Irodalmi források

Szépirodalom és gazdaságtörténet. Látszólag egymástól igen távol eső, majdhogynem ellentmondó fogalmaknak tűnnek. De minthogy az ókori gazdaság is az ókori élet egyik szegmense, minden olyan adatot meg kell vizsgálnunk, amelyben az ókori élet hagyott nyomot maga után. Moses I. Finley joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy az irodalmi narratíva a „tradíció királynője”. Akárhány papirusz, felirat, osztrakon, amphorabélyeg stb. maradt is fenn korunkra, ezeket sohasem tudjuk összefüggő narratívaként — ami történész legfőbb célja — megszólaltatni (Finley 1985a). Egy másik írásában Finley amellett érvelt, hogy az ókorban egyetlen dokumentum sem született abból a célból, hogy információt nyújtson a távoli jövő történész-statisztikusainak (Finley 1985b: 32). De visszatérve az irodalmi „forrásokhoz” — a szó szándékosan van idézőjelbe téve —, egyetlen épeszű ókori irodalmárnak se fordulhatott meg a fejében, hogy „ezt a dolgot azért írom le, hogy századokkal később a gazdaságtörténészek számára adatul szolgálhasson”. Így az irodalmi szövegek (beleértve az ókori történetírókat is) „adat”-ként vagy „forrás”-ként való kezelése előtt alaposan át kell gondolni, honnan, mit, milyen célból idézünk? Ugyancsak Finleytől való az alábbi példa, amelynek céltáblái a „kliometrikus” ókortörténészek:

A „tizenkettő” látszatra sokkal többet mond, mint a „nagyon ritka”, bár mint elszigetelt, önálló szám hibás, sőt kevésbé sokatmondó is lehet. Olyan mélyen gyökerező ez a pszichológia — párosulva az ókortörténésznek a szerencsésebb modern vagy középkori történelemmel foglalkozó kollégáival szembeni kisebbrendűségi érzésével —, hogy sokan képtelenek az „óvatos következtetések laza szálait” szövögetni. Jones maga is képtelen volt erre.[1] Egyetlen példát emelek ki: egy az ókori rabszolgatartásról írt rövid, áttekintő cikkében kiszámította, hogy a Kr. u. 2. században a Római Birodalomban „egy rabszolga éves tartása 8–10-szer többe került, mint a Kr. e. 4. századi Athénban.” Nem akarom megismételni azt az elképesztő aritmetikát, amellyel egy „átlagos rabszolga” árát és gazdája tartási költégeit Jones kiszámította, egy maréknyi heterogén szövegkörnyezetből kiragadott vegyes irodalmi forrás adatait manipulálva, melyek közül legtöbb nyilvánvalóan humoros vagy abszurd, mint Martialis rövid szatírája egy prostituált árveréséről, amikor a kikiáltó többször megcsókolta a hölgyet „hogy bebizonyítsa ártatlanságát”, mire az, aki eddig 600 sestertiust ígért a hölgyért, visszavonta ajánlatát (Epigr. VI. 66). (Finley 1985b: 28–9 — kiemelés tőlem, G. T.)

Finley a továbbiakban így summázza az irodalmi adatok értékét: „Az irodalmi adatok (literary evidence) értékét erősen lerontja a kéziratos hagyományozás során keletkezett szövegromlás, és legelsősorban az ókori írók többségének érdektelensége a gazdasági ügyek iránt, ami számadataik megadásakor nemtörődömségben és figyelmetlenségben mutatkozott meg” (Finley 1985b: 30). Ez a megállapítás arra figyelmeztet, hogy még az irodalmi szövegekben ránk maradt adatok számszerűségében sem lehetünk biztosak.

Finley ugyanakkor mintha szánt szándékkal kisebbítené a tényleges római gazdaságtörténeti adatok mennyiségét és jelentőségét pl. ilyesféle mondataiban: „A Római Birodalom területén annyira kevés dokumentum maradt fenn, hogy az semmiben nem módosítja az imént [Egyiptommal és Görögországgal kapcsolatban] elmondottakat” (1985b: 36).[2] Következő áttekintésünk — reméljük — meggyőzően cáfolja majd ezt a megállapítást.

