Környezeti régészet

A környezeti régészet (environmental archaeology) a természeti és emberi környezet alakulását kutatja a történelemben. Így egyfelől a természeti változásoknak (vulkánkitörések, földrengések, tektonikai mozgások, áradások, feltöltődés stb.) az emberi élőhelyekre és tevékenységekre gyakorolt következményeit tárja fel, másfelől pedig az emberi tevékenységek környezetre gyakorolt hatását igyekszik felkutatni. Az archeobotanika és archeozoológia a növényi és állati maradványokból következtet a flóra és fauna állapotára, illetve az emberi tevékenységgel való kölcsönhatására. Nyilvánvaló, hogy az ember is hatalmas mértékben alakítja a tájat, amelyben él, elég, ha a csatornázásokra, külszíni bányászatra vagy a grandiózus vízvezeték-építésekre gondolunk. A „történeti tájak” kutatása (historical landscape studies) is a régészet egyik külön ágazatává vált az utóbbi évtizedekben. Ebben úttörő jellegűek voltak John B. Ward-Perkins 1950-es években végzett dél-etruriai kutatásai (Potter 1979); Susan E. Alcock összefoglalása a római kori Achaiáról (Alcock 1989, 1993), vagy a Közép-Itáliai Biferno-völgy komplex környezeti-régészeti feltárása (Barker 1995). A 90-es évek óta olyan mennyiségű, a Római Birodalom legkülönbözőbb szegleteiről írt "landscape study" jelent meg, hogy ehelyütt még rövid felsorolásukra sem vállalkozhatunk (vö. Athanassopoulos—Wandsnider 2004).

Az ókori földrajzi irodalomban közhelynek számított, hogy a „lakott világ” (oikumené) nagyobb része a mérsékelt égövben fekszik. Igazán csak ez a klimatikus zóna teszi lehetővé a civilizált életet, mivel sem a hideg, sem a forró égöv nem igazán alkalmas emberi megtelepedésre. „Az ember ugyanis többnyire azt találhatja, hogy az embereknek mind a testalkata, mind a jelleme a vidék természetét követi. Ahol a föld zsíros, puha, vízben dús, s a vizek a felszínhez közel erednek, úgyhogy nyáron melegek, télen hidegek, ahol továbbá a fekvés az évszakok szempontjából kedvező, ott az emberek is húsosak, formátlanok, nedvesek, tunyák, és lélekben többnyire silányak, hanyagság és álomszuszékság figyelhető meg bennük. A mesterségekben tohonyák, és cseppet sem könnyű felfogásúak vagy éles eszűek. Ahol viszont a vidék kopár, vízben szegény, kietlen, amit sanyargat a tél és éget a nap, ott termékeny, szikár, arányos, erőteljes, szőrös testű embereket lehet látni” — írja "A levegőről, a vizekről és a helyekről"  című hellenisztikus kori traktátus ismeretlen szerzője (kb. Kr. e. 370–350 körül). Azzal a ténnyel azonban már az ókorban is tisztában voltak, hogy a klíma folyton változik, s az erre való utalások toposszá váltak a klasszikus görög–római irodalomban (Neumann 1982). A „mi vezetett a Nyugat-Római Birodalom összeomlásához” kérdés megválaszolásakor is rendszeresen feltűnik a drasztikus klímaváltozás, mint lehetséges faktor. Dendrológiai adatok alapján a szakemberek arra következtettek, hogy a Kr. e. 1. században egy melegebb és szárazabb időszak volt, ami egészen a Kr. u. második század közepéig tartott. Ezt követően az átlaghőmérséklet csökkenni kezdett és több csapadék hullott. A 3. század közepétől folyamatosan erősödő lehűlésről beszélnek a klímakutatók (Büntgen et al. 2011). A kora-principátuskori klímaoptimumra (RWP = Roman Warm Period) utalnak olyan adatok, mint a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy, Northampton-shire, l. Brown et al. 2001); vagy az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol a viszonylag hidegebb klíma miatt ma már nem nő meg az olajfa (Waelkens et al. 1999). A kutatók szerint a római császárkor korai időszakában évi 2–6°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet (Sallares 2007: 19–20).

