Erdőgazdálkodás, erdőirtás

Hajdan hatalmas, összefüggő erdőségek borították Itáliát. A Rómától 100 km-re fekvő silva Ciminiana (Etruria) i. e. 310 körül szinte áthatolhatatlan volt: „Ciminus rengetege akkor még járhatatlanabb és félelmetesebb volt, mint nemrég a germán erdők, s addig még egyetlen kereskedő sem mert rajta áthatolni” (Liv. IX. 36.1). A pun háborúk évszázadaiban a flottaépítések ritkították az Appeninek erdeit. Az i. e. 2. században hatalmas arányú építkezések zajlottak, és a mezőgazdasági művelés számára is egyre több erdős területet kellett szabaddá tenni. A Pó-síkság erdőinek 60%-át kiirtották a következő két évszázadban (Frenzel 2004). Ugyanakkor számos erdős területet (pl. a lucaniai Sila-erdőt) megkímélték, mivel ekkorra már távoli provinciákból is megindult a fák tengeri szállítása Róma felé (Thirgood 1981). Az itáliai erdők főként a tüzelőanyagot biztosították Róma számára. A rengeteg nyilvános és magánfürdő számára folyamatosan kellett biztosítani a fa utánpótlást, ahogyan az ipari tevékenységek (tégla- és cserépégetés, kerámiagyártás, vasolvasztás, üveggyártás stb.) számára is. A Római Birodalomban elsősorban a hegyes területeket borították hatalmas kiterjedésű erdők: az Alpokban, a Pireneusokban, a Rif- és az Atlasz-hegységben, valamint Macedonia, Illyricum, Sardinia és Corsica területén, emellett a Fekete-tenger déli partvidékén (Bithynia és Pontus) voltak fakitermelésre alkalmas erdőségek.

A Sila Grande relictumerdeje Lucaniában (Dél-Olaszország)

A római kori deforesztáció mértékéről évtizedek óta nagy vita folyik a szakirodalomban, mondhatjuk, hogy a történeti-ökológiai folyamatok közül ez az egyik legalaposabban tárgyalt kérdés (Meiggs 1982; Nenninger 2001). Dick Grove és Oliver Rackham The Nature of Mediterranean Empire című könyvükben szkeptikus álláspontra helyezkedtek a deforesztációval kapcsolatban (Grove–Rackham 2001). Szerintük az erdőpusztulás csupán az írók és költők képzeletében létezett, akik azt hitték, hogy a fák kivágása végleg elpusztítja az erdőket, pedig azok képesek önmagukat regenerálni. A kecskék és juhok legeltetése sem tesz rosszat az erdőknek, mivel ellenállóbbakká teszi azokat az erdőtüzeknek, amelyek szintén nem okozzák az erdők végleges pusztulását. A deforesztáció továbbá — állítják — nem segíti elő a talajeróziót. Az eróziós területek is stabil tájak. Összességében: i. sz. 1950 körül a mediterrán térség környezete nem volt rosszabb állapotban, mint a bronzkor végén. Grove és Rackham könyvének állításaira Donald Hughes válaszolt részletesen (Hughes 2011). Először regionális kutatásokra hivatkozik: Curtis Runnels (Görögország) és Bruno Pinto (Portugália) kimutatták, hogy mindkét országban katasztrofális mértékű volt a deforesztáció és az ennek nyomában járó talajerózió (Runnels 1995; Pinto 2010). Francia régészek Sallèles d’Aude közelében egy i. sz. 1–4. század között működő kerámiaüzemet tártak fel, amely 15 kemencével működött (Chabal–Laubenheimer 1994; Laubenheimer 2001). Ehhez kezdetben évente 360 m³ tűzifát használtak el, majd a 4. századra ez lecsökkent 132 m³-re. A botanikusok a faszén-anyagban 25 fafajt tudtak elkülöníteni. A műhely működésének első időszakában (kb. i. sz. 10–50 között) leginkább a fehér tölgy, éger, kőris és szil fafajokat égették, ami arra mutat, hogy elsősorban a közeli, folyómenti erdők faanyagát aknázták ki. Ezek a nedvességkedvelő fajok viszonylag hamar (kb. 50–150 között) átadták helyüket a mediterrán lombhullató fehértölgynek, majd a műhely utolsó fázisában (kb. 150–310 között) a magyaltölgy és az örökzöldek dominált az anyagban. A lombhullató fehértölgy másutt is átadta helyét az örökzöld magyaltölgynek, például Dél-Szíriában (Willcox 1999). A deforesztáció tehát nemcsak azzal a következménnyel járhatott, hogy eltűntek az erdők, hanem azzal is, hogy egy kevésbé ellenálló faj átadta helyét egy másik, ellenállóbbnak. A pollenkutatások is ezt a nézetet támasztják alá. A francia mediterrán tengerpart egyik lagúnájából kiemelt minták alapján a kutatók kimutatták, hogy a római letelepedéssel jelentős változások mentek végbe a vegetációban: először is, a rómaiakkal együtt megjelent egy új faj, a dió. Majd az endemikus bükk- és tölgyerdőket vágták ki, hogy szántóföldekhez jussanak: a termesztett növények pollenkoncentrációja egyértelműen megnőtt a fák rovására (Planchais 1982; Andrieu et al. 1999). A marokkói Atlasz-hegységben, a Tigalmamine-tavakban talált pollen elemzése is azt mutatta, hogy az erdők fokozatosan átadták helyüket a legelőknek (Davis 2007). Cicero és Caesar kortársa, Lucanus is beszélt arról, hogy kivágták Mauretania értékes citrusfa-erdőit (Phars. IX. 426-30; Meiggs 1982: 288).