Térjünk most vissza az irodalmi szövegekre. Természetesen senki sem tagadja, hogy a római történetíróknál előforduló gazdaságtörténeti utalások fontos forrásoknak számítanak. (Az „elsődleges” és „másodlagos” forrás megkülönböztetésével — ugyancsak Finley figyelmeztetése nyomán (1985a) — azonban óvatosan kell bánnunk. Egy több száz évvel az általa leírt események után élt történetíró nem lehet „elsődleges forrás”.)  Az ókori történetírókat ugyanakkor eo ipso nem érdekelték a gazdasági folyamatok, legfeljebb egy-egy társadami szempontból is kiemelkedő, a gazdasággal vagy a környezettel összefüggő eseményt említenek meg: népszámlálásokat, a diadalmeneteken felvonultatott kincseket, a termés pusztulását vagy éppen rendkívüli bőségét, az éhínségeket és tűzvészeket stb. A történetíróknál található gazdasági utalások tehát igencsak esetlegesek. 

Az ókori Rómában viszont — a hellenisztikus tudományosság hatására — virágzott a szakirodalom művelése. A társadalom és a gazdaság jellegénél fogva legnagyob számban mezőgazdasági szakírókkal találkozunk, akik közül most csak a fennmaradtakat említjük időrendben: M. Porcius Cato (Kr. e. 234–149, De agricultura), M. Terentius Varro (Kr. e. 116–27, Res rusticae), P. Vergilius Maro (Kr. e. 70–19, Georgica), L. Iunius Moderatus Columella (Kr. u. 4–70?, De re rustica) és Rutilius Taurus Aemilianus Palladius (Kr. u. 4. század, Opus agriculturae).[3] Ezek a környezeti tényezők mezőgazdaságra gyakorolt befolyásával is foglalkoznak: a talajviszonyokkal, a trágyázással, a növényi betegségekkel, állati élősködőkkel stb. A zoológia művelői közül megemlíthetjük Claudius Aelianust (Kr. u. 170 k.—235?), aki „Az állatok természetéről” (De natura animalium) írt művet görög nyelven.[4] Aelianus (vagy görögösen Ailianos) történetei főként a szórakoztatás céljából íródtak, de ökológiai információkat is megtudhatunk belőlük: pl. a Kaspi-tengertől délre gyakori a patkányinvázió, ami ellen Aelianus a rágcsálót irtó állatok betelepítését ajánlja, vagy hogy a Kelet-Galatiában sűrűn előforduló sáskajárás ellen a lakosok úgy próbálnak védekezni, hogy imáikkal és áldozataikkal odacsalogatják a madarakat.

A földrajzi szakírók közül megemlítendő a korai principátus idején működött, a pontusi származású Strabón (Kr. e. 64–Kr. u. 24, Geógraphika); a Kr. u. 43 körül író Pomponius Mela, aki a dél-hispaniai Tingenterában született (De situ orbis); az egyiptomi Claudius Ptolemaeus (Kr. u. 90–168, Geographia); vagy a lydiai görög Pausanias, aki egy bédekkert írt a korabeli Görögországba látogató zarándok-turistáknak (Kr. u. 2. század, Hellados periégésis). Mindezeknél a szerzőknél természetesen sok gazdaságtörténetileg is fontos megállapítás olvasható, különösen Strabónnál, aki hosszú utazásai során személyes tapasztalatokat is szerzett a Római Birodalom különféle provinciáiról (Dueck 2000; Foraboschi 2000). Egyedi gazdaságtörténeti forrásnak számít a „Vörös-tenger körülhajózása” (Peirplus maris Erythraei) című irat, ami a Kr. u. 1. században keletkezett görög nyelvű leírás a Vörös-tengeri kikötők és Arábia, India, valamint Kelet-Afrika között zajló kereskedelemről.[5] A charaxi Isidoros „Parthiai állomások” (Mansiones Parthicae) c. leírása (Kr. u. 1. század) az Antiochia és India közötti karavánút állomásait sorolja fel, és nyilvánvalóan ugyanúgy gazdasági céllal készült, mint a „Vörös-tenger körülhajózása”. Ugyancsak a kereskedelmi földrajz (Handelsgeographie) kategóriájába sorolható a névtelen szerzőségű „Az egész világ és valamennyi nemzet bemutatása” (Expositio totius mundi et gentium) című 4. századi latin nyelvű irat, amely az egész Római Birodalom áttekintését adja, elsősorban az export- és importcikkek vonatkozásában.[6]

