Fémek

A Római Birodalom gazdaságának működése szempontjából elsődleges fontossággal bírt a fémek bányászata. Ezeket előfordulásuk ritkasága és értéke alapján a görög és római szerzők a következő sorrendben emlegették, a legritkábbal és a legértékesebbel kezdve: arany (Au), ezüst (Ag), réz (Cu), vas (Fe), ón (Sn) és ólom (Pb). Egyes becslések szerint vasércből évente 82 500 tonnát bányásztak a Római Birodalom területén a császárkor első két évszázadában (Healy 1978: 151), ezután az ólom következett (80 000 t/év), majd a réz (1000 t/év), az ezüst (150 t/év) és az arany (9 t/év). Összeve­tésül megemlíthetjük, hogy a Han-korabeli Kínában az éves vasérckitermelést maximálisan 5000 ton­nára becsülik, de lehet, hogy ez a becslés is eltúlzott (Needham–Wagner 2008: 236). A vas kivételével a fémek csak kevés provinciában koncentrálódtak.

Az arany legfőbb lelőhelye Hispania Tarraconensis északnyugati része, Lusitania, Dalmatia, Britannia, és Traianus hódítása után Dacia volt. Kisebb mennyiségben Egyiptomban (Bir Umm Fawakhir) is bányásztak aranyat. Bár termésaranyat szerencsés esetben a föld felszínén is lehet találni; Plinius szerint Nero korában Dalmatiában egyetlen nap alatt ötvenfontnyi (kb. 16,3 kg) aranyat lehetett ezzel a módszerrel kitermelni (NH XXXIII. 67), „egyébként pedig Hispania kiszáradt, kopár, mást nem termő hegyeit kényszerítik rá arra, hogy e kincsben bőségesek legyenek” — mondja ugyanitt Plinius, akinek idejében még nem fedezték fel a daciai aranybányákat. Az aranybányászat módját Plinius — aki egy időben a procurator volt Hispania Tarraconensisben, és a bányákat személyesen is felkereste (Healy 1999) — így mutatja be:

„Nagy távolságokra vezetve a tárnákat, kivájják a hegyeket az olajmécsesek fényénél; ezekkel mérik munkaidejüket is, mert hónapokon keresztül nem látnak napvilágot. Ezeket a tárnákat arrugiaenek hív­ják. A vájatok pillanatok alatt beomlanak, és betemetik a munkásokat, úgyhogy már kevésbé tűnik ve­szélyesnek a tenger mélyéről felkutatni a gyöngyöket és a bíborcsigákat. Ennyivel ártalmasabbá tettük a földet! Emiatt sűrűn hagynak boltíveket, hogy a hegy súlyát megtartsák. (71) Mindkét módszernél szik­lába ütköznek, ezeket tűzzel és ecettel repesztik szét, vagy még inkább, minthogy ez az eljárás a tárnákat a gőz és a füst miatt fojtóvá teszi, százötven fontos vas kővágó csákányokkal felszerelve szétvágják, és vállukon hordják ki, éjjel-nappal a legközelebb állónak adogatják a homályban; a fényt csak a legvégén levők látják. Ha a szikla hosszabbnak mutatkozik, a bányász az oldala mentén halad, és megkerüli. És mégis a sziklában tartják könnyebbnek a munkát; (72) mert az a föld, mely valamiféle agyag- és kavics­keverék — ezt gangadiának hívják —, szinte áthatolhatatlan. Vasékekkel fognak hozzá és a már említett kalapácsokkal; és semmit sem tartanak ennél keményebbnek, legfeljebb azt, ami minden dolog közül a legkeményebb, az aranyéhséget. A munka befejezése után a támpilléreket a végén kezdve kiütik. Az omlás jelt ad; amit csak a hegy tetején lévő őr ismer fel. (73) Ő hangos szóval és integetéssel kiparan­csolja a munkásokat, és maga is lerohan. Az így meggyengített hegy olyan óriási robajjal omlik össze, amilyet emberi ésszel elképzelni sem lehet, ugyanakkor hihetetlen légnyomás is támad. Ők pedig <a bá­nyászok> diadalmasan nézik a természet pusztulását. De eddig még semmi aranyat nem bányásztak, nem is tudják, hogy fognak-e; és ekkora veszély és költség vállalására elég volt okként a reménysége an­nak, amire vágytak.

(74) Ezután hasonlóan nehéz és talán még költségesebb munka következik: ennek a törmelékhal­maznak a kimosására a hegygerincekről, többnyire száz mérföld távolságból egy folyót vezetnek oda, amit corruginak neveznek, gondolom, a vizek összetereléséről. Ezernyi itt is a teendő: esésének erősnek kell lennie, hogy a víz inkább rohanjon, mint folyjon, ezért a legmagasabb helyekről vezetik oda. A völ­gyeket és a hegyszorosokat alépítményekre helyezett csatornákkal hidalják át, máshol az útban lévő sziklákat vágják át, és helyet szorítanak bennük a kivájt fatörzseknek. (75) Aki a sziklákat hasítja, kötélen lóg, úgyhogy a távoli szemlélőben nem is annyira egy vadállat, mint inkább egy madár benyomását kelti. Nagyobbrészt levegőben lógva határozzák meg az esés szintjét, és jelölik ki a folyás irányát; és ahol tal­palatnyi hely sincs az ember számára, ott folyókat vezetnek el. (…)

(76) Lenn a síkságon van még egy másik munka is. Árkokat ásnak, melyeken a vizet átfolyatják — agogae a nevük —, erre lépcsőzetesen hangát terítenek. Ez egy rozmaringhoz hasonló növény, melynek érdes felülete az aranyat visszatartja. Oldalait deszkával borítják, a lejtőknél pedig a csatornákat a ma­gasba emelik. Az így lehordott föld a tengerbe jut, a szétdarabolt hegyet elmossa a víz; Hispania ez okból földjét már jócskán a tengerbe juttatta. (77) Amit az előbbi módon óriási munkával kitermeltek, hogy a tárnákat fel ne töltse, csatornával vezetik el.” (Plin. NH XXXIII. 70-77, Gesztelyi Tamás ford.)

A hispaniai (Montefurado, Puerto del Palo, Las Médulas) és walesi (Ogofau, Dolaucothi) aranybá­nyák régészeti feltárása megmutatta, hogy a római mérnökök valóban hatalmas teljesítményekre voltak képesek a termelés növelése érdekében. A Duerna-folyót — a Plinius által fentebb idézett módszerrel — számos ágra választva a hegyek összeomlasztására (ruina montium) és a meddő kőzet kimosására használták („Las Moraceras”, Domergue–Hérail 1977). A rendkívül vízigényes aranykivá­lasztáshoz Las Médulasban nem kevesebb, mint hat vízvezetéket építettek, amelyek kb. 20 km-ről napi 34 millió liter vizet szállítottak a bánya területére (Lewis–Jones 1970; Jones–Bird 1972). Mind a spanyol, mind a walesi bányákban egy párokba rendezett, felülcsapott vízkerekekből és tartályokból álló rafinált vízkiemelő rendszer tette lehetővé, hogy a bányászat akár 25 méter mélyen is folyhasson a föld alatt (Boon–Williams 1966; Annels–Burnham 1995). És amiről Plinius még nem tudhatott: Dacia provincia megalapítása (i. sz. 106) után rövidesen megkezdődött az itteni aranybányák (aurariae Dacicae) kiaknázása. A daciai aranybányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalat­na/Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud–Verespatak/Roşia Montană) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások.