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a fakitermelés mértéke az urbanizáció fejlődésével együtt exponenciálisan nőtt. Az erdők kivágását nemcsak a nagyarányú építkezések tették szükségessé, hanem az egyre növekvő létszámú lakosság ellátáshoz szükséges újabb mezőgazdasági területek kialakítása is. Ezt a folyamatot törvényekkel is elősegítették: egy i. e. 111-ben hozott törvény kimondta, hogy ha valaki egy 30 iugerumnyi erdős területet megtisztított és művelésbe fogott, teljes jogú birtokosa lett a területnek (Meiggs 1982: 373. n. 5). Ezek az erdőtalajok azonban hamar kimerültek, ha nem trágyázták őket rendszeresen.

Az erdők pusztulásában szintén fontos szerepet játszottak az erdőtüzek. A spontán kialakuló erdőtüzeket Thukydidés óta a szélben összedörzsölődő fákkal magyarázták (Meiggs 1982: 375. n. 14). Lucretius a fémek fölfedezését kapcsolja hozzá:

„Azt mondom még el, hogy a réz, az arany meg a súlyos

Ólom, ezüst, vas haszna csak úgy lett ismeretessé,

Hogy roppant erdők égtek le a tűznek emésztő

Lángjától a magas hegyeken, mit az ég villáma hozott le,

Vagy pedig egymás megrémítésére csinálták,

Erdei harcokban küzdvén egymással a népek,

Vagy hogy a föld jóságától indítva kövér, új

Termőföldet akartak nyitni, s új legelőket,

Vagy vadölés közben, zsákmányszerző utaikban,

Mert a vadászat előbb történt tűzzel s verem által,

Mint ahogy elzárták hálókkal, ebekkel a bécet,

Bármint volt is, akármi okozta a tűzveszedelmet,

Mely szörnyű ropogások közt felfalta az erdőt

Tősgyökerestől, és átfőzte hevével a földet…” (V. 1228-41)