Az olívatermesztés a lykiai Sagalassosban a római kor elején honosodott meg

Az ókori természettudósok nemcsak a klímaváltozást, hanem a geomorfológiai átalakulásokat is számon tartották. Seneca írja a campaniai földrengések kapcsán: „Látod, hogy egész vidékek hasadnak ki a helyükről, és ami azelőtt a szomszédban volt, most a tengeren túl fekszik; látod, hogy városok és népek szakadnak el egymástól, amikor a természet egy része gyors mozgásba jön, és odacsapja valahová a tengert, a tüzet, a pneumát (…) így ragadta ki a tenger Afrika szövetéből Hispaniát, így taszította el Itáliától Szicíliát az áradás, amelyet a legnagyobb költők örökítenek meg” (Sen. NQ VI. 30.2–3). A föld felszínét erőteljesen alakító vulkánkitörések közül a két leghíresebb a Théra (Santorini) szigetén a Kr. e. 15. század közepén történt vulkánrobbanás; valamint a Vezúv kitörése Kr. u. 79-ben, amelynek részletes leírása ifjabb Plinius levelében olvasható (epist. VI. 16). A Földközi-tenger térségében egyébként eléggé gyakoriak a szeizmikus mozgások. A Kr. e. 31 és Kr. u. 565 között eltelt hatszáz évben az irodalmi és egyéb források összesen 154 nagyobb földrengésről tesznek említést a Mediterráneumban (Guidoboni et al. 1994). Az „emberi emlékezet legnagyobb földrengése” — legalábbis az idősebb Plinius szerint (NH II. 200) — Kr. u. 17-ben történt, amikor is tizenkét kis-ázsiai város vált a földdel egyenlővé, köztük a gazdag és csodás szépségű Sardis. Tacitus hallomás útján jegyezte le, hogy „még az ilyen esetben szokásos menekvés, a szabadba való kirohanás sem segített, mivel a megnyílt föld mindenkit elnyelt. Hatalmas hegyek süllyedtek le, egyszerre fennsíknak látszottak az addigi lapályok, a romok közt tüzek csaptak fel” (Tac. Ann. II. 47). Kevésbé ismert, hogy Kr. u. 62-ben számos campaniai várost (köztük Pompeiit és Herculaneumot) sújtotta hasonlóan pusztító földrengés (Sen. NQ  VI. 1.2). A paleoszeizmikus kutatások viszonylag nem nagy múltra tekintenek vissza. Komoly kutatásokat végeztek a Kr. u. 60-ban Colossae-ben történt földrengéssel kapcsolatban (Piccardi 2007), valamint Baelo Claudiában (Cádiz), ahol a Kr. u. 1. és 4. század közepén pusztított IX-X MSK erősségű földrengés, amely a Gibraltári-szoros földrajzi viszonyait is némileg átrendezte (Silva et al. 2005). 

Szeizmikus aktivitás gyakorisága a Földközi-tenger térségében

A zooarcheológia az állatok régészetileg feltárt maradványaival foglalkozik, és ebből von le következtetéseket az állattartási szokásokra, a vallási kultuszokra (ebből esetlegesen az etnicitásra), az étkezés változásaira vonatkozóan (Reitz–Wing 1999). Az étkezési szokásokból számos esetben társadalmi–gazdasági viszonyokra is lehet következteni (Ijzereef 1989). Ebben a témában is születtek alapvetően fontos kutatások. Pl. holland kutatók egy Waal-folyó menti (Gallia Belgica) kis római településen vizsgálták az állatok szerepét az étkezési, kultikus és temetkezési szokásokban (Groot 2008). A kereskedelmi hálózatok kiterjedtségét mutatja, hogy import osztrigát találtak svájci (Thüry 1990); sózott hispániai makrélát észak- és közép-európai római településeken. A mindennapi és a „luxus” életmód vizsgálatában is meglepő adatok derültek ki. Egy Augusta Raurica (Augst, Svájc) melletti villa ebédlőjének padlójában leggyakrabban a disznó, nyúl és csirkecsontok fordultak elő, de vadmadár, béka- és halcsontok is megtalálhatók voltak. Az itt előkerült fogoly- és feketerigó-maradványok pedig Apicius legínyencebb fogásait juttatják eszünkbe (Schibler–Furger 1988). Manapság nem gondolnánk, hogy a sózott és főtt disznóláb „luxuscikk” volt az ókorban. Pedig Aventicumban (Avenches, Svájc), az egyik leggazdagabb római háztartásban százával kerültek elő sonkacsontok, nyúl- és csirkecsontokkal együtt, így minden bizonnyal ez is „high-status food”-nak számított (Ervynck et al. 2003: 437).