A daciai viaszostáblák

A daciai aranybányák hírét az újkorban azok a viasszal bevont fa írótáblák szövegei terjesz­tették el, amelyek Verespatakon kerültek elő 1786-ban, 1790-ben, majd több alkalommal a 19. szá­zadban (Pólay 1972). A táblák szövegei különféle gazdasági iratokat, adásvételi szerződéseket, száma­dásokat tartalmaznak az i. sz. 131–167 közti időszakból. A viasztáblák, vala­mint az ampelumi és az alburnusi kőfeliratok sokat elárulnak a bányakörzet lakosságáról. Elsősorban Dalmatiából hoztak illír bánya­munkásokat: a pirusták, sardeatok, buridusták törzseiből. A bányavidéki illír személynevek a daciai illír személyneveknek jelentős részét, mintegy 64 százalékát alkotják. A dalmatiai eredetű bányamun­kások zárt közösségekben éltek (vicus Pirustarum) és még törzsi veze­tőjük (princeps) is volt. Települé­seiket a hazai szokásnak megfelelően gyakran castellumnak nevezték. A dalmatiaiak mellett kisázsia­iak is dolgoztak a bányákban. A bányákat külszíni fejtéssel (currugus) vagy tárnarendszerrel művelték. A munkát valószínűleg elsősorban bérmunkások végezték. Bérként évi 70 vagy valószínűbben 140 denariust kaptak (a forrásokból ez nem dönthető el), ami nem volt kis összeg. Ekkor az Alburnus vi­dékén egy bárány például 3 és fél, egy malac 5 denariusba került, ami az átlagos birodalmi áraknak felelt meg; a bor viszont drága volt: litere 1,3–1,8 denariusba került, nyil­ván azért, mert külföldről kellett behozni. Államfoglyokról, bányamunkára ítéltekről (damnati ad metallum) vagy rabszolga­munkáról (az igazgatási szervezeten kívül) nem maradt írásos adat. Ha voltak is ilyenek a bányákban, valószí­nűleg nem sokan lehettek, mert a rabszolgák ára Észak-Daciában nagyon magas volt. Egy 6 éves kislányt például 205 dénárért adtak el i. sz. 139-ben. 142-ben az apulumi legióstábor mellett egy fiút 600 dénárért vásároltak meg. A magas árakból arra lehet következtetni, hogy a bányavidéken kevés volt a rabszolga, éppen ezért a rabszolgamunka nem lett volna kifizetődő. A daciai ércbányakörzet (territorium metalli) császári tulajdonban volt. A köz­igazgatási szervezet és az arany­bányák élén a bányafelügyelő állt (procurator aurariorum). Ezek a birodalmi gyakorlatnak megfele­lően jórészt a császári ház szabadon bocsátott rabszolgái közül kerül­tek ki, mint pl. Marcus Ulpius Hermias, akit Traianus szabadított fel, és aki Hadrianus alatt igazgatta a bányakörzetet. Ő az első név szerint ismert procurator. Tehát a bányászat legkésőbb Hadrianus ural­kodása alatt megkezdődött, amint azt az egyik viasztábla i. sz. 131-es keltezése bizonyítja. A katona­ság gondoskodott a bányakör­zet belső biztonságáról és az érc-, illetve nemesfémszállítmányok vé­delméről. A daciai bányakörzet­ben a numerus Maurorum Hispanorum észak-afrikai eredetű katonái állomásoztak.

Valamennyi alapfém legfőbb forrásának az Ibér-félsziget számított, így az ezüst is főként innen érkezett a Birodalom nyugati és északi felébe (Domergue 1990). Plinius ennek bányászatát is részletesen leírja:

„Most pedig legyen szó az ezüstbányászatról, amely a következő esztelenség. Az ezüst csak aknákban található, és semmivel sem árulkodik a jelenlétéről, miként az arany csillogó fényével. A föld színe hol vörös, hol hamuszürke. Nem lehet kiolvasztani, csak fekete ólommal vagy ólomérccel – ezt galenának nevezik –, mely többnyire az ezüst-erek mellett fordul elő. A tűzzel történő eljárás során az érc egy részéből ólom lesz, az ezüst pedig fennmaradva úszik, ahogy az olaj a vízen. (96) Majd minden provinciában előfordul, de a legszebb Hispaniában van, mégpedig a terméketlen talajban, meg a hegyekben is, és mihelyt valahol találtak egy telért, nem messze egy másik is előkerül. Ez majdnem minden fémmel így van, valószínűleg ezért nevezik a görögök a fémbányákat metallának. Csoda, hogy a hispaniai területeken a Hannibaltól feltárt aknák még mindig működnek. (97) Nevüket a feltárókról kapták, ezek közül Baebelónak hívják ma azt, amely Hannibalnak 300 fontot biztosított naponta. A hegyet már mintegy 1500 lépés hosszan kivájták, és e távolságon végig ott állnak az aquitaniaiak éjjel-nappal, míg lámpásaik ki nem égnek, hogy a vizet meregessék, és így valóságos folyót hoznak létre. (98) A legfelül talált ezüsttelért nyers érnek (crudaria) nevezik. A régiek akkor fejezték be a kitermelést, ha timsóra találtak; ezen túl már nem volt mit keresni. Egy minap a timsó alatt talált érctelér mégis vémes reményeket keltett. Az ezüstbányák levegője minden élőlényre káros.” (Plin. NH XXXIII. 95-98. Gesztelyi Tamás ford.)