Az erdőtüzek persze nem okoztak feltétlenül visszafordíthatatlan károkat, viszont a frissen növő zsenge hajtások túl nagy vonzerőt jelentettek a pásztorok számára, úgyhogy végső soron kicsi volt a remény a leégett erdők helyreállására. Érdekes, hogy az antik mezőgazdasági irodalomban soha nem hallunk erdőültetésről (csak olaj- és gyümölcsfák telepítéséről). A mezőgazdasági írók ugyan leírják, hogyan kell fát nevelni magról, bujtványról, oltványról, de ezek mind birtokokon és birtokok számára nevelt fák (szilfa, jegenye, ciprus). Az épület- és bútorfák nevelésének helyes módszereiről szó sem esik. Némileg korlátot szabott az erdőirtásoknak a szállítás nehézkessége: a magánkereskedők aligha hagyhatták figyelmen kívül azt a tényt, hogy a szárazföldi szállítás nehézkes volt és drága. Így a Mediterráneum erdőinek jelentős része a 19. századig, azaz a vasúti építkezések koráig nagyjából megmaradt. Akadtak persze szép számmal kivételek, elsősorban az ipari felhasználás (pl. a fémolvasztás) központjaiban. Diodóros szerint a tüzelőanyag teljes kimerülése miatt a leggazdagabb itáliai vasérc lelőhelyről, Elba szigetéről az etruriai Populoniába kellett szállítani a vasércet az olvasztáshoz. Plinius szerint viszont Capuában a rézolvasztást fa, és nem szén égetésével végezték és többször megismételték (NH XXXIV. 20). Hozzáteszi, hogy a campaniai stílusú bronzot Italia számos vidékén és a provinciákban is előállítják, de ezeken a helyeken az extra olvasztást kőszénnel végzik, mivel kevés a fa (Meiggs 1982: 380). Sokan félreértik ezt a szakaszt, ami sem arra nem bizonyíték, hogy Campaniában kevés lett volna a fa, sem arra, hogy a deforesztációt a fémművesség számlájára kell írni, főként nem Galliában, ahol csak egyszer olvasztották a fémet, noha a minőségen sokat javított a többszöri olvasztás (NH XXXIV. xx. 95-6). Gallia legnagyobb részét sűrű erdő borította a tárgyalt időszakban. Egyes becslések szerint évi 5420 hektár erdőt irtottak ki a fémmegmunkálás céljából a Római Birodalomban (Meiggs 1982: 381. n. 28). Ez a becslés azonban 60 éves fákból álló tölgyerdőkre vonatkozik, ám a faszén általában nem kivágott egész fatörzsekből készült, hanem az építőfák melléktermékeiként fennmaradt ágakból. Valószínűleg a bányavidékek földbirtokosai is rájöttek, hogy a csalitos (silva caedua) bizonyos időközönként vágva jó hasznot hoz a bányák ellátása révén, ugyanakkor nem következik be erdőpusztulás.

Deforesztált hegyoldal a mai Cipruson

Az erdőirtás mértékét a fennmaradt irodalmi források alapján is ellentmondásosan ítélhetjük meg: bevett nézet, hogy Kréta már a bronzkor vége előtt szűkölködött fában, bár Pilinus szerint ciprusfa bőven nőtt rajta (NH XVI. lx. 141-2), Strabón pedig „hegyes, erdős” szigetnek nevezi (X. 4.4. C 475). A kutatók egy része hajlik arra, hogy Ciprust már a perzsák, később a Ptolemaidák és a Seleukidák is lecsupaszították, de Ammianus Marcellinus szerint annyira gazdag volt mindenben, hogy „külső segítség nélkül, saját erejéből képes egy teherhajót teljes egészében, a hajótőkétől a fővitorlákig megépíteni, minden tartozékkal fölszerelni és tengerre bocsátani” (14.8.14). Itáliáról viszonylag sok adat áll rendelkezésünkre, de ezek is ellentmondásosak. Strabón szerint Róma bőven el volt látva építőfával (V. 3.7. C 235), és a halikarnassosi Dionysios (I. 37.4) szerint is kiterjedt erdőségek borították Itáliát. A provinciáról provinciára természetesen eltérő helyzetekkel találkozunk: Achaia, Kappadokia és Phrygia szinte teljesen erdőtlen területnek számított, ami alig hihető, ha megnézzük például az ancyrai fürdők hypocaustumainak roppant méreteit. A Fekete- és Márvány-tenger mögötti vidékek igen értékes erdőkkel rendelkeztek, sokféle fafajtából (erdeifenyő, bükk, gesztenye, tölgy, juhar). Innen már a hellenisztikus korban is exportáltak fát Achaiába és Kis-Ázsiába, ám ennek útját-módját nem ismerjük. Az Amanus-, a Taurus- és a Libanon-hegységet is sűrű erdők borították, az utóbbiból jól ismertek a Hadrianus császár magánerdőit jelölő határfeliratok. A cédrusexport mellett a Libanonnak el kellett látnia a partvidéki föníciai városok szükségleteit is: hajóépítéshez, az építkezésekhez, a vas- és bronzolvasztáshoz, valamint az üveggyártáshoz.