Az archeobotanika a régészeti lelőhelyeken feltárt növényi maradványokkal foglalkozik. Ennek mára elkülönült ágazatai: a palinológia, amely a pollenek meghatározására szakosodott; valamint a dendrokronológia, amely a fák évgyűrűinek mintázataiból próbálja megállapítani azok korát (Pearsall 2000). A Pompeiiben talált fekete- és lucfenyő gerendák vizsgálata alapján ma egy Kr. e. 290 és Kr. u. 72 közötti folyamatos évgyűrű-lánc áll rendelkezésre, ami azt jelenti, hogy ekkor kezdték és fejezték be azokat az építkezéseket, ahonnan a gerendák származtak. Meglepő felfedezés volt az is, hogy a fenyőket az alsó-ausztriai Alpokból szállították Campaniába (Kuniholm 2002). Ausztria, Belgium, Észak-Franciaország, Németország, Magyarország, Luxemburg, Hollandia és Svájc területén kb. 400 különféle település (katonai tábor, polgári város, polgári falu, villagazdaság, őslakosok rurális települései) archeobotanikai adatait gyűjtötték össze. Ezeknél a következőket állapították meg: igen ritkán (kevesebb, mint tíz helyen) fordult elő tíz növényféle: rizs, csicseriborsó, pisztácia, gránátalma, fekete bors, fokhagyma, mandula, tök, fenyőmag, dinnye. (A fokhagyma esetében lehetséges, hogy ennek hiányát a maradványok eltűnése okozta.) Ezek tehát ritkán előforduló és értékes egzotikus importcikkek voltak. Tíz és harminc település között fordult elő az olíva- és a datolyamag, így ezek is viszonylag ritkának számítottak Közép-Nyugat-Európában. Az egyetlen kivétel a füge, amit hetvennégy helyen találtak meg, bár ez is importból származott. A többi helyen szinte valamennyi olyan növényfajta előfordult, amit Európában termesztenek. Érdekes, hogy a zeller, a kapor és a szilva — amiket tipikusan „római” növényeknek tartunk — előfordultak a római hódítás előtti rétegekben, pl. Bibractéban (Mount Beuvray) (Bakels–Jacomet 2003). A kutatás azt is egyértelműen kimutatta, hogy a „római” ételek fogyasztása ebben a térségben a katonai településekről terjedt el a polgári lakosság körében. Érdekes, hogy a tisztek komfortját az importált keleti luxus élelmiszerek is biztosították: egy fekete borsot tartalmazó edényt egy centurio szállásán találtak egy Augustus-kori táborban (Oberaden, Németország). A britanniai pollenkutatások kiderítették, hogy a vaskorban már viszonylag nagy területet vettek művelés alá (Dark 1999); a Hadrianus-fal menti táborokban pedig — csakúgy mint Germaniában — igen jó ellátást biztosítottak a katonáknak, a tiszteknek pedig a luxusélelmiszerekről sem kellett lemondaniuk. Ugyanez a jelenség volt megfigyelhető a Hadrianus-fal menti táborokban is (Van der Veen 2008).

Vassal, higannyal és ólommal szenyezett folyó a Rio Tinto bányavidékén (Spanyolország)

Olyan helyeken, ahol a külszíni bányászat a bronzkortól kezdve folyamatosan zajlott, kiterjedt „holdbéli tájak” keletkeztek (pl. az ón- és ólombányák Cornwallban; a vasbányák Elba szigetén; az ezüstbányák a Rio Tinto mