Építési kövek

Építkezésekhez szükséges köveket természetesen mindenütt bányásztak a Római Birodalomban. A többnyire csak helyi jelentő­séggel bíró mészkőbányákkal eddig nem nagyon foglalkozott a kutatás. A katalán vidék bányáinak vizsgálatából azonban kiderült, hogy egyrészt a bányákat nehezen lehet da­tálni, másrészt — természetszerűleg — ezek kiaknázása összefügg a vidék romanizációjának, elsősor­ban az urbanizálódásnak a folyamatával (Garcia-Moreno 2009). Bányákat elsősorban a római városok környékén találunk, de egy-egy nagyobb projekt (vízve­zeték-építés, villa, sőt akár monumen­tális sír­emlék vagy diadalív) kedvéért is kiaknázták a lelőhelye­ket, igaz, legtöbbször csak rövid ideig. Kutatók feltárták például a híres Pont-du-Gard vízvezeték épí­téséhez használt kőbányákat (Bessac 1986). Hispania Tarraconensis északkeleti részében a kőkitermelés (márvány, broccatello, és az ún. Santa Tecla-kő) az Augustus- és a Flavius-kor között kulminált, s ekkorra már a kőfejtés technikáját is stan­dardizálták (Bessac 2000). Bizonyos típusú kö­veket (pl. El Mèdol) luxuscikkek, szobrok, feliratok gyár­tására használták. A Galliában fellelhető kőbá­nyák helyét és kitermelési módszereit is feltárta már a kutatás (Bedon 1984).

A legfontosabb kőbányák Galliában

A leggyakoribb és éppen ezért közönségesnek mondható kőbányák mellett igen értékesnek számí­tottak a márványlelőhelyek (Dodge 1988; Ward Perkins 1992). A márvány használata római közé­pületekben i. e. 146-ban kezdődött, L. Caecilius Metellus Macedonicus építkezéseivel (Bernard 2010). Az első teljes egészében márványból emelt templomot is ő építette Iuppiter Statornak a Campus Martius déli részén (Vell. I. 11.5). Ennek a templomnak az építőanyaga valószínűleg görög márvány­bányákból került ki, míg Itáliában (Luni/Carrara) bányászott márványt elsőként Caesar építésze, Mamurra használt fel (Plin. NH XXXVI. 48). Érdekes, hogy IV. Antiochos Epiphanés római építészének, Cossutiusnak és felszabadítottjainak (akivel i. e. 174-ben az athéni Olympiai Zeus templomot is ter­veztette) felirataival a mediterrán térség számos márványbányája körül találkozunk (Smitthus: CIL VIII 14628; Eretria: IG XII Suppl. 557; Paros: IG XII 5 1049). A márványfajták kutatásának nehézségeivel Plinius is tisztában volt, hiszen „nem mindegyik fajta fordul elő kőbányá­ban, hanem a föld alatt szét­szórtan, mégpedig éppen a legértékesebbek, mint a zöld színű spártai, amely az összes többi már­ványnál élénkebb, vagy az augustusi és azután a tiberiusi, amelyekre Egyip­tomban Augustus és Tibe­rius császársága idején találtak rá először” (Plin. NH XXXVI. 56). Fel­iratról tudjuk, hogy az egyiptomi „csá­szári porfírt” és más köveket egy bizonyos Caius Cominius Leugas nevű ge­ológus fedezte fel i. sz. 18. július 23-án: „Gaius Cominius Leugas, aki felfedezte a porfír-, a knékites-, és a fekete porfír-bányákat (metalla), valamint számos színes követ fedezett fel, ajánlotta a szentélyt Pan­nak és Sarapisnak… Tiberius Caesar Augustus uralko­dásának negyedik évében, epeiph hónap 29. napján” (SEG XLV, 2097).

Császári kőbányák Egyiptomban

Az egyiptomi Keleti-Sivatag kőbányáit a fáraók kora óta használták az egyiptomiak, s a római hódítás után az ország új urainak épületeit díszítették velük. A bányák egy része császári tulajdonban volt (Hirt 2010). Az 1626 méter magasan fekvő Mons Porphyrites (Djebel Abu Dukhan) a fentebb említett bíbor színű „császári porfírt” adta (porfido rosso Egiziano), amit ma egyebek mellett a baalbeki nagy­templomban és a Hagia Sophiában is láthatunk beépítve, de ebből készült a tetrarchákat ábrázoló híres szobor is, amely a Szent Márk-bazilika sarkán látható Velencében. A Mons Ophiates vagyis „Kí­gyóhegy” (Wadi Umm Wikala) volt a legkisebb bánya, ahol gneisz kőzetet (diorit-gabbro) termeltek az i. e. 1–i. sz. 3. század között. A kisebb épületelemekhez és szobrokhoz használt kőnek olyan nagy értéke volt, hogy a középkorban újra hasznosították, pl. a vatikáni Szent Péter-székesegyházban Szent Péter bronzszobrának talapzata készült belőle. A Mons Claudianuson (Djebel Fatira) szürke gránitdio­ritot bányásztak, amelyből főként oszlopokat készítettek. A sziklákból kivágott köve­ket helyben meg­adott formára faragták, valószínűleg abból a célból, hogy így is csökkentsék a súlyt. A bányásztelep egy Domitianus-kori erődből és 1 km-es sugarú körben elszórt 130 kőfejtőből állt. A kifejtett oszlopo­kat görgőkön gurították el a 120 km-es sivatagi úton a Nílusig. (Egy 20 m-es oszlop kb. 200 tonnát nyo­mott. Egy osztrakon említést tesz egy 12 kerekes szállító járműről, s a Nadj el-Teyr síkságon talál­tak is egy 3 méter nyomtávolságú keréknyomot.) A Mons Claudianuson fejtett gránitdiorit használata, amit régebben granito del foro-nak, vagyis a (római) forum gránitjának nevez­tek, egy-egy kiemelkedő ró­mai épületre korlátozódott. Főként oszlopokat készítettek belőle (Pantheon, Traianus basilicája, Caracalla fürdői, Diocletianus spalatói palotája). A hatalmas, félbehagyott gránitoszlopok ma is ott hevernek a hegyen, köztük egy 207 tonnás óriás. A Francia Keleti Régészeti Intézet (Institut français d’Archéologie Orientale) 1987 és 1993 között folyó ásatásain került elő a görög–római világ legna­gyobb osztrakonlelete: egy 9200 írott cseréptöredékből álló archívum, amelyből a bányászok életé­nek sok részletét megismerhettük (Maxfield 2001). A munkások legnagyobb fizetése 47 drachma és 1 artab gabona volt egy hónapban, gyermekeik pedig iskolába jártak, mialatt ők a bányában dolgoztak. Legnagyobb meglepetésünkre a kőbányákban dolgozó kőfaragók és a katonák ellátása egészen jó, sőt a körülményekhez képest luxus színvonalú volt (55 növényféle és 20 állatfaj maradványait találták meg), ez is jelezte, hogy a császárok semmi pénzt nem sajnáltak az értékes kövek kitermeléséért (Van der Veen 1998a, 1998b).

A bányászok körzete a Mons Claudianuson (Keleti-sivatag, Egyipom)

Néhány száz éven keresztül a Római Birodalom több márványt termelt ki, mint a korábbi birodal­mak és királyságok összesen (Dodge 1991; Fant 1993; Jongste et al. 1995). A 2. század során a császárok valószínűleg felállítottak egy ratio marmorum nevű hivatalt, amely a Birodalom számos márványbá­nyáját tulajdonolta, és szervezte a kitermelést (Dodge 1988; Herz–Waelkens 1988; Williams-Thorpe 1988; Waelkens–Herz–Moens 1992). Ezek közé tartozott az Euboia szigetén található marmor Karys­tium (cipollino); a tunéziai Simitthus (Chemtou) mellett kitermelt marmor Numidicum (giallo antico); a Smyrna (Izmir) melletti Teosról származó marmor Lucullum (africano); a lakóniai zöld por­fírkő, a marmor Lacedaemonium vagy lapis Lacedaemonius (serpentino vagy porfido verde); a marmor Chium (portasanta) Khios szigetéről; a marmor Troadense (granito violetto) a nyugat-török­országi Alexandria Troas (Kozağ Dağ) mellől; valamint az egyiptomi lapis Thebaicus vagy pyrropoikilos (asszu­áni gránit), a marmor Claudianum (granito del foro), vagy a marmor porphyrites (bíbor vagy fekete porfír), a lapis basanites (a zöldes színű bekhen-kő) Wadi Hammamatból, továbbá sokféle vulkanikus kőzet, amiket korlátozott mennyiségben bányásztak.

Márványbánya Karystosban (Euboia, Görögország)

Közismert, hogy a római magán- és középületek legkedveltebb márványfajtája az említett, Euboia szigetéről származó zöldesszürke Karystia lithos volt, amit ma cipollinónak neveznek (Lambraki 1980; Chidiroglou 2009). A karystosi már­vány eljutott a Birodalom minden szegletébe: Macedonia, Achaia, Italia, Cyprus, Aegyptus, Mauretania, Africa, Iudaea, Dalmatia, Gallia, Hispania és Britannia városaiba. A prokonnésosi már­ványt előszeretettel használták szarkofágok készítésére. A Tiberius uralmától kezdve állami tulajdon­ban lévő bánya köveit elsősorban a Kelet-Mediterráneum, az Adriai-tenger és a Fekete-tenger kör­nyéki városokban találjuk meg (Asgari 1978). A márványok kereskedelmének inten­zitására jel­lemző, hogy 2008-ban már csaknem 30 olyan hajóroncsot tartott számon a kutatás, ame­lyek rako­mánya főként ebből az építőanyagból állt. Különösen Szicília partjainál került elő számos ilyen roncs (Capo Taormina, Marzamemi I és II, Isola delle Correnti, Camarina, Capo Granitola), első­sorban africai és görögországi márványszállítmányokkal. Portus/Ostia kikötőjében már azt is kiderí­tették, melyik dokkba érkeztek a márványszállító hajók (Fant 1992). Az antik kövek régészeti kutatá­sának 1988-ban Association for the Study of Marbles and Other Stones in Antiquity (ASMOSIA) néven szervezete is alakult.

Bibliográfia

Asgari 1978: Asgari, N., “Roman and Early Byzantine Marble Quarries of Proconnesus,” The Proceedings of the Xth International Congress of Classical Archaeology, Ankara: Turk Tarih Kuruma, 467-480.

Bedon 1984: Bedon, Les carrières et les carriers de la Gaule romaine, vols. I–II, Paris, Picard.

Bernard 2010: Bernard, S. G., “Pentelic Marble in Architecture at Rome and the Republican Marble Trade,” Journal of Roman Archaeology 23(1): 35-54.

Bessac 1986: Bessac, J.-C., “Carrières antiques du Bois-des-Lens (Gard). Inventaire préliminaire,” RAN 19: 159-182.

Bessac 2000: Bessac, J.-C., “Les carrières méditerranéennes: Note historique et technique sur un support glyptographique ignore,” Actes du XIe colloque international de glyptographie de Palma de Majorque, 2-9 juillet 1998, Centre International de Recherches Glyptographiques, Braine-le-Château, 3-29.

Chidiroglou 2009: Chidiroglou, M., “Leukos lithos. New Data on the Ancient Marble Quarries in Southern Euboea, Greece,” in Jockey, Ph. (ed.), Marbres et autres roches de la Méditerranée antique: études interdisciplinaires. Actes du VIIIe Colloque International de l’Association for the Study of Marbles and Other Stones used in Antiquity, Aix-en-Provence, 12-18 June 2006, Paris, 73-91.

Dodge 1988: Dodge, H., “Decorative Stones for Architecture in the Roman Empire,” Oxford Journal of Archaeology 7(1): 65-80.

Dodge 1991: Dodge, H., “Ancient marble studies: recent research,” Journal of Roman Archaeology 4: 28-50.

Fant 1992: Fant, J. C., “The Roman Imperial Marble Yard at Portus,” in Waelkens–Herz–Moens 1992: 115-118.

Fant 1993: Fant, J. C., “Ideology, gift, and trade: a distribution model for the Roman imperial marbles,” in W. V.Harris (ed.), The Inscribed Economy: Production and Distribution in the Roman Empire in the Light of Instrumentum Domesticum, JRA Suppl. 6, Ann Arbor, MI., JRA, 145-170.

Garcia-Moreno 2009: Garcia-Moreno, A. J., Roman Quarries in the Northeast of Hispania (Modern Catalonia), Documenta 10, Tarragona, Institut Català d’Arqueologia Clàssica.

Herz–Waelkens 1988: Herz, N., Waelkens, M., Classical Marble: Geochemistry, Technology, Trade, NATO Advanced Research Series, Dordrecht, Kluiwer.

Hirt 2010: Hirt, A. M., Imperial Mines and Quarries in the Roman World, Organizational Aspects, 27 BC–AD 235, Oxford, Oxford University Press.

Jongste et al. 1995: Jongste, P. F. B., Jansen, J. B., Moens, L., De Paepe, P., "A multivariate provenance determination of white marbles using ICPAES and stable isotope analysis," in 3rd International symposium of the Association for the Study of Marble and Other Stones used in Antiquity, ASMOSIA III, London, Archetype Publications, 143-149.

Lambraki 1980: Lambraki, A., “Le cipolin de la Karystie. Contribution à l’étude des marbres de la Grèce exploités aux époques romaine et paléochrétienne,” Revue d'Archeologie 1: 31-62.

Maxfield 2001: Maxfield, V. A., “Stone Quarrying in the Eastern Desert with Particular Reference to Mons Claudianus and Mons Porphyrites,” in: D.J. Mattingly, J. Salmon, J. (edd.), Economies beyond Agriculture in the Classical World, London–New York, 143-170.

Van der Veen 1998a: Van der Veen, M., “A Life of Luxury in the Desert? The Food and Fodder Supply to Mons Claudianus,” Journal of Roman Archaeology 11: 101-116.

Van der Veen 1998b: Van der Veen, M., “Gardens in the Desert,” in Life on the fringe. Living in the southern Egyptian deserts during the Roman and early-Byzantine periods. Proceedings of a colloquium held in Cairo, 9-12 December 1996, Leiden, Brill, 221-242.

Waelkens–Herz–Moens 1992: Waelkens, M., Herz, N., Moens, L., Ancient Stones: Quarrying, Trade and Provenance, Interdisciplinary Studies on Stone and Stone Technology in Europe and Near East from the Prehistoric to early Christian Period, Acta Archaeologica Lovaniensia Monographiae 4, Louvain, Leuven University Press.

Ward Perkins 1992: Ward Perkins, J. B., Marble in Antiquity, Monographs of the British School at Rome 6, London, British School at Rome.

Williams-Thorpe 1988: Williams-Thorpe, O., “Provenancing and archaeology of Roman millstones from the Mediterranean area,” Journal of Archaeological Science 15: 253-305.