9. Egyiptom

A mai Egyiptom területe (1 001 449 km²) kétszer akkora, mint az Ibériai-félsziget, de az ókorban sem a Sínai-félszigetet, sem a mostani Líbai és Szudán által határolt sivatagos részt nem számították hozzá Aegyptushoz, amely így is az imperium Romanum egyik legnagyobb és gazdaságilag is legjelentő­sebb tartomá­nya volt. Egyiptom azonban nemcsak lenyűgöző méretei miatt érde­melte meg, hogy a Római Biro­dalmon belül önállóan foglalkozzunk vele, hanem azért is, mert természetföldrajzi szem­pontból telje­sen különálló egységet képez.

Római hódítás — Róma legelső közvetlen beavatkozása Egyiptom életébe i. e. 168-ban történt, mikor a C. Popillius Laenas consul vezette római legiók kiűzték az országból IV. Antiochos Epiphanés Szeleukida uralkodót (Liv. XLV. 12; Polyb. XXIX. 27). Egyiptom ugyan a Ptolemaida uralkodóház vezetése alatt maradt, Egyiptom azonban lényegében véve római protektorátussá vált. A Kelet legfontosabb királyságának provinciává szervezése i. e. 30-ban Octavianus érdeme volt, aki a polgárháborúban legyőzte ellenfe­lét, Marcus Antoniust, és az ő oldalán küzdő utolsó Ptolemaida uralkodót, VII. Kleopatrát. A Római Birodalom közigazgatási rendszerét — ekkor már Augustus néven — i. e. 27-ben szervezte át, de Egyiptomnak különleges státuszt biztosított: Alexandria et Aegyptus néven egy lovagrendi praefectus irányítása alá rendelte. A lényegében császári magánbirtokként kezelt tartományba szenátori rangú római írásos engedély nélkül be sem tehette a lábát.    Augustus még három legiót állomásoztatott Egyiptomban, de i. sz. 23-ban Tiberius ezt kettőre csökkentette, majd a 2. századra már csak egyetlen hadtest maradt itt, az is leginkább rendőri feladatokat látott el: biztosította a vízi és szárazföldi keres­kedelmi utak biztonságát, valamint a gazdasági szempontból igen értékes bányákat a Keleti-sivatag­ban. Az adókkal elnyomott, valósággal kizsigerelt tartományban állandóak voltak a lázadások: már a legelső praefectus, Aelius Gallus is ezek ellen vezette seregét; i. sz. 38–41 között a görögök és zsidók valóságos háborút vívtak egymással Alexandriában; 115-ben ugyancsak a zsidók keltek fel pogány szomszédaik ellen; Antoninus Pius alatt i. sz. 153-ban az alexandriaiak lázadtak fel; Marcus Aurelius idején i. sz. 172-ben tört ki az ún. bukolos-felkelés, amit egy Isidorus nevű egyiptomi pap vezetett; a 3. századi válság idején permanens ellenállás zajlott vidéken: a tisztviselők sem az adókat nem tudták begyűjteni, sem a népszámlálásokat nem tudták végrehajtani. Az egyiptomiak olyannyira ismertek voltak lázadó természetükről, hogy Alexandriának egészen Septimius Severusig (i. sz. 202) önkor­mányzata (bulé) sem létezhetett. Az i. e. 332-ben Nagy Sándor által alapított, és saját magáról elnevezett Alexandria nemcsak azzal bizonyította különállóságát, hogy neve a tartomány mellett szerepelt. Ez a város ugyanis nemcsak Egyiptomon belül volt különleges, hiszen az egész lakott világ legelső ismert megapoliszáról van szó, amelynek lakossága az 1. század végére elérhette az 500–700 000 főt. Alexandria lakossága főként görögökből, zsidókból, bevándorolt római polgárokból, valamint számos más keleti nációból, köztük indiai kereskedőkből tevődött össze. A várost öt negyedre osztották, amelyeket a görög ábécé első betűiről neveztek el.

„Városotok messze a legjelentősebb méretét és fekvését tekintve, és mindenki szemében a második minden város közül a Nap alatt. Az egyiptomi nép ugyanis, ez a kiváló nemzet, képezi a város lényegét, jobban mondva támaszát, másrészt az összes többinél hatalmasabb folyója természetének leírására nincs is alkalmas szó, akár csodálatos voltát, akár hasznát tekintjük; továbbá nemcsak hogy hajózási mo­nopóliummal rendelkeztek az egész Mediterráneumban kikötőitek szépségénél, flottátok nagyságánál, valamint az összes ország termékeinek bőségénél és kereskedelménél fogva, hanem ráadásul tiétek a külső tengerek: a Vörös-tenger és az Indiai-óceán, melynek korábban a nevét is ritkán hallhattuk. Úgy­hogy tiétek a kereskedelem, és nemcsak a szigeteké, kikötőké, bizonyos szorosoké és átjáróké, hanem gyakorlatilag az egész lakott világé (oikumené). Alexandria ugyanis az egész Földnek (és a legfélreesőbb nemzeteknek) úgymond a kapcsolódási pontjában található, mint ahogy egy város piaca, amely minden­kit egy helyre gyűjt össze, bemutatja őket egymásnak, majd amennyire ez lehetséges, egyívásúakká teszi őket.” (Dión Chrysostomos XXXII. 36.)

A Traianus korában működő prusai Dión fentebb idézett szövegében csak azt mondta ki, amit mindenki tudott a Birodalomban: Alexandria tartós gazdasági sikerét elsősorban földrajzi fekvése és remek kikötői garantálták. Alexandria három kikötője a Mareótis-tó felé eső tavi kikötő (ennek ma­radványait még nem találták meg), valamint a Pharos-sziget takarásában fekvő két tengeri kikötő: a Nyugati- (Eunostos) és a Nagy-kikötő (Megas limen) volt. Az előbbi 300, az utóbbié 350 hektár terüle­ten feküdt, miközben például Róma kikötője, Portus/Ostia a traianusi bővítések után is csak 110 hek­tár területre terjedt ki. Az alexandriai Nagy-kikötő biztonságos használatát segítette elő az ókori világ hetedik csodájaként számon tartott alexandriai világítótorony (Pharos).

Alexandria kikötőjének és a Pharos-toronynak számítógépes rekonstrukciója (ancientvine.com)

Domborzat / Tájegységek — Egyiptom nyugati határát a görögül Katabathmosnak nevezett Kattara-mélyföld jelentette (terü­lete 20 000 km²). A medence felszínének nagyobb része a tengerszint alatt terül el (legmélyebb pontja -133 méter), és homokdűnék, sóréteg és sós mocsarak borítják. Kisebb oázisok (Moghra, Ain al-Qattara, Qara) csak a mélyföld szélén találhatók. A kietlen medence területén nomád beduinok vándorolnak. Egyiptom fontos tájegysége a Nílustól nyugatra elterülő Nyugati-sivatag, amely az or­szág területének mintegy kétharmadát foglalja el (690 000 km²). Az Északi-mészkőplató a Földközi-tenger partjától délre fokozatosan emelkedik ki a Szíva-oázisig illetve a Kattara-mélyföldig terjed. A 100-200 m tengerszint feletti magasságú eocén mészkőből álló, gyengén tagolt felszínéből alacsony tanúhegyek emelkednek ki, amelyek egy korábbi magasabb felszín maradványai. A Nagy-homokten­ger a Nyugati-sivatag középső részének egészen sajátos tájegysége. Ez a Szahara legnagyobb össze­függő homokterületei közé tartozik (területe kb. 90 000 km²). A hatalmas homokfelszín a Szíva-oázis déli részétől 600 km hosszan a Gilf-Kebír platóig húzódik. Szélessége 120 és 260 km között változik. Területén hosszanti buckák ún. seif dűnék az uralkodók, melyek magassága 30-100 m között ingado­zik. Nem ritka a 30-60 km hosszú dűne, futóhomok nem alkot zárt takarót. Akadnak olyan helyek, ahol felszínre kerül az alapkőzet – mészkő, homokkő. A Nyugati-sivatagban öt nagy oázis található, amelyek az Egyiptomi-mészkőplatón fekszenek. Ez északon a Kattara-mélyföldig illetve a Moghra–Fajjúm vonalig terjed. Nyugaton a Nagy-homoktenger buckavonulatai a mészkőfelszínre is rányomul­tak. Keleten a Nílus völgyével is határos, és ebben az irányban többnyire meredek lépcsőkkel eresz­kedik le. A Nílus mentén déli irányban haladva a lépcsők egyre magasabbak. Luxor térségében a mészkő­plató már 400 m-re emelkedik a Nílus völgy felé. Az Egyiptomi-mészkőplató déli határa na­gyon válto­zatos vonal mentén fut egyrészt a Dakhla és Khárga oázisok vonalában, majd Khargától délre tart. A kréta-eocén-miocén korú mészkőfelszín általában 200-300 m-rel fekszik a tengerszint felett. Délebbre a Nagy-homoktenger és a Nílus völgye között egyhangú, végeláthatatlan kősivatagok terülnek el. Helyenként ÉNy–DK irányban húzódó 5–50 km hosszú buckavonulatok is előfordulnak. A Nyugati-sivatag a Gilf Kebír-plató területén emelkedik a legmagasabbra (950-1082 m) az ország dél­nyugati részén. Az észak–déli irányban 200 km hosszan elnyúló, helyenként 100 km-nél is szélesebb fennsík peremeit számos vádi tagolja. Gilf Kebírtől keletre egy homokkőplató található. Ez a terje­delmes terület egészen a Nílusig terjed. A plató délen túlnyúlik az országhatáron. Nagyobb része 280-350 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Egyhangú felszínéből helyenként alacsony tanú­hegyek emelkednek ki. A plató egyik jellemző vonása, hogy nagyobb buckás felszínek nem alakultak ki rajta.

A Kattara-mélyföld a Nyugati-sivatag platójáról nézve

A Nyugati-sivatag egyhangúságát az oázisok pálmaligetei és kertszerűen megművelt termőföldjei enyhítik. A legészakibb Szíva-oázis területe 800 km², legmélyebb pontja 17 méterrel fekszik a tenger­szint alatt, legmélyebb részén 10-15 sóstó található. Az oázis északi peremét mintegy 100 m magas, vádiktól felszabdalt, morfológiai formákban gazdag lépcső határolja. Mindkét mélyedés kialakításá­ban a legnagyobb munkát a szél és a Nap végezte. Az ókorban Ámon-Ré ill. Zeus Ammonios istennek szentelt jós­dájáról (Ammonium) volt híres, amit Nagy Sándor is felkeresett. Az 1500 km² kiterjedésű Baharija-oázis minden oldalról zárt, meredek lépcsőkkel határolt mélyedés. Legmélyebb pontja 113 m-rel fekszik a tenger­szint felett. A dél felé nyitott Farafra-oázis a mészkőfennsík és a homokkő övezet határán alakult ki. 110 km²-es területén több mint 100 forrás fakad. Az oázistól északra található a Fehér-sivatag (3900 km²). A Dakhla-oázis északi részén a mészkő meredek lépcsővel emelkedik ki. Ennek magassága csaknem mindenütt több 350 méternél. Délnyugat felé nehezebb megvonni az oázis határát, mert a felszíne fokozatosan megy át a környező területekbe. A kelet–nyugati irányú kiterjedése 80, az észak–déli 25 km (kb. 2000 km²). Feltárását a Royal Ontario Museum kezdte meg 1978-ban, s jelenleg a New York University folytatja (Dakhleh Oasis Project). Az oázisok sorában legdélebbre fekvő Khárga-oázist északon és keleten 130-300 m magas mészkő lépcső határolja (területe kb. 400 km²). Dakhlához hasonlóan ez is dél felé nyitott. Legmélyebb pontjai majdnem a tenger szintjében feksze­nek. A 160 km hosszú, 20–80 km széles oázisvölgyben nagytömegű futóhomok is előfordul, amely észak felől nyomult be annak területére. Az oázis középső részén az agyaglerakódásból szfinxre emlé­keztető formákat dolgozott ki a szél. A Nyugati-sivatag S alakban elhelyezkedő oázisait manapság „Új Völgy” (Vádi al-Dzsadid) néven foglalják egybe, bár soha nem alkottak összefüggő völgyet. Az oázisok karakternövénye a datolyapálma, amelyből datolyabort is készítenek. Az oázisok némelyikében— különösen Fajjúm területén —jelentős gabonatermesztés is folyt az ókorban.

Egyiptom legnyugatibb oázisa: Siwa

Egyiptom gazdaságilag igen jelentős — bár a Nyugati-sivatagtól egészen eltérő — tájegysége a Nílus és a Vörös-tenger között húzódó Keleti-sivatag. A 220 ezer négyzetkilométer területű hegyvidéken nem talál­hatók oázisok, így gyakorlatilag lakatlannak tekinthető, ám gazdasági jelentősége az ókorban is felbe­csülhetetlen volt. A Keleti-sivatagot geológiai felépítése és felszíni formái alapján két fő részre oszt­hatjuk. A Nílus-völgyet övező mészkő- és homokkőplató a Nyugati-sivatag hasonló felszínének folyta­tása. A 80–120 km széles eocén mészkőplató a Nílus nagy kanyarjától (Nag Hammádi–Qena) a mai Kairó pereméig húzódik. Nyugat felől a Nílus, keleten a Qena-vádi határolja. A Nílus felé gyakran me­redek fallal ereszkedik le. A földrajzi irodalomban a Nílus mentén fekvő felszín Maaza-mészkőplató néven ismert, északon 200-400, délen 500 m tengerszint feletti magasságú. A vádiknak egyrészt a Nílus, másrészt a Vörös-tenger felé van lefolyásuk. A Keleti-sivatagban lefolyástalan területek nincse­nek. A felszínt aprólékosan felszabdaló vádik főképpen a korábbi, csapadékosabb időszakokban ke­letkeztek. A gránitból, gneiszből és kristályos palából összetevődő Egyiptomi-Kordillerák északon a 28. szélességi fokon kezdődik és az ország déli határán túl Szudánban is folytatódik. A nagyon bo­nyolult, gyűrt áttolódásos szerkezetű alaphegységet a külső erők magashegységgé formálták. A hegy­ségre a meredek lejtők, és a merészen kiemelkedő csúcsok jellemzőek (legmagasabb pontja a Dzsebel Szajid el-Banat, 2187 m). Az alaphegység keleti előterében 5-10 km széles tengerparti síkság húzódik. Az éghajlat a parti sávban is rendkívül száraz, úgyhogy növényi élet csak a vádik alján és a partmenti sós mocsarakban lehetséges. A Keleti-sivatagban már a fáraók idejében is jelentős bányászati tevé­kenység folyt. A világ legrégebbi térképe, a Turini-papirusz is a Vádi Hammamat aranybányáinak helyszínrajzát tartalmazza. A rómaiak idejében szintén fedezték fel és nyitották meg a Dzsebel Dukkán-hegységben porfírkő-bányát (Mons Porphyrites) és gránitdioritot termelő Mons Claudianust. A kitermelt köveket először szárazföldi úton Koptosba (Quft) szállították, majd onnan a Níluson úsz­tatták le Alexandriába. A Vörös-tengeri kikötőket a Nílussal összekötő karavánutak is a Keleti-sivata­gon át haladtak, ezek használatáról a fáraók korától kezdve vannak bizonyítékaink.

Elhagyott kőbánya a Mons Claudianuson (Keleti-sivatag)

Vízrajz — Hérodotos, a történetírás atyja, nem véletlenül nevezte Egyiptomot a „Nílus ajándékának” (II. 7). A Föld leghosszabb folyója (hossza 6685 km, vízgyűjtő területe 3 400 000 km², ami Afrika területének 10%-a) ugyanis azzal a jótékony tulajdonsággal rendelkezik, hogy évente több hónapon át kiárad, és termékeny iszapját szétteríti a meder mindkét oldalán, kb. 20-30 km szélességben. Az áradás első jeleit júniusban észlelték Asszuánnál, majd a folyó vize folyamatosan emelkedett július közepéig. Szeptember elejéig tovább tartott az emelkedés, amikor 2-3 hétre állandósult a víz szintje. Október­ben újra megemelkedett, és ekkor érte el a folyó áradásának maximumát. Ezután fokozatosan vissza­húzódott a medrébe. Az áradás Asszuánnál 13,7 m, Thébánál 11,6 m, Kairónál 7,6 m magasságot is rendszeresen elért, természetesen az Asszuáni-gát építése előtt (1970), amely Egyiptomban végleg megszüntette a jelenséget. A Nílus áradásának mértéke döntötte el, hogy a következő évben milyen lesz a termés, ezért a folyó magasságát a partok mentén elhelyezett nilométerek mutatták, s a római hatóságok az adók kivetésénél is ennek értékét vették figyelembe.

A Nílus által öntözött földek és a sivatag éles határa Egyiptomban

A Nílus eredetének kérdése már az ókori embereket is izgatta. Nero idejében expedíciót is szer­veztek felkutatására, és Seneca a Természettudományos kérdések (Quaestiones naturales) című munkájában külön fejezetet szentelt a kérdésnek. Ma már tudjuk, hogy a Nílus két ágból: a Fehér-Nílusból és a Kék-Nílusból ered. A Fehér-Nílus (hossza 3700 km) forrása bizonytalan, valahol a Nagy Tavak környékén található Közép-Afrikában. A Kék-Nílus (hossza 1350 km) az etiópiai Tana-tóból ered. Rövidebb folyása ellenére mégis ez a jelentősebb, mivel a Nílus teljes vízhozamának 56%-át adja, a szintén az Etióp-magasföldön eredő Atbara (Fekete-Nílus) folyóval együtt pedig a vízhozam 90%-át és a hordalék 96%-át biztosítja. A két folyó Észak-Szudán fővárosánál, Kartúmnál egyesül. A folyó ekkor kiérkezik a Líbiai-sivatag átlagosan 330 m magas homokkőfennsíkjára, és ennek áttörése közben zúgókat (másnéven kataraktákat) hoz létre, szám szerint hatot. Ezen az Asszuán és Karthúm közötti kb. 1800 km-es szakaszon a folyó 250 m-t esik, s a hajózás rendkívül nehézkes, vagy egyene­sen lehetetlen. Egyiptom déli határát a Syéné (Asszuán) után kezdődő első katarakta jelentette. A Nílus deltatorkolata (a delta görög betű egy egyenlőszárú háromszög, amely a csúcsára állítva telje­sen hasonló a Nílus torkolatvidékének alakjához) 24 000 km² területű, nyugat–keleti irányban 270 km hosszúságban elterülő alluviális síkság, ahol a Nílus hordaléka átlago­san 20 m vastagságban borítja a földet. Igen termékeny terület, kiválóan alkalmas mezőgazdasági művelésre, s ebből következően igen sűrűn lakott. A régiek a Nílus hét deltaágát tartották számon, amelyek közül a két szélső: a Kanóbosi-ág nyugaton, és a Pelusiumi-ág keleten volt a legfontosabb. A deltát keresztül-kasul be­hálózták az öntözésre és hajózásra szolgáló csatornák, amelyeken keresztül — az itt található tavakat is felhasználva — a Vörös-tengerből a Földközi-tengerre is ki lehetett jutni. (A Szuezi-csatorna elődjét állítólag már Nékó fáraó kiépítette, de Traianus alatt is készült egy hajó­zást segítő csatorna.)

A Nílus legnyugatibb: Kanóposi-ága (David Padfield felvétele)

Éghajlat — Az eddigiekben elmondottak is aláhúzzák, hogy bár Egyiptom a mediterrán térségben fekszik, nem sorolható a par excellence „mediterrán” országok közé. Éghajlata sem mediterrán, hanem zonális sivatagi klíma. A legtöbb csapadék a téli hónapokban esik, az ország déli részén ennek átlagos men­nyisége évi 2–5 mm. Egy nagyon vékony sávban az északi tengerparton a csapadék akár az évi 410 mm-t is elérheti, elsősorban október és március között. Az évi átlaghőmérséklet 27 °C és 32 °C között alakul. Nyáron akár a 43 °C fokot is elérheti a nappali hőmérséklet, télen azonban 10 °C-ra is lesül­lyedhet. A Földközi-tengernél némileg enyhíti a hőséget az állandóan fújó északnyu­gati szél.

Gazdasági jelentőség — A Római Birodalom „fejősteheneként” szolgáló Egyiptom gazdasági jelentőségét elsősorban az in­nen importált gabona, valamint a hatalmas adó- és vámbevételek adták. Az i. sz. 1. században élt Flavius Josephus szerint az Egyiptomból szállított búza négy hónapra elegendő volt Róma népének táplálására (Bell. II. 16.4 [345-401]); a 4. századi Aurelius Victor szerint Augustus alatt évi 20 millió modius gabona érkezett Rómába (De caes. I. 6). (Rickman szerint 1 tonna gabona kb. 150 modiusnak felel meg, vagyis évi kb. 130 000 tonnáról van szó.) Egyiptom terményei közé tartozott még az árpa, tönköly, lencse, lucerna, zöldségek (pl. hagyma) és hüvelyesek. Olívát nem nagyon termesztettek, az olajat szézám-, mustár- és ricinusmagvakból állították elő. Szőlőt sokfelé ültettek, de főként csak a Mareótis-tó környékén termő tövek bora volt híres. A datolyapálma terméséből készített bort már említettük, de a datolyapálma háncsából és rostjaiból kötelet is vertek. Az igen fontos gazdasági ága­zatot jelentő lentermesztés mellett már az Indiából behozott gyapot is ismert volt, bár korántsem abban a mennyiségben termesztették, mint manapság. Szintén Indiából hozták be a rizst és a ruha­festéshez használt indigót, bár ezek termesztése még a késő római korban sem terjedt el. A Nílus-deltában található papirusznád-ültetvények főként császári tulajdonban voltak, hiszen Egyiptom úgy­szólván monopóliumot élvezett az egész oikumenében használt legfontosabb íróanyag: a papirusz gyártásá­ban. Pliniustól tudjuk azonban, hogy a papiruszt nemcsak erre használták: az őslakosok pél­dául nyer­sen és főzve is rágcsálták; gyökereivel fűtöttek; száraiból csónakot készítettek; lehántolt kérgükből vitorlát, terítőt, takarót, kötelet, de még ruhát is szőttek. Jövedelmező ágazat volt a só, a gipsz, vagy az üvegkészítéshez használt nátron kereskedelme, de még nílusi homokot is exportáltak – Plinius szerint ez volt a legjobb a birkózáshoz használt pástok feltöltésére. Itt kell megemlítenünk a különle­ges nílusi halak exportját. A nílusi sügér (Lates niloticus), az afrikai harcsa (Clarias gariepinus), a már­na­félék (Bar­bus sp. és Labeo sp.) és a pontylazac (Distichodus) a Közel-Kelet, Kis-Ázsia (Iónia, Lykia, Kilikia) Ciprus és Kréta területén számított közkedvelt fo­gásnak. A természeti kincsek kiakná­zása császári monopólium volt. A Keleti-sivatagban a már említett porfírkő, gránitdiorit, gránit, ala­bást­rom, kvarcit (vagy zsírkő) mellett kis mennyiségben bányásztak aranyat, rezet és vasat is; emel­lett nagy mennyiségben féldrágaköveket (achát, onix, topáz, ametiszt, berill, malachit, türkiz, sma­ragd stb.).

A Vörös-tengeri Myos Hormos kikötőjének amphorákból kirakott rakodópartja

A Vörös-tengeri kikötőkön (Berekiné, Myos Hormos) áthaladó nagyértékű keleti áruk (arábiai tömjén és mirrha; in­diai fűszerek stb.) után 25%-os behozatali vámot (tetarté) kellett fizetni az államkincstárnak, ami — te­kintve ezen áruk értékét — óriási jövedelmet hozott. De az i. sz. 1. században 7,5 millió főt számláló egyiptomi lakosságra kivetett adók (a papiruszokon eddig 450 adó- és illetékfajtát számoltak össze a kutatók) is hatalmas bevételi forrást jelentettek. Strabón hivatkozik arra, hogy az országát hanyagul kormányzó XII. Ptolemaios Auletésnek (VII. Kleopatra apjának) évi 12 500 talentum (azaz 337 500 kg ezüst) bevétele volt az adókból (XVII. 1.13. C 798). A tartományt lélekzetelállító gazdagsága ellenére iszonyatos vagyoni különbségek jellemezték. Egy 4. századi, Hermopolis­ban fennmaradt birtokös­szeírás­ban 198 tulajdonos szerepel. A  legna­gyobb birtok az összes bir­tokok 9,9%-át tette ki, de a lakosok leggazdagabb 3,5%-a a földek 53%-a felett rendelkezett, míg a parasztok legsze­gényebb 47,5%-a mindössze a földek 2,8%-át birtokolta (Gini-index 0,856). A birtokosok közel felének 10 aruránál (vagyis 11 iugera = 2,8 hektár) kisebb földterülete volt, amiből aligha lehetett egy népes családot fenntartani.

Irodalom

Bagnall, R. S.: Egypt in Late Antiquity. Princeton: Princeton University Press, 1993.

Bagnall, R. S.: Later Roman Egypt: Society, Religion, Economy and Administration, Aldershot: Variorum, 2003.

Bagnall, R. S., Rathbone, D. W.: Egypt from Alexander to the Early Christians. An Archaeological and Historical Guide. Los Angeles–London: Getty Publications and British Museum Press, 2004.

Bagnall, R. S., Frier, B. W.: The Demography of Roman Egypt. Cambridge: Cambridge University Press, 2006.

Bagnall, R. S.:  Hellenistic and Roman Egypt: Sources and Approaches. Aldershot: Variorum, 2006.

Bowman, A. K.: Egypt After the Pharaohs: 332 BC–AD 642; From Alexander to the Arab Conquest.  Berkeley: University of California Press, 1996.

Ellis, S. P.: Graeco-Roman Egypt. Shire Egyptology 17, Aylesbury: Shire Publications, 1992.

Empereur, J.-Y.: Alexandrie redécouverte. Paris: Fayard, 1998.

Lewis, N.: “Greco-Roman Egypt: Fact or Fiction?” in Hanson, A. E. (ed.): On Government and Law in Roman Egypt. Atlanta: Scholars Press, 1995, 138–149.

Lloyd, A. B. (ed.): A Companion to Ancient Egypt, vols. 1–2. Oxford: Wiley–Blackwell, 2010.

Peacock, D. : “A római kor,” in Shaw, I. (ed.): Az ókori Egyiptom története. Budapest: Gold Book, 2000, 438–461.

Rathbone, D. W.: Economic Rationalism and Rural Society in Third-Century A.D. Egypt: The Heroninos Archive and the Appianus Estate. Cambridge: Cambridge University Press, 1991.

Sidebotham, S., Hense, M., Nouwens, H. M. (eds.), The Red Land. The Illustrated Archaeology of Egypt’s Eastern Desert. Cairo–New York: The American University in Cairo Press, 2008.

Török, L. (ed.): After the Pharaohs. Treasures of Coptic Art from the Egyptian Collections of the Museum of Fine Arts, Budapest. Budapest: Museum of Fine Arts, 2005.