A római szakirodalomból kiemelhető a Corpus Agrimensorum Romanoruma római földmérés kézikönyve — elsődleges jelentőségű forrás a földbirtokviszonyok és a mezőgazdaság tanulmányozásához (Dilke 1971). Sextus Iulius Frontinus (Kr. u. 40?–103) kétszeres római consul, Domitianus alatt írta „A földek minőségéről” (De agrorum qualitate) című művét, majd Nerva alatt mint Róma város vízvezetékeinek főfelügyelője a „Róma város vizeiről” (De aquis urbis Romae) című kétkötetes szakmunkáját. Végül itt említendő meg Marcus Vitruvius Pollio (Kr. e. 80/70–15) római építész, hadmérnök és építészeti szakíró, aki egy feltételezés szerint Iulius Caesar hadmérnökével, Mamurrával azonos. Vízvezetéket és hajítófegyvereket tervezett, egy Umbriában épített bazilikáját pedig saját leírásából ismerjük. Nevét „Az építészetről” (De architectura) című fennmaradt műve örökítette az utókorra.[7]

A római földmérők szövegeinek gyűjteménye (Corpus Agrimensorum Romanorum) egy 5-6. századi illusztrált kódexben maradt fenn, a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek tulajdonában (Codex Guelfferbytanus 36.23 Augusteus 2). Gazdaságtörténeti jelentősége felmérhetetlen.

Külön is megemlítendő Gaius Plinius Secundus (másnéven az idősebb Plinius) (Kr. u. 23–79), akinek „Természetrajz/Természettudomány” (Historia naturalis) címen ismert enciklopédiája kora egyetemes tudását foglalja össze. Plinius bevezetőjében közölt számításai szerint művében 20.000 dologra tér ki, s adatait 1000 szerző mintegy 2000 művéből merítette. A könyvek tartalma a következő: II. kozmológia, III–VI. geográfia, VII. antropológia, VIII–XI. zoológia, XII–XIX. botanika és mezőgazdaság, XX–XXVII. gyógynövénytan, XXVIII–XXXII. állati eredetű gyógyszerek, XXXIII–XXXVII. ásványtan.[8] A Naturalis historia a római gazdaságtörténet kimeríthetetlen kincsestára, még ha adatai itt-ott pontatlanok is. Például a bányászatról szóló leírása (XXXIII. 66–81) a legrészletesebb erre vonatkozó antik forrásunk. Plinius közvetlen tapasztalatait és ismereteit Hispaniában szerezhette, ahol 73-ban procurator volt.

