Legeltető állattartás

A mezőgazdaság másik legfontosabb ága volt az állattenyésztés. Varro is kiemelte művében, hogy a pecus (barom) szóból származott a pecunia (pénz) szó, és megjegyezte, hogy minden vagyon alapja az állattenyésztés. (A régi magyar nyelvben is a marha szó a vagyont is jelentette.) Minden római mezőgazdasági szakíró megegyezett abban, hogy az állattenyésztés a legnagyobb hasznot hozza a tulajdonos számára (Cic. De off. 2.89; Colum. 6. praef. 4–5; Plin. NH VIII. 29–30). Az idősebb Plinius feljegyezte, hogy egy bizonyos Claudius Isidorus vagyona Kr. e. 8-ban kelt végrendeletében: 4116 rabszolga, 3600 iga ökör, 257 000 aprómarha (főként juh), 60 millió HS készpénz, temetésre 1,1 millió HS-t hagyott (Plin. NH XXXIII. 47). „Nagyon valószínűtlen — mondja Garnsey és Saller —, hogy sok latifondisti akadt, aki az Isidoruséhoz fogható mértékű állattenyésztésre szakosodott volna” (Garnsey–Saller 1987: 68).

Varro a haszonállatokat (lábas jószágokat) két csoportra osztotta: a nagyállatokra (szarvasmarha, ló, szamár) és kisállatokra (juh, kecske, sertés). Ezek az állatfajták már az itáliai mezőgazdasági kultúra kezdetén benépesítették a kisgazdák tanyáit, hiszen ezekre szükség volt az ősi földműves hagyo­mányon alapuló, az isteneknek bemutatott áldozathoz suovetauriliához (sus: disznó, ovis: juh, taurus: bika). Columella négy szarvasmarhafajtát különböztetett meg: az alacsonyabb, gyengébb alkatú, fehér színű campaniait; a magasabb, fehér vagy vörös umbriait; a zömök, erőteljes etruszkot; és a kevésbé szép, viszont igen erős, szívós appennini szarvasmarhát. A római gazdák a szarvas­marhát sokra értékelték, szinte mindegyikük tartott is néhány barmot, hiszen éppen olyan hasznos volt igavonónak, mint amennyire szívesen fogyasztották a tehén tejéből készült termékeket, kedvelték a marhahúst, bőréből különféle használati tárgyat készítettek, trágyája pedig nélkülöz­hetetlen volt. És mint az imént említettük, a hagyományos tisztító áldozathoz bika is kellett.

A suovetaurilia (disznó-juh-ökör áldozat) szertartása (Louvre)

A szarvasmarha mellett a lótenyésztést is kifizetődőnek tartották a római birtokosok, ezzel azonban csak nagyobb gazdaságokban foglalkoztak. A jóvérű tenyészmének beszerzése, magas ára miatt kisgazdák számára szinte elérhetetlen volt, s a ménes (equitum) tartásához tágas rétre, mezőre volt szükség. Varro és Columella szerint a lótenyésztés különösen Apulia síkságain virágzott. A lovakat (equus) alkalmasságuk szerint négy különféle célra használták fel a rómaiak: igavonásra, lovaglásra (főként katonaságnál), versenyzésre és tenyésztésre. A gazdaságokban kocsit vontattak, igát húzattak es vizet hordattak a lovakkal, cséplésre is használták, trágyájukra pedig mindig szükség volt. A római lószakértők különösen a hispaniai paripákat magasztalták, sőt egy kitűnő szakíró, P. Vegetius Renatus szerint még a kiváló afrikai (arabs) lovak ereiben is hispaniai ősök vére csörgedezett. Versenyeken a kappadokiai, afrikai, hispaniai és szicíliai tenyésztésű lovakat futtatták, elmondhatjuk azonban, hogy a legjobb futókat — bárhonnan származtak is — Rómába es Itáliába hozták. Amikor azután a circusi kocsiversenyek divatja fellendült, az egyes versenyistállók (factio), amelyeknek szinte már politikai szint kölcsönöztek a szurkolók, saját méneseikben tenyésztették ki a legjobb versenylovakat (Hyland 1990). A római gazdák jóval kevesebb szamarat (asinus) tenyésztettek, mint lovat, de teherhordásra, igavonásra szívesen használták, viszont lovaglásra kevésbé tartották alkalmasnak. Főleg a tartományokból importálták a jó tenyészállatokat, a siciliai fülesek mindig híresek voltak. Egyébként a szamarakat nem nagyon becsülték, lustának, makacsnak tartották, és valakit szamárnak nevezni Rómában sem ment éppen dicséretszámba. A szamár és ló párosítása folytán született öszvéreket (mulus) teherbírásuk, kitartásuk és nem utolsósorban igénytelenségük miatt szívesen tartották, es ezért tenyésztették is. A hadseregben az öszvérek hordozták a katonák felszerelését, menetelés közben a fegyvereket, a poggyászt és a hadigépek alkatrészeit. A rómaiak az öszvéreket különösen utazáshoz használták szívesen, mert a hegyi ösvényeken biztosan és óvatosan közlekedtek. A császárkorban mind az uralkodók, mind a nagyurak valóságos fényt űztek abból, kinek van szebb, jobb öszvére. Nem meglepő tehát, hogy ezeket a kedvelt, csupán a fényűzést szolgáló állatokat drága, ékes kantárral, gyeplővel szerszámozták fel. Érthető az is, hogy a rómaiak drága pénzen vásárolt lovaikat, öszvéreiket, amennyiben megbetegedtek, gondosan ápoltatták, és állatorvossal (mulomedicus) kezeltették; többen közülük vagy legalábbis azok, akik ezt a tudományt megtanulták, mint Columella, Vegetius s Palladius, könyvekben is feldolgozták, és a mulomedicinát ekként közkinccsé tették.

A juh gyapját szövetek készítésére használták, tejét a tehéntejnél is többre becsülték. A juh- es birkanyájat nappal kiterelték a legelőre, az éjszakát pedig akolban (ovile) töltötték, voltak olyan gazzdák is, akik a juhnyájaikat éjjel-nappal a szabadban, a legelőn tartották. Nyugaton az egyik leghí­resebb juhtenyésztő hely a Crau síksága volt: „Massalia és a Rhodanos torkolata között síkság terül el a tengertől mintegy 100 stadionnyira, az átmérője is ugyanannyi, egészen kör alakú; kőmezőnek ne­vezik természeti sajátossága alapján, mert tele van tenyérnyi kövekkel, s ezek közt olyan fű terem, amely a nyájak számára bőséges legelőt biztosít, közben pedig tavak, sósforrások vannak és kősó. Az azon túl elterülő vidék is véges-végig nagyon szeles, erre a síkságra pedig különösen heves és bor­zasztó északi szél zúdul” (Strabón IV. 1.7. C 192). Pliniustól azt megtudjuk, hogy az a különleges fű­féle, amely az itteni sokezres nyájakat hízlalta, a thymus, vagyis a méz- vagy citromfű volt (Melissa officinalis L.) (Plin. NH XXI. 57). Egyes források szerint az i. sz. 1–4. század között akár 100 000 juhot is tenyészthettek a Crau vidékén. A régészek Négeirion/Négrès mellett egy 40-65 m hosszú és 10 m széles akolt is feltártak, amit a Strabón által említett szelek miatt észak felé tájoltak. Megtalálták a pásztorok kunyhóját, kútját, tűzhelyét és néhány szerszámát is, amelyek érdekessége, hogy a 19. században még mindig ugyanilyen aklokat használtak a Crau területén (Badan et al. 1995). A kecske­félék (capra) meg a legkopárabb hegyvidékeken is találtak eleséget maguknak, és ezért a kis, főleg hegyi gazdaságokban szívesen tartották őket (MacKinnon 2004). A kecske és juh együtt fordul elő a nyájakban (Varro de re rust. II. 3.10), bár a zooarcheológiai adatok szerint (Dél- és Közép-Italiában, a köztársaságkor végén) a juhok és kecskék aránya 80–20% volt a lelőhelyeken. Ez a számadat minden bizonnyal a gyapjú iránti kereslet nagy mértékére utal. A sertés (porcus) tartása is kifizetődött, mivel nem került sokba. A malacokat főként makkal és kölessel etették, az ínyencek számára pedig körtével és fügé­vel hizlalták (MacKinnon 2011). A rómaiaknál, akárcsak nálunk, a disznóölés télvíz idején tör­tént, a disznótor a gazdák téli örömei közé tartozott. A hurkát, kolbászt nagyon szerették, és bizo­nyára alig akadt olyan kisgazda, akinek az éléskamrájában ne függött volna több rúd kolbász, füstölt hurka, egy két oldalszalonna. A húst besózva hordókban tartósították. Az ismert ínyenc, M. Gavius Apicius sza­kácskönyve (nem az egyetlen ilyennemű munka Rómában!) szerint a sertés különböző részeiből har­minckét különféle ételt lehet készíteni, és a sertéspecsenyét huszonkét féle módon lehet kisütni. A disznóhús a római lakomák főfogásának számított. Ezzel is magyarázható, hogy a sertéseket könnyű­szerrel, bármikor értékesíteni lehetett. Az ínyencek legkülönlegesebb óhajainak kielégítésére a római kisgazdák a divatnak megfelelően mindenfajta kisállatot, madarat, szárnyast tenyésztettek. A háziasí­tott madarak közül igen fontos volt a galamb, amit nem csak étkezésre tenyésztettek, hanem hírvi­vésre is használták. Voltak olyan columbariumok, amelyekben 5000 galamb fért el (Parker 1988). (Erről bővebben lásd a pastio villaticáról szóló következő fejezetben.)

A dél-franciaországi Crau vidékén feltárt római kori juhkarámok

Bibliográfia

Badan et al. 1995: Badan, O., Congés, G., Brun, J.-P., „Les bergeries romaines de la Crau d’Arles. Les origines de la transhumance en Provence”, Gallia 52: 263–310.

Garnsey–Saller 1987: Garnsey, P., Saller, R. (eds.), The Roman Empire: Economy, Society and Culture, Berkeley-Los Angeles, University of California Press.

Hyland 1990: Hyland, A., Equus: The Horse in the Roman World, London, Batsford.

MacKinnon 2004: MacKinnon, M., „The Role of Caprines in Roman Italy: Idealized and Realistic Reconstructions Using Ancient Textual and Zooarchaeological Data”, in Frizell, B. S. (ed.), PECUS. Man and Animal in Antiquity. Proceedings of the Conference at the Swedish Institute in Rome, September 9-12, 2002, The Swedish Institute in Rome, Projects and Seminars 1, Rome, 54–58.

MacKinnon 2011: MacKinnon, M., „High on the Hog: Linking Zooarchaeological, Literary, and Artistic Data for Pig Breeds in Roman Italy”, American Journal of Archaeology 105:4, 649–673.

Parker 1988: Parker, A. J., „The Birds of Roman Britain”, Oxford Journal of Archaeology 7:2, 197–226.