ellenállóbbak voltak (Colum. II. 12.1-2). Viszont ahhoz, hogy a gabonamagból kenyér legyen, sokkal többet kellett fáradozni a pelyvás búzák esetében; ez az oka annak, hogy a csupaszbúzák végül kiszorították őket. A gabonafélék történetének főbb eseményei között szerepel a klasszikus antikvitásban egyrészt számos vidéken az árpa hanyatlása a búza növekvő preferálásával párhuzamosan; másodszor, megfigyelhető a tendencia, hogy a különböző típusú pelyvás búzákat (tönkölybúzákat) kiszorították a csupaszbúzák. A mediterrán éghajlatú régiókban a tönke átadta a helyét a tetraploid durumbúzának (T. durum) és a keménybúzának (T. turgidum), míg Észak-Európában a tönkölybúza lassacskán eltűnt és helyette elterjedt a modern kenyérbúza (T. aestivum), amely szintén hexaploid fajta. A váltás legdrámaibb módon Egyiptomban következett be, ahol a Ptolemaida korszakban az őshonos tönkét csaknem teljesen kiszorította a görögök által előnyben részesített durumbúza. A búzát azért kedvelték jobban, mint az árpát és más gabonafajtákat, mert glutént tartalmaz, amely sütés közben megduzzasztja a cipót. A különféle csupaszbúza fajtákon belül a finom őrlésű kenyérbúza kiváló a kenyérhez való finomliszt készítésére, míg a durumliszt kemény magjait könnyen darává lehet törni, azonban primitív őrlési technológiával nem lehet tovább porítani a finomliszt-állapotig. A keménybúza magasabb hozamot adott, de a magjaiból nyert liszt sokkal gyengébb, mint a kenyérbúzából nyert liszt. Ráadásul a magjai puhábbak, mint a durumliszté, így alkalmatlanabb a darán alapuló élelmiszerek előállítására. A legjobb kenyér kenyérbúzából készült (latinul siligo), melyet elsősorban Észak-Itáliában, Galliában és Britanniában termesztettek a római korban és szállítottak a melegebb régiókba (Helbaek 2006). A római felsőbb osztály kenyérlisztből készült panis siligneus-t fogyasztottak, míg a katonák (Dickson 1990) és az alsóbb osztály tagjai másfajta búzából vagy egyéb gabonából sütött panis plebeius-t ettek (Jasny 1947). „Ahhoz azonban, hogy a szegény ember kenyeréből eszem, vagy pedig finomlisztből készítettet fogyasztok, a természetnek semmi köze” – írta Seneca (Ep. 119.3). A kenyérbúza magas római megbecsülése összefüggött a kelesztett kenyér készítésének elterjedésével, melyre a kenyérliszt volt legalkalmasabb. A forgómalom és a finomabb szövésű rosta lehetővé tették a finomabb „fehér” liszt előállítását, bár az ókorban elérhető legjobb minőségű kenyér is jóval több polyvát tartalmazott, mint a modern kenyér. Mindazonáltal a kenyérbúza termesztése nem volt könnyű az ókorban, mert — Plinius szerint — a kalásza nem nőtt egyenletesen, ha viszont megérett, nagyon hamar kipergett. Ezek a technikai problémák vezettek Galliában a vallus nevű aratógép feltalálásához (White 1967: 157-176).

Galliai aratógép (vallus, carpentum) rekonstrukciós rajza, Montauban / Buzenol, Belgium