Bibliográfia

Andrieu et al. 1999: Andrieu, V., Brugiapaglia, E., Cheddadi, R., Ponel, P, Reille, M., de Beaullieu, J.-L., Barbero, M., ‘‘A Computerized Data Base for the Palynological Recording of Human Activity in the Mediterranean Basin”, in Leveau, P., Trément, F., Walsh, K., Barker, G. (eds.), Environmental Reconstruction in Mediterranean Landscape Archaeology, Oxford, Oxbow Books, 17-24.

Chabal–Laubenheimer 1994: Chabal, L., Laubenheimer, F.,  ‘‘L’atelier gallo-romain de Sallèles d’Aude: les potiers et le bois”, Terre Cuite et Société, la Céramique, Document Technique, Économique et Culturel (XIVes Recontres Internationales d’Archéologie et d’Histoire d’Antibes), Juan les Pins, CNRS, 99-129.

Davis 2007: Davis, D. K., Resurrecting the Granary of Rome: Environmental History and French Colonial Expansion in North Africa, Athens, OH, Ohio University Press.

Frenzel 2004: Frenzel, B. (ed.), Surfaces Cleared from Forests in the Mediterranean Region during the Time of the Roman Empire, European Science Foundation and Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Mainz–Stuttgart–Jena, Gustav Fischer.

Grove–Rackham 2001: Grove, A. T., Rackham, O., The Nature of Mediterranean Empire, New Haven–London, Yale University Press.

Hughes 2011: Hughes, J. D., “Ancient Deforestation Revisited”, Journal of the History of Biology 44(1): 43-57.

Laubenheimer 2001: Laubenheimer, F., 20 Ans de Recherches à Sallèles d’Aude: Le Monde des Potiers Gallo-Romans, Besançon: Presses Universitaires de Franche-Comte.

Meiggs 1982: Meiggs, R., Trees and Timber in the Ancient Mediterranean World, Oxford, Oxford University Press.

Nenninger 2001: Nenninger, M., Die Römer und der Wald. Untersuchungen zum Umgang mit einem Naturraum am Beispiel der römischen Nordwestprovinzen, Geographica Historica 16, Stuttgart, Franz Steiner.

Pinto 2010: Pinto, B., Aguiar, C., Partidário, M., ‘‘Brief Historical Ecology of Northern Portugal During the Holocene”, Environment and History 16(1): 3-42.

Planchais 1982: Planchais, N., „Palynologie lagunaire de l’etang de Mauguio: Paléoenvironnement vegetal et evolution anthropique”, Pollen et Spores 24(1): 93-118.

Runnels 1995: Runnels, C. N., „Environmental Degradation in Ancient Greece”, Scientific American 272(3): 96-9.

Thirgood 1981: Thirgood, J. V., Man and the Mediterranean Forest: A History of Resource Depletion, London, Academic Press.

Willcox 1999: Willcox, G., „Charcoal Analysis and Holocene Vegetation History in Southern Syria”, Quaternary Science Reviews 18(4-5): 711-6.