Az irodalmi műfajok közül a szatírát tipikusan római műfajnak tekintették az ókorban (Quint. X. 1.93–95). A görög ókomédia hagyományaira visszanyúló római satura (amelynek legjelesebb ránk maradt képiselői Horatius, Persius és Iuvenalis) a római társadalom egészének ábrázolását nyújtja sajátosan görbe tükörben. A szatíraszerzők szokott munkamódszere a tipizálás, a nagyítás és a vegyítés, ám ezek mögött sokszor nem nehéz felismerni koruk valóságát. A római gazdaság- és társadalomtörténet talán leghíresebb szlogenje: a „kenyeret és cirkuszt” is római szatíraszerző tollán született meg (Iuv. Sat. X. 77–81). Tulajdonképpen a szatírák közé sorolható Petronius Satyricon című regénye is, amit előszeretettel citálnak a gazdaságtörténészek. A regényéről Paul Veyne egyenesen úgy vélekedett, hogy „Le Satyricon apparaîtra alors comme profondément réaliste et même typique; c’est un excellent document d’histoire” (Veyne 1961: 214). Petronius töredékesen ránk maradt regényét csupán a szövegben előforduló történeti utalások alapján tudjuk datálni. A Kenneth Rose által összegyűjtött allúziók azonban meggyőzőek a tekintetben, hogy a mű a Iulius–Claudius dinasztia utolsó császárai idején játszódik. A szatirikus regényben rendre-sorra olyan nevek, helyszínek, szereplők, események bukkannak fel, amelyek nagyon is ismerősek lehettek a kortársak számára, de az utókornak már komoly kutatómunkára — az összes ókortörténeti szakág együttes mozgatására — van szüksége ahhoz, hogy a mára obskúrussá vált utalásokat megfejtse. Kenneth Rose összesen nyolcvanhat utalást gyűjtött össze a regényből, amely mai ismereteink szerint Neróra vonatkoztatható (Rose 1971: 20–37, 77–79, 82–86). Amennyire azt a regény ránk maradt részeiből megítélhetjük, a szerző szándéka egy társadalmi szatíra megírása lehetett. A Cena Trimalchionis középpontjában álló — műveletlen parvenu, újgazdag sznob — Trimalchio alakján keresztül Petronius egyebek mellett a libertinus-réteg felemelkedését parodizálja (Garnsey 1981). A történészek szerint a felszabadított rabszolgák (liberti) igen jelentős szerepet játszottak a Birodalom gazdaságában, s felemelkedésük éppen a principatus ideje alatt kezdődött. Trimalchio egész karrierje ezt példázza: kis rabszolgafiúként érkezett Ázsiából, majd miután ura felszabadította és vagyont hagyott rá, önálló vállalkozásokba kezdett (Sat. 76.2-9). A nagy római gazdaságtörténészek: Rostovtzeff, Finley és Veyne megegyeztek abban, hogy Trimalchio kereskedőként gazdagodott meg, majd ebből nyergelt át a földek felvásárlására a pénzkölcsönzésre. John d’Arms azonban árnyalta ezt a képet (D’Arms 1981: 97–120): szerinte a regényhős egyszerre kezdett mindennel foglalkozni, ezért mondja: et in mari et in terra multa possideo (Sat. 39.8). A több lábon álló libertinus-üzletemberek típusait találhatjuk meg az ostiai és puteoli sírfeliratokon: egy M. Claudius Tryphon nevű puteoli businessman pl. negotiator, vascularius és argentarius volt egyszerre. A regény földrajzi környzete is érdekes. A közelebbről meg nem nevezett „görög város” (Graeca urbs), ahol a történet egy része játszódik, a Nápolyi-öböl partján, Baiae és Cumae közelében található. Mára konszenzussá vált Puteolival történő azonosítása (Rose 1962: 404). Puteoli nemcsak egy fontos kikötő és kereskedelmi központ volt ebben az időben, hanem egyenesen Itália kereskedelmének ütőere (D’Arms 1974). Az 1959-ben Pompeii közelében felfedezett viasztáblák a C. Sulpicius Cinnamus bankár i. sz. 35–61 között keletkezett banki ügyleteinek könyvelését tartalmazták. A név bizonyosan nem véletlenül bukkan fel a regényben, ahol Trimalchio dispensatorát nevezik Cinnamusnak (sat. 30.7). Érdekes, hogy a táblákon megnevezett hatvan személy közül mindössze öt szabad születésű, a többi libertinus vagy servus, s legtöbbjük Puteoliban lakott.

Végül ne hagyjuk említés nélkül az ún. „második szofisztika” görög szerzőit, akik az első század közepétől a harmadik század első harmadáig alkottak (Bowersock 1969; Whitmarsh 2005). Olyan szerzőket sorolnak ebbe a körbe, mint Aelius Aristeidés (Klein 1981), Dión Chrysostomos (Jones 1978), Héródes Attikos (Ameling 1983), Philostratos (Bowie-Elsner 2009), és Lukianosz (Jones 1986), sőt időnként Plutarchost (Jones 1971) is ebbe a körbe sorolják. Bár a görög rétorok kerülik a direkt politikai témákat, szónoki műveik önkéntelenül is tele vannak kortárs gazdaságtörténeti utalásokkal, gondoljunk csak Aelius Aristeidés Rómára mondott magasztaló beszédére (Or. XXVI);[9] Dión Chrysostomos Euboikosára, amelyben elpanaszolja a görög mezőgazdaság teljes hanyatlását (Or. VII. 33–40); vagy a prusai Dión Tarsosi beszédére, amelyben a szerző külön is kiemeli a helyi lenszövők céhének problémáit, szót emelve azokért a szegény kisvállalkozókért, akik nem képesek az 500 drachmás franchise-díjat előteremteni (Or. XXXIV. 21–23).

Bibliográfia

Ameling 1983: Ameling, W., Herodes Atticus, Subsidia Epigraphica 11, Hildesheim–New York, Olms.

Bagnall 2005: Bagnall, R. S., „Evidence and Models for the Economy of Roman Egypt”, in Manning, J. G., Morris, I. (eds.), The Ancient Economy: Evidence and Models, Stanford, Stanford University Press, 187–203.

Bowersock 1969: Bowersock, G. W., Greek Sophists in the Roman Empire, Oxford, Clarendon Press.

Bowie-Elsner 2009: Bowie, E., Elsner, J. (eds.), Philostratus, Greek Culture in the Roman World, Cambridge, Cambridge University Press.

D’Arms 1974: D’Arms, J. H., „Puteoli in the Second Century of the Roman Empire”, Journal of Roman Studies 64: 104–124.

D’Arms 1981: D’Arms, J. H., Commerce and Social Standing in Ancient Rome, Cambridge–London, Harvard University Press.

Dueck 2000: Dueck, D., Strabo of Amasia Greek Man of Letters in Augustan Rome, New York, Routledge.

Finley 1985a: Finley, M. I., „The Ancient Historian and His Sources”, in id., Ancient History, Evidence and Models, London, Penguin.

Finley 1985b: Finley, M. I., „Documents”, in id., Ancient History, Evidence and Models, London, Penguin.

Foraboschi 2000: Foraboschi, D., „Le categorie economiche di Strabone”, in Biraschi, A. M., Salmeri, G. (eds.), Strabone e l’Asia Minore, Incontri Perugini di Storia della Storiografia Antica e sul Mondo Antico X, Centro Studi Villa ’La Colombella’ Perugia, 25–28 Maggio 1997, Napoli, 143–155.

Garnsey 1981: Garnsey, P., „Independent Freedmen and the Economy of Roman Italy Under the Principate”, Klio 63:2, 359–371.

Jones 1978: Jones, C. P., The Roman World of Dio Chrysostom, Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Jones 1986: Jones, C. P., Culture and Society in Lucian, Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Klein 1981: Klein, R., Die Romrede des Aelius Aristides, Texte zur Forschung, Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Rose 1962: Rose, K. F. C., „Time and Place in the Satyricon”, Transactions and Proceedings of the American Philological Association 93 (1962) 402–409.

Rose 1971: Rose, K. F. C., The Date and Author of the Satyricon, Leiden, Brill.

Veyne 1961: Veyne, P., „La vie de Trimalcion”, Annales 16:2, 213–247.

Whitmarsh 2005: Whitmarsh, T., The Second Sophistic, Greece & Rome New Surveys in the Classics 35, Oxford, Oxford University Press.