Az ókori Mediterráneum legfontosabb búzatermő vidéke Egyiptom volt, amely Alexandrián keresztül exportálta mezőgazdasági termékeit (Bowman–Rogan 1999; Erdkamp 2005; Bowman 2009). Egyiptomban a Ptolemaida időszak derekán (kb. i. e. 150 k.) a Deltavidéken 16 000 km²; a Nílus völgyében 10 000 km²; a Fajjúm-oázisban pedig 1300 km² területet műveltek (Butzer 1976: 83; Bagnall 1993: 110-114). Az egyedülálló forrásadottságoknak köszönhetően a 42 egyiptomi kerület (nomos) némelyikéből közelebbi számokat is ismerünk: Hermopolis-nomosban 1140 km² (413 820 arura); Oxyrhynchus-nomosban 780 km² (283 140 arura); Arsinoé-nomosban (Fajjúm) kb. 900 km² (326 700 arura) terület állt művelés alatt az i. sz. 4. században. Azt is tudjuk, hogy — szintén ugyanebben a században — Oxyrhynchus-nomosban 202 534 arura (552 km²) vetésterület után szedték be a gabonaadót, ami a teljes megművelhető terület 72%-át teszi ki (Bagnall–Worp 1980; Bagnall 1992: 137). De ugyanilyen fontos termőterületnek számított Észak-Afrika Cyrenaicától Numidiáig elterülő sík vidéke a 150 mm-es izohiétán belül, vagyis a sivatag határáig. (Egy hellenisztikus kori kyrénéi felirat pontos felsorolását adja azon helyeknek, ahová gabonát szállítottak a Ptolemaidák, SEG IX, 2 = Tod, GHI 196, i. e. 330/326.) Az i. e. 3. század második felétől Róma gabonaellátását még főként Sardiniából (Rowland 1990) és Siciliából (Erdkamp 2005: 209-218) fedezték Puteoli kikötőjén keresztül (Camodeca 1994). A köztársaságkori Sicilia a rómaiak szemében a város „gabonáskosarának” számított (provincia frumentaria, Cic. Dom. 25), amit az itt vert pénzeken kalásszal szimbolizáltak (Clemente 1988: 117). A keleten harcoló csapatok ellátásába természetesen a legközelebbi gabonatermő területeket is bevonták, mint például Thesszália esetében is történt (Garnsey et al. 1984). Róma ellátásába az i. e. 2. század közepétől fogva bekapcsolódott Észak-Afrika (Kehoe 1988), majd az i. e. 1. század utolsó harmadától Egyiptom, melynek gabonatermését Róma gyakorlatilag kisajátította. Az egyiptomi gabonában hagyományosan részesülő kelet-mediterrán területeknek csak a Róma által meghagyott felesleg jutott. Hadrianus 127-ben egy tralleisi polgárnak adott engedélyt arra, hogy 60 000 modius gabonát vásároljon városa számára (Inschriften von Tralleis 77, 80), és Ephesos városa ugyancsak abban a kiváltságban részesült, hogy Alexandriából vehetett magának gabonát (Inschriften von Ephesos VII 1 3016; Wörrle 1971). Egy előkelő spártai polgár azzal dicsekedett feliratán, hogy Egyiptomból hozott gabonát polgártársainak (SEG XI 491). Hispania Baetica csak a császárkor első századában csatlakozott a gabonaexportőrökhöz (Ponsich 1979). Az i. sz. 25–50 között épült ostiai Terme sotto la Via dei Vigili mozaikján már mindenesetre a négy legfőbb gabonaszállító provincia: Aegyptus, Africa, Sicilia és Hispania allegorikus figurája szerepel. Az 1. század második harmadában alkotó Plinius e négy tartomány mellett a Galliából, Chersonnésosból és Sardiniából érkezett gabonák tulajdonságait is felsorolta (NH XVIII. 66). A római import mennyiségéről régóta vita folyik a kutatók között. Tacitus egy adata szerint különösen az Africából és Egyiptomból érkező gabona nyomott a latban Róma élelmezése szempontjából (Tac. Ann. XII. 43.2). Két ókori irodalmi adat azonban azt erősíti meg, hogy az egyiptomi gabona négy (Jos. Bell. II. 383, 386), az africai pedig legalább hat hónapig táplálta a császárváros lakosságát (Epit. de Caes. I. 6), a maradékot pedig a többi említett provinciából (Baetica, Sicilia, Sardinia) szerezték be  (Kessler–Temin 2006). Traianus korától kezdve az africai és egyiptomi gabona fő kikötőjének Portus/Ostia számított (Keay 2011), bár Puteoli szerepe továbbra sem volt elhanyagolható a keleti kereskedelemben (D’Arms 1975).

Más gabonaféléket szintén termesztettek az ókorban, gyakran olyan vidékeken, amelyek kívül estek az irodalmi forrásaink érdeklődésén, azonban egyik sem volt jelentős a mediterrán éghajlatú területeken.  Az abrakzab vagy termesztett zab (Avena sativa) ismert takarmánynövény, amely akár az egészen zord éghajlatú északi vidékeken (pl. a mai Norvégiában) is megterem. Ínséges időkben akár kenyeret is sütöttek lisztjéből, Észak-Európában kása vagy sör is készül belőle. A zab termesztését Galénos említi a kis-ázsiai Mysiában és Thraciában. A rozs (Secale cereale), amit Észak-Itáliában asia néven ismertek, Közép- és Észak-Európában is jelentős kenyérgabonának számított (Sencer–Hawkes 1980; Behre 1992), bár Plinius szerint „a legsilányabb, és csak az éhínség távoltartására való” gabonanövény (NH XVIII.xl.141). A rozsot Galénos Thracia és Macedonia kapcsán említi. A köles (Panicum) terméshozama elég alacsony volt, de mint az antikvitás egyetlen nyári gabonaféléjének, megvolt a maga agroökológiai szerepe, mivel rendkívül jól bírta a mostoha körülményeket. A kölest Itáliában (Spurr 1983; Faas 1994: 188) és Galliában (Marinval 1992) is termesztették, bár fogyasztása sosem vált meghatározóvá a mediterrán térségben (Dalby 2003: 218). A rizst (Oryza sativa), amely a modern mediterrán mezőgazdaságban a legproduktívabb gabonaféle, a római időben is termesztettek a Közel-Kelet egyes részein; a nyugati irányba történő ókori terjeszkedését a megfelelő mesterséges öntözés hiánya akadályozta, amely a bevetett területeket állandóan víz alatt tartotta volna (Sallares 1991:22–24).

 

Bibliográfia

Bagnall, R. S. (1993), “Landholding in Late Roman Egypt: The Distribution of Wealth,” Journal of Roman Studies 82: 128-149.