A hispaniai ezüstkitermelés olyan jelentős volt, hogy a Rio Tinto környéki ezüstbányák hozamának változása egyenes összefüggésben állt a rómain pénzverés (illetve a pénzverés nemesfém-utánpótlá­sának) alakulásával (Duncan-Jones 1980). Egyébként a Plinius által említett „majdnem minden pro­vincia” közé tartozik Britannia (pl. Charterhouse-on-Mendip, Todd 1996), Germania (Wiesbaden, Markirch), Gallia (az egyes aquitaniai törzsek területén lévő ezüstbányákról: Strabón IV. 2.2. C 191), Sardinia (Iglesi­ente, Argentiera, Meloni 1990: 179), a Duna-menti tartományok: Noricum, Illyricum, Moesia, Pannonia (Dušanić 1977), valamint Achaia (Égeikum: Gale 1978, Laurion: Konofagos 1980). Hajóroncsban egyelőre nem találtak ezüst ingot-ra, de az európai kontinens számos országában 2004-ig közel száz ezüstöntvény került elő, melyeknek kb. egyharmada a jól ismert kettős-bárd alakú, és nagyjából az egy római libra/font (327,45 gr) súlyt közelíti meg, ami a kitermelés feltehető standardizáltságára mutat. A tömbökön szereplő pecsétek gyakran a császári családdal mutatnak szoros összefüggést, vagyis a bányák a patrimonium Caesarishoz tartozhattak (Wiegels 2004).

Rézércet legrégebb óta Cipruson bányásztak, de ennek értéke — mondja Plinius — jelentősen csökkent azután, hogy másutt jobb minőségű ércre bukkantak (NH XXXIV. 2). A Troodos-hegységben például Soli/Lefke környékén és Tamassosban vannak gazdag ércbányák: „ahol a rézgálicot és a rézrozsdát termelik, melyek orvosi célokra nagyon hasznosak” (Strabón XIV. 4.5. C 684). Rezet termeltek Galliában is, Plinius leírásából úgy tűnik, elsőként Sallustius bányáiban a ceutroniai Alpokban (Tarentaise), „de ez nem volt hosszú életű”. Ezután Augustus felesége, Livia nevéről neveztek el rézbányákat, „de az aes Livinanum is hamar kifogyott” (Plin. NH XXXIV. 3-4). Germaniában az ún. Aemilianus-bánya volt az egyetlen rézbánya a Saar-vidéken, amely bérlője után kapta nevét (vö. CIL XIII 4238 = AE 1983, 717; Brunn 1993). A korai principátuskori rézpénzek izotópos kutatása kimutatta, hogy Augustus korában a pénzek réz összetevője leginkább Sardiniából és Délkelet-Hispaniából, valamint kisebb részben Etruriából származott. Ugyanez folytatódott Tiberius korában is, kivéve, hogy Etruria helyett feltűnt Ciprus, mint a réz forrása. Az augustusi quadransokhoz és a késői Tiberius-kori asokhoz pedig kizárólag a Délnyugat-Hispaniában található Rio Tinto környéki rezet használták (Klein et al. 2004). Érdekes, hogy a római irodalmi források nem tudnak az Arabia (a mai Jordánia) területén lévő gazdag rézbányákról, melyek közül Wadi Faynan környékén található az egyik legjobban kutatott (Pyatt et al. 2000). A római kori hajóroncsokban előkerült rézöntvények: Sud-Lavezzi II (235 öntvény), Pecio del Cobre (Cádiz, 26 öntvény), Maguelone (Dél-Gallia, 13 öntvény) (Lamy 1988; Klein et al. 2007).

Minthogy bronzot sokhelyütt állítottak elő a Birodalomban, még sokfelé tárhattak fel réz és ón lelőhelyeket (Braemer 1984; Kaptan 1995; Yener–Özbal 1987; Rothenberg–Blanco Freijeiro 1980). Az ónt (Sn) a bronz öntéséhez és bádog készítéséhez használták főként Délnyugat-Britanniá­ban (Mendip, Cornwall) és az Anatóliai-félszigeten bányászták (Kaptan 1995). Ón öntvények kerültek elő a Port-Vendres II hajótörésből. Ezt az elemet a 2-3. században felváltotta a cink (Zn), amit Cipruson állítottak elő nagy mennyiségben (Craddock 2004).

Az ezüsttel együtt előforduló ólom főként Britannia, Sardinia, Hispania és Achaia bányáiból érke­zett (Boulakia 1972). Erre a fémre órási szükség mutatkozott a Birodalom minden területén, mivel felhasználták vízvezetékek, hajóalkatrészek, építési kötőanyag, és edények készítésére, továbbá élel­miszer-tartósításra, erjedésgátlóként, festék- és szépítőszer-adaléknak, és festéknek is.

„A fekete ólmot csövek és lemezek készítésére használjuk. Hispaniában és egész Galliában igen fáradságos munkával ássák ki, Britanniában azonban a föld felszínén van, és annyira bőségesen, hogy törvénynek kell kimondania: egy bizonyos mennyiségnél nem termelhetnek ki többet. (…) Egyedül ezekben a fémbányákban van meg az a csodálatos tulajdonság, hogy ha kitermelésüket abbahagyják, méág nagyobb haszonnal újítják meg. Úgy tűnik, hogy ezt a kiszélesített aknán át a telítettségig beáramló levegő okozza, ugyanúgy, ahogy egyes nőket a vetélés termékenyebbé tesz. Ez a minap vált ismertté Baeticában, a samariai bányában, melyet valaha rendszeresen bérbe adtak évi 200.000 denariusért, majd pihentették, és azután már 450.000 denariusért adták ki. Hasonlóképpen jutott el az ugyanebben a provinciában található antoniusi bánya hasonló bérleti szerződésnél a 400.000 sestertius adónyi jövedelemig.” (Plin. NH XXXIV.164-165, Darab Ágnes ford.)

Néhány i. sz. első századi hajóroncsban talált öntvényegyüttes alapján (Cabrera 4,5,6; Port-Ven­dres II; Saintes-Maries-de-la-Mer 1; Lavezzi 1; Sud-Lavezzi 2; Sud-Perduto 2) Claude Domergue re­kon­st­ruálta az ólomöntvények előállításának és kereskedelmének egyes fázisait (Domergue 1998: 203-209). Először az ólmot formába öntötték, amelyen egy öntvényjelzés szerepelt. Később a már kihűlt öntvényre más pecséteket is tettek. Ezután az öntvényeket valószínűleg egy fa rakodólapra szögezték, hogy megakadályozzák elcsúszásukat. Ekkor számok és újabb pecsétek kerültek rájuk. Domergue a baeticai öntvényekkel kapcsolatban megállapította, hogy az öntvényjelzés a tulajdonosé, azután az öntvényeket összegyűjtő mercator pecsétje került rá, aki hajójának padlójához szögezte azokat, miközben a Baetis-folyón (Guadalquivir) lefelé csorgott, minden kikötőben megállva, hogy begyűjtse az aktuális bányák újabb és újabb öntvényeit. Ezután Hispalisban, Baetica legfőbb kereske­delmi kikötőjében kirakodták és raktározták az öntvényeket, amíg egy újabb mercator meg nem vette őket. Ő ismét lemérette és a saját pecsétjével látta el azokat, majd rábízta egy naviculariusra, aki Galliába vagy Italiába hajózott velük. Elképzelhető persze egyszerűbb folyamat is — maga Domer­gue három másik lehetséges változatot is felsorol. A Carthago Nova/Cartagena környéki ólombányák öntvényei (ingots) a Kelet-Mediterráneumba is eljutottak (Trincherini et al. 2009).

Vasat szinte mindenütt bányásztak a Birodalom területén (Plin. NH XXXIV. 142), mivel a korai principátus idejétől óriási mértékben nőtt irántia a kereslet. Csak egyetlen példa: egy nem túl jelen­tős, a mai Skócia területén felállított római erődtábor, Inchtulhill területén 12–24 cm hosszúságú vasszegekből egymillió darabot — súlyban összesen hét tonnát — találtak egy gödörben elásva. A rómaiak, mielőtt i. sz. 87-ben felhagyták volna a tábort, a felesleges szögeket így rejtették el a barbá­rok elől. A köztársaság korában főként Elba szigete és Etruria látta el vassal Rómát. Egyes számítások szerint egyedül Elba szigetén összesen 11 millió tonna vasércet bányásztak ki, amiből 1,5 millió tonna tiszta vasat állítottak elő. Ez kb. 50 millió ember 12 évi szükségletét fedezhette (Piersig 2013).

„Tyrrhéniának Poplónion nevű városán túl van egy sziget, amelyet Aithaleiának neveznek. Mintegy száz­stadionnyira van a parttól, nevét pedig a felszínét vastagon borító koromról kapta. Nagy mennyiségben van ugyanis vastartalmú kőzete, amelyet rendszeresen bányásznak olvasztás és vaskészítés céljából, lé­vén, hogy nagy bőségben áll ez az érc rendelkezésre. Az ezzel foglalkozók feldarabolják a sziklát, és a megtört követ gondosan épített kemencékben izzasztják. Itt a tűz nagy hevétől a kőzet megolvad: ekkor egyenlő darabokra osztják szét, amelyek külsőre nagyobbfajta szivacsokhoz hasonlítanak. (2) Ezeket azu­tán nagykereskedők adásvétel vagy cserekereskedelem útján beszerezve elszállítják Dikaiarcheiába meg a többi nagy kikötőbe. Néhányan aztán, felvásárolva ezeket a rakományokat, és fémművesek sokaságát összetoborozva, feldolgoztatják és mindenféle vastárgyakat készíttetnek belőle. Egy részüket fegyver­formára kovácsolják, másokat kapának, sarlónak vagy más munkaeszköznek alkalmas formára alakítják hozzáértéssel. Ezeket azután a kereskedők mindenhová eljuttatják, és így a lakott világ sok része húz hasznot belőlük.” (Diodóros, Bibliothéké historiké V. 13.1-2, Bencze Ágnes ford.)

Hadrianus idején főként Galliából, Britanniából, Noricumból, Illyricumból és Thraciából érkezett a vas, persze nem közvetlenül Rómába, hanem egyből a fegyvergyártókhoz, akik a határokon állomá­sozó hadseregnek szállítottak. A számos görög és római szerző által magasztalt noricumi vasat (ferrum Noricum) a karinthiai Gurina, Hüttenberg, Lölling, Semlach és Wiesenau bányáiban állították elő, amelyek korábban a noricumi királyok tulajdonában voltak, de később a császári patrimonium részét képezték (Hirt 2010). Kevesebbet tudunk viszont az erdélyi vasbányákról. Ezek is állami tulaj­donban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. Egy vasbányabérlő, a görög származású Flavius Sotericus egyben Sarmizege­tusában a császárkultuszt ápoló egyesületnek volt a tagja. Ezt a bányabérlőt említő feliratot Alsó­telken (Teliucul Inferior) találták, ahol a Ruszka-hegység jelentős vasérctelepeit a rómaiak már művel­ték. Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. E bőséges ellátás ellenére nyersvasat még Kínából, Indiából és Parthiából is importáltak a rómaiak, sőt a pálmát Plinius egyértel­műen a távol-keleti vasnak adja (NH XXXIV. 145; vö. Schoff 1915). Két procurator ferrariarum felirata is előkerült Ostia kikötőjében (CIL XIV 52 = ILS 1592; CIL XIV 4459 = ILS 1442), és egy másik Rómában (CIL VI 31863 = ILS 9011). Valószínűleg ezek voltak hivatva Róma vasellátását felügyelni és biztosítani. Vasat ugyanakkor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a barbár területekre exportálni.

Bibliográfia