12. Sziget-provinciák a Kelet-Mediterráneumban

CIPRUS (CYPRUS)

Római hódítás — Ciprusra az ókorban szinte minden közel-keleti birodalom rátette a kezét. A rómaiakat megelő­zően a Ptolemaida Egyiptom fennhatósága alatt állt a sziget, ennek következménye volt például az egyiptomi valuta vagy a naptár kizárólagos használata. A római senatus barátsági szerződést kötött a szigettel i. e. 100 körül, melynek szövege Delphoiban maradt fenn (SEG I 161, II 378). Ennek fő oka a kalózkodás megfékezése volt. Lucullus i. e. 86-ban sikertelenül próbált hajókat szerezni a szigetről (Plut. Luc. 3), majd a szigetet az ifjabb Cato javaslatára i. e. 58-ban brutálisan annektálták. A Ciprus élére quaestor pro praetore címmel kinevezett Cato fő feladata az uralkodó, Ptolemaios kincstárának megszerzése volt. A megkaparintott 7000 talentummal Caesar polgárháborús törekvéseit támogat­ták. Ettől kezdve a sziget belső életét nem nagyon bolygatta a római fennhatóság: i. e. 58–48 között Cilicia tartománnyal együtt igazgatták (50-ben Cicero volt a kettős tartomány helytartója, de a lábát sem tette a szigetre), 48-ban Caesar visszaadta az egyiptomiaknak, s ezzel gyakorlatilag Kleopatra fennhatósága alá helyezte, akinek arcképét tették rá az ekkoriban vert pénzekre. Marcus Antonius i. e. 40 körül ehhez még hozzáadta Ciliciát is (igaz, csak a tartomány Cilicia Tracheia nevű részét), i. e. 31-ben pedig Egyiptommal együtt végleg Róma (és Octavianus) fennhatósága alá került. A szigetet Augustus i. e. 27-ben a senatus uralma alá helyezte, ahová praetori rangú proconsulokat küldtek ki, természetesen katonaság nélkül. A római uralom pikantériáját az jelentette, hogy Actium után Ciprus — Egyiptommal együtt — a fegyverrel meghódítottak (dediticii) kategóriájába került, vagyis a hódítók ellenségként bántak a szi­getlakókkal. Ezt mutatja a városok jogállása is. Plinius szerint a szigetnek 15 nagyobb települése volt: Neapaphos, Palaepaphos, Curias, Citium, Corineum, Salamis, Amathus, Lapethos, Soloe, Tamasos, Epidarum, Chytri, Arsinoë, Carpasim és Golgi. (Három város: Cinyria, Marium és Idalium nem létezett már az első század végén.) Cipruson soha nem létesült colonia rangú település és egyetlen városnak sem ajándékoztak ius Latinumot, hanem valamennyit adófizetővé tették.

A ciprusi Salamis romjai

Domborzat — Az „Aphrodité szigetének” is nevezett Ciprus hosszúsága 225, legnagyobb szélessége 90 km, területe 9251 km², amivel a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete. Ciprus három történeti–földrajzi tájegységre bontható: az egyik a Kyrenia-vonulat északon, mészkő- és márványbányákkal, ez vi­szonylag nedves terület; a másik a központi fekvésű Mesaoria, egy miocén mészkősíkság, amit lankás dombok tagolnak; a harmadik a Troodos-hegység délen és délnyugaton, amely harmadkori kőzetek­ből jött létre és gazdag ásványkincseket — főként a szigetnek is nevet adó rezet — rejt magában. Az ókorban a Mesaoria-síkság, amelyet a Pediaios- és a Serrachis-folyó töltött fel termékeny hordaléká­val, mindennel ellátta Ciprust: elsősorban gabonával, de az olaj, szőlő és len termesztés is rentábilis volt.

A Ciprus középső részét elfoglaló termékeny Mesaoria-síkság

Vízrajz — Ciprus leghosszabb folyója a Pedaiosz (96 km). A folyó a Tróodosz-hegységben ered és északkeleti irányba haladva éri el az északi fővárost, Nicosiát. Innen nyugat felé a Mesaoria-síkságon halad keresztül, majd Famagustánál ömlik a Földközi-tengerbe. A folyó nem hajózható. A szigeten mindig is hiány volt vízben, ezért több városban is vezetéke­ket kellett építeni. Salamisban 10 km-es, Nea Paphosban 40 km-es aquaductus épült, és feliratról ismert még a Soliban, Kyreniában és Kurionban épült vezeték. Az északon található Pentadaktylos-hegység környékén az öntözést a Közel-Keletről jól ismert qanat-technológiával oldották meg.

Éghajlat — Ciprus éghajlata a szubtropikus-mediterrán és a sziget északkeleti részén a félszáraz típusba sorolható. A Köppen-féle klímaosztályozás szerint a Csa és BSh osztályba tartozik, nagyon enyhe telekkel (főként a tengerpartokon), meleg és forró nyarakkal. Hó csak a Troódosz-hegységben fordul elő, a sziget középső részén. Csapadék csak télen esik, a nyár általában száraz.

Gazdasági jelentőség — A Tamassus és Soli bányáiból származó rezet a bronzkor óta exportálták, de vas- és ezüstbányászat is folyt a szigeten. A malomkő-kereskedelem is hozott némi bevételt a szigetnek. A délen és nyugaton található erdőkből cédrust és más faanyagot szállítottak, elsősorban hajóépítésre. Ammianus Marcellinus szerint egyedül Ciprus képes arra, hogy egy teljesen felszerelt hajót csupán a maga erőforrásaira támasz­kodva felszereljen (XIV. 8.14). A sziget kikötőit már megvizsgálták a régészek, ezekből alaposabban ismert Amathus és Paphos elsüllyedt kikötője. Az északi részen található Lapithos halá­szati központ is lehetett, erről tanúskodnak az itt talált tengerparti halasmedencék — de Strabón szerint jó kikötője és hajógyára is volt a városnak (XIV. 6.3. C 682). A sziget gazdasági jelentőségét az első század elején Strabón így foglalta össze:

„Termékenységét illetően semmiben sem marad el a többi szigettől, bőven van ugyanis bora és olaja, van elegendő gabonája is, Tamassosban meg gazdag ércbányái vannak, ahol a rézgálicot és a rézrozsdát termelik, melyek orvosi célokra nagyon hasznosak. Eratosthenés szerint hajdan annyi fa borította, hogy az erdők miatt földműveléssel nem is foglalkozhattak, ezt azután némileg az ércbányák mozdították elő, mert a réz és az ezüst olvasztásához sok fát kellett kivágni, hozzájárult ehhez még a hajóhadak részére a hajóépítés, amikor a hadihajókkal már félelem nélkül lehetett a tengeren hajózni. Minthogy azonban még ez sem volt elég, mindenkinek megengedték, akiben erre akarat és képesség volt, hogy irtsa az er­dőt, s az így megtisztított föld saját adómentes birtoka lett.” (XIV. 4.5. C 684)

Nincs bizonyíték arra, hogy a gabonát Itáliába exportálták volna: sem latifundiumokat, sem császári birtokokat nem ismerünk a szigeten. A Salamis környékén végzett centuriatio arra mutat, hogy a területet római közfölddé minő­sítették át (ager publicus populi Romani). A villagazdaságok közül az Akamas-félszigeten, Nea Paphos környékén egy alig 20 km²-es területen fekvő villa rustica maradványai kerültek elő, ami – tekintve az igen kevés leletanyagot – alig lehetett több mint egy kecsketenyésztő farm. Mellette egy kőbánya feküdt. A bányák termelését császári procuratorok felügyelték. Kevés a nyoma annak, hogy gazdag és befolyásos rómaiak a szigeten földet vásároltak vagy letelepedtek volna. Asklépios kósi szentélyének volt földterülete Cipruson a korai császárkorban, és egy Sergia Aurelia Regina nevű arisztokrata római nő is ismert volt Kurionban a 2. században (IGR III 958). Egyszóval: Ciprus önellátásra rendezkedett be. A sziget mellett nem haladtak el fontos hajózási útvonalak, és stratégiailag sem bírt jelentőséggel: egy angol kutató szerint „it was an isolated backwater of the Roman Empire”. Az itáliai kereskedők jelenléte ugyanakkor Paphosban, Salamisban és Kitionban kimutatható. 

Relictum fenyőerdő Paphos környékén

KRÉTA (CRETA)

Római hódítás — Közismert, hogy Homéros az Iliásban 90, az Odysseiában 100 városúnak mondja Kré­tát; a valóságban körülbelül 60 független település létezett az ókorban. A klasszikus korban a sziget­nek marginális szerep jutott. A hellenisztikus korban némileg megnőtt a sziget fontossága. A krétaiak elsősorban zsoldos íjászként és katonai taktikusként kellettek a nagyha­talmaknak (Polyb. IV. 8.11; Plut. Philop. 13.6). Tartottak is tőlük, mint kalózoktól, ami hozzájárult a róluk kialakult általános nega­tív képhez (Kallim. hymn. I. 8; Polyb. VI. 46; Tit 1:2). A római hódítást [részletezni!] követően (i. e. 67) Augustus a Cretát Cyrenaicával együtt a senatus kormányzása alá rendelte. A fővá­ros Gortyna lett, s a város épüle­teinek és infrastruktúrájá­nak fejlesztése jól mutatja a gazdasági és kulturális újjászületést. A város érdekessége, hogy 12 km-re fekszik a tengerparttól, és csak két kisebb nyitott kikötője, a nyugati Matala és a déli Lebena (Lentas) szolgálta kereskedelmét.

Gortyn kikötője, az Asklépios-szentélyéről híres Lebena

Domborzat — Kréta szigete kelet–nyugati irányban 250 km hosszú, észak–déli irányban maximum 60 km széles, területe 8336 km², amivel a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete. Hegyvonulatai közül a legfon­tosabbak: nyugaton a Fehér-hegység (2482 m), kö­zépen az Ida (2456 m), és keleten a Dikté (2147m). A hegyek elsősorban a déli oldal partvidéken ta­lálhatók, így a főbb tele­pülések és kikötők főleg az északi és keleti partvidéken koncentrálódnak, ki­véve a déli oldal közepén található Mesara-síkságot. Kréta topog­ráfiája nem kedvezett a nagy­városok kifejlődésének, ezért az ókorban inkább sok kisebb település volt a szigeten.

A Mesara-síkság olajültetvényei Phaitos közelében

Vízrajz — Kréta legnagyobb folyói: az Ieropotamos (62 km), a Koiliaris (36 km), az Anapodiaris (32 km), az Almiros, és a Megas Potamos, egyik sem hajózható, viszont az öntözésben nagy szerepet játszik. There are only two freshwater lakes: Lake Kournas and Lake Agia, which are both in Chania regional unit

Éghajlat — Kréta szigete két klimatikus zóna határvonalán fekszik: északi partja a mediterrán, déli partvidéke az észak-afrikai típusba sorolható. A sziget közepén a kettő kiegyenlítődik, és mérsékelt éghajlatúvá válik. A légkör a partvidékeken nedves, a tél általában kellemesen enyhe. November és május között a hegyekben hó is eshet, de az alacsonyabban fekvő területeken ez ritka. Náyron az átlagos hőmérséklet 30 fok körül van, de forró napokon akár 40 Celsius fokig felkúszhat a hőmérő higanyszála.

Gazdasági jelentőség — A római kori Kréta gazdaságában és ökológiai rendszerében alapvető változások mentek végbe. A római földművelés alapszabályainak bevezetésével intenzív földhasználat indult el. Ahol a talaj ter­mékeny volt, mindenütt megjelentek a villagazdaságok és az ezek köré épülő kisebb települések. Az új gazdasági rendszer alapja azonban a földművelés és az ültetvényezés lett, melynek legfőbb termé­nyei a bor és az olívaolaj voltak. A Mesara-síkság a sziget éléskamrájának számított, főleg az export­ban volt jelentősége, bár ezt talán túlbecsülik, hiszen az irodalomban csak egyszer említik a polgár­háború korában a krétai gabonaexportot (Caes. BC V.1). A malomkövek és sírábrázolások azonban régészeti bizonyítékokat szolgáltatnak a gabonatermesztés fontosságára. Ezenkívül számos olajprés is előkerült; a legjobb állapotban fennmaradtat Agia Triadában találták. A Mesara hasonló képet mu­tathatott a római korban, mint ma: végtelen olajfasorok, közöttük vetésterületek árpával és búzával. A lankásabb hegyoldalakon pedig mandula, dió, datolya, birsalma, vagy az extra méretű ciprusi füge teremhetett. Különleges jelentősége volt a bortermelésnek, legismertebbek az aszúborok voltak (Pli­niusnál passon vagy passum, NH XIV. 81), ezeknek az orvoslásban is sokféleképpen hasznát vették. Úgy tűnik, közkedvelt volt egy mastixszal, aloéval, mirrhával, és főképpen borssal kevert, erősen aromás bor is. Ugyancsak kedvelt lehetett egy sűrített szőlőlével és olívaolajjal készült süteményféle is (Athén. Deipn. XIV. 645). A krétai bortermelés szempontjából különösen gyümölcsöző lehetett itá­liai családok beköltözése Campaniából, a falernumi borok hazájából (NH XIV. 62). Ők főként Knóssos közelében telepedtek le. A bortermelő vidékek közé tartozott a közép-krétai medence is. Nem csoda, hogy a krétai bor a császárkorban a vinum optimum és (vinum) Cret(icum) exc(ellens) jelzőket kapta. Pompeiiben és Herculaneumban, sőt Alexandriában is vásárolták, ahol már rengeteg krétai amforát találtak. A krétai gyógy- és fűszernövények gazdagsága egészen különleges volt. Ma is több mint 1200 féle növény él a szigeten, amelyeknek csaknem egytizede endemikus faj. Számos gyógynövény található közöttük, ezeket a császárkorban gyógyszerként, ételízesítőként, illatszerekben és mágikus célokkal hasznosították. A gyógynövények begyűjtését – Galénos szerint – a procurator személyesen felügyelte. A sót a tengerből nyerték. Sóserpenyőkbe gyűjtötték, amelyen a tengervíz besűrűsödött (NH XXXI. 81). Plinius szerint Kelet-Krétán, a Mirabello-öböl nyugati partján végezték, de eddig ennek a tevékenységnek semmilyen ókori nyomát nem sikerült felfedezni. Lebenai (Lendas) és gortynai feliratokon számos alkalommal említik a krétai mézet (IC I. XVII.17; IV. 144), és a viaszt is (IC I. XVII.18). Minősége alapján Plinius a második helyre teszi a pontosi méz után (NH XXI. 79; XXIX.119). Régészetileg még nehéz igazolni, de újabban bizonyos Sphakia-hegyekben talált kerámialeletekről azt gondolják, hogy „mézesfazekak” lehettek (Honigtöpfe). A juhtenyésztés szintén krétai eredetű a mi­tológiában (Diod. V. 65.2). A szigeten számos juh- és kecskelegeltetésre alkalmas fennsík található. Haltenyésztésre utalnak partközeli, sziklába vájt tározók, melyek csurgókon vagy csatornákon keresz­tül össze voltak kötve a tengerrel, hogy állandóan friss tengervíz-utánpótlást kapjanak. Ilyen létesít­mények elsősorban Khersonisosból, Mokhlosból és Siteiából ismertek, ahol a legutóbbi időben kikö­tőépítés miatt tönkretették ezeket. A sózott és szárított hal révén nem csupán a szigetet látták el velük. Ezzel szemben úgy tűnik, a garum nem játszott fontos szerepet Krétán.

Aszfodéloszmező Krétán

A krétai mezőgazdaság számos termékéhez hasonlítva a bányák hozama meglehetősen szűkös volt. Régészetileg a császárkort illetően mindenekelőtt a vörösrézfejtés igazolható a sziget legnyuga­tibb részén, Kantanosnál és Sklavopulánál, valamint az Asterusia-hegyek nyugati peremén Miamunál, Lebenától északra, ahol úgy tűnik, vasat is bányásztak. Ugyanígy több kőbányát is találtak, melyek saját szükségletre működtek, mint pl. a sziget keleti részén, és mindenekelőtt a provincia fővárosától északra és délre, ahol marmo grigiót bányásztak, ezt a szürkészöld márványt, melyet marmo Gortiniónak is neveztek. Egy speciális kőfajtát fejtettek Olus (Elunda) fölött a mai Mirabello-öbölnél, ahol az Oxa-hegy alatt horzskövet bányásztak és azt köszörű- és fenőkővé dolgozták fel, melynek előállítása és elszállítása még a 19. században is bizonyítható. Már idősebb Plinius is tudósított ennek a cotes creticae-nek a magas minőségéről (NH XXXVI. 164), melyet csak meghatározott időkben lehe­tett hajón elszállítani (Dig. XXXIX. 4.15). Márvány ugyanakkor csak kis mennyiségben fordult elő a szigeten, tehát ezt importálni kellett.

Görög és római források egyaránt dicsérik Kréta erdőkben gazdag földjét, és mindenekelőtt sűrű cédrus- és cipruserdőit emelik ki (pl. Strabón X. 4.4. C 475; Vitruv. II. 9.13; Plin. NH XVI. 197). Már az i.e. 4. században értesülünk róla, hogy a krétai ciprusokat az epidaurosi Asklépios-templom építésére használták (IG IV/2. 102,26). Még a korai bizánci időkben is a sziget bizonyos részeit, mint a Dictynna peninsulát (ma Rhodopu-fsz.) katadendronnak (fával sűrűn benőtt) nevezték (SMM 340). Az égetett tégla újdonságnak számíthatott a szigeten. A téglákon szereplő pecsétek szerint római gyártóik voltak – mint Lucius Felix (IC I. XVII.58; XXXI.10; IC IV. 526) –, akik mindenekelőtt a provincia fővárosában, Gortynában tevékenykedtek. A Knóssosban és a Lappában (Argirupoli) végzett kutatások kiderítették, még a szigeten előállított agyagmécsesek esetében is latin nevű gyártókról van szó, vagyis minden bizonnyal ezt az ipart is idetelepedett itáliaiak űzték. A kerámiát talán exportálták is, erre utalhat a Sidi Krebishben (Benghazi, Libya) talált krétai agyagmécses is. Másik fontos iparágnak számított a textilkészítés és gyapjúfeldolgozás. Ismert volt egy moszat- és szivacskivonat, melyet festőanyag gyanánt használtak. Gyapjú mindenütt volt, nem csak az Ida-hegységben, amint ez a különböző fel­iratokról kideríthető, melyek szervezett gyapjúfeldolgozásra utalnak (IC II. XI.3). A bíborfestés köz­pontja egy Krétától délkeletre fekvő szigeten, Leukén (ma Kuphonisi) volt található. A szigeten egyébként mindenütt megtalálhatók a bíborcsigaház-halmok.

Ciprusfa Kréta nyugati részén, a háttérben látszódik a jelentős mértékű deforesztáció

A sziget partjai mentén különösen élénk volt a hajóforgalom, mivel az alexandriai gabonaszállító flotta Itália felé tartó útvonala a sziget déli partjai mentén haladt, de megesett, hogy a hajók az északi partok mentén vitorláztak el. Pál apostol hajózási útvonalát részletesen ismerjük, amely a déli partok mentén haladt. A hajózásban nagy számban vehették ki részüket krétai hajótulajdonosok, vállalkozók és tengerészek is. A 2. század elején az Isopharia nevű hajó kapitánya a Pál által is érintett Phoinixban telelt át legénységével, ahol Iupiter Sol Serapisnak és egyéb isteneknek, valamint Traianusnak állított egy mára elveszett oltárt (IC II. XX.7).

Irodalom

Kréta

Bechert, T.: Kreta in Römischer Zeit, Darmstadt–Mainz: Philipp von Zabern, 2011.

Chaniotis, A. (ed.): From Minoan Farmers to Roman Traders: Sidelights on the Economy of Ancient Crete. Stuttgart: Steiner, 1999.

Chaniotis, A.: “What Difference did Rome make? The Cretans and the Roman Empire,” in Forsén, B., Salmeri, G. (eds.): The Province strikes back. Imperial Dynamics in the Eastern Mediterranean. Helsinki: The Finnish Institute of Athens, 2008, 83–105.

Harrison, G. W. M.: The Romans and Crete. Amsterdam: Hakkert, 1993.

Papakonstantinou, Z., Chaniotis, A. (eds.): From Minoan Farmers to Roman Traders: Sidelight on the Economy of Ancient Crete. Stuttgart: Franz Steiner, 1999.

Rackham, O., Moody, J.: The Making of the Cretan Landscape. Manschester: Manchester University Press, 1996.

Sanders, I. F.: Roman Crete: An Archaeological Survey and Gazetteer of the Late Hellenistic, Roman, and Byzantine Crete. Warminster: Aris and Phillips, 1981.

Ciprus  

Karageorghis, V.: Cyprus From the Stone Age to the Romans: The Roman Period. London: Thames & Hudson, 1982.

Manning, S. W.: The Late Roman Church at Maroni Petrera: Survey and Salvage Excavations 1990-1997, and Other Traces of Roman Remains in the Lower Maroni Valley, Cyprus. Oxford: A.G. Leventis Foundation, 2002.

Mitford, T. B.: “Roman Cyprus”, ANRW II.7.2. (1980) 1285–1384.

Potter, D. S.: H Kypros eparchia tes Romaikes autokraorias. Hidryma Archiepiskopou Makariou 3, Nicosia: Grapheion Kypriakes Historias, 1995. 

Vessberg, O., Westholm, A.: The Swedish Cyprus Expedition, Vol. IV, Part 3, The Hellenistic and Roman Periods in Cyprus. Stockholm, Stockholm, The Swedish Cyprus Expedition, 1956.