Bagnall, R. S. (1993), Egypt in Late Antiquity, Princeton, Princeton University Press.

Bagnall, R. S., Worp, K. A. (1980), “Grain land in the Oxyrhynchite Nome,” Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 37: 263–4.

Behre, K. E. (1992), “The History of Rye Cultivation in Europe,” Vegetation History and Archaeobotany 1(3): 141-156.

Bowman, A. (2009), “Quantifying Egyptian Agriculture,” in Bowman, A., Wilson, A. (eds.), Quantifying the Roman Economy. Methods and Problems, Oxford, Oxford University Press.

Bowman, A., Rogan, E. (1999) (eds.), Agriculture in Egypt from Pharaonic to Modern Times, London, British Academy.

Butzer, K. W. (1976), Early Hydraulic Civilisation in Egypt: a Study in Cultural Ecology, Chicago, University of Chicago Press.

Camodeca, G. (1994), “Puteoli porto annonario e il commercio del grano,” in Le ravitaillement en blé de Rome et des centres urbains des débuts de la République jusqu’au Haut Empire. Actes du colloque internationale de Naples (1991), Naples–Rome, Collection Jean Berard 11, Collection de l’École française de Rome 196, Rome, École française de Rome, 103-128.

Clemente, G. (1988), “Sicily and Rome. The Impact of Empire on a Roman Province,” in Yuge, T., Doi, M. (eds.), Forms of Control and Subordination in Antiquity, Leiden, Brill, 105-120.

Dalby, A. (2003), Food in the Ancient World: from A to Z, London, Routledge.

D’Arms, J. (1975), “Puteoli in the Second Century of the Roman Empire: A Social and Economic Study,” Journal of Roman Studies 64: 104-124.

Dickson, C. (1990), “Experimental Processing and Cooking of Emmer and Spelt Wheats and the Roman Army Diet,” in Robinson, D. E. (ed.), Experimentation and Reconstruction in Environmental Archaeology, Oxford, Oxbow, 33-39.

Duncan-Jones, R. P. (1982), The Economy of the Roman Empire. Quantitative Studies, 2nd ed., Cambridge, Cambridge University Press.

Erdkamp, P. (2005), The Grain Market in the Roman Empire: A Social, Political, and Economic Study, Cambridge, Cambridge University Press.

Evans, J. K. (1981), “Wheat Production and Its Social Consequences in the Roman World,” Classical Quarterly 31(2): 428-442.

Faas, P. (1994), Around the Roman Table: Food and Feasting in Ancient Rome, New York, Palgrave MacMillan.

Garnsey, P., Galland, T., Rathbone, D. (1984), “Thessaly and the Grain Supply of Rome during the Second Century B.C.,” Journal of Roman Studies 74: 30-44. 

Helbaek, H. (2006), “The Isca Grain, a Roman Plant Introduction in Britain,” New Phytologist 63(2): 158-164.

Jasny, N. (1947), “The Breads of Ephesus and Their Prices,” Agricultural History 21(3): 190-192.

Keay, S. (2011), Portus and the Alexandrian Grain Trade Revisited, in E. Fentress et al. (eds.), XVII Conference of the Associazione Internazionale di Archeologia Classica (AIAC) (Rome 2008), Bolletino di Archeologia Online.

Kehoe, D. P. (1988), The Economics of Agriculture on Roman Imperial Estates in North Africa, Göttingen, Vandenhoeck and Ruprecht.

Kessler, Temin, P. (2006), “The Organization of the Grain Trade in the Early Roman Empire,” Economic History Review 60(2):  313-332.

Marinval, P. (1992), “Archaeobotanical Data on Millets (Panicum miliaceum and Setaria italica) in France,” Review of Palaeobotany and Palynology 73(1): 259-270.

Mayerson, P. (1984), “Wheat in the Roman World: An Addendum,” Classical Quarterly 34: 243-245.

McFadden, E. S., Sears, E. R. (1946), “The Origin of Triticum spelta and its Free-Threshing Hexaploid Relatives,” Journal of Heredity 37(3): 81-89.

Ponsich, M. (1979), Implantation rurale antique sur le Bas-Guadalquivir, Paris, Mélanges de la Casa de Velázquez.

Rowland Jr, R. J. (1990), “The Production of Sardinian Grain in the Roman Period,” Mediterranean Historical Review 5(1): 14-20.

Sallares, R. (1991), The Ecology of the Ancient Greek World, London, Duckworth.

Sencer, H. A., Hawkes, J. G. (1980), “On the Origin of Cultivated Rye,” Biological Journal of the Linnean Society 13(4): 299-313.

Spurr, M. S. (1983), “The Cultivation of Millet in Roman Italy,” Papers of the British School at Rome 51: 1-15.

White, K. D. (1967), Agricultural Implements of the Roman World, Cambidge, Cambridge University Press.

Wightman, E. M. (1985), Gallia Belgica, Berkeley–Los Angeles, University of California Press.

Wörrle, M. (1971), “Ägyptisches Getreide für Ephesos,” Chiron 1: 325-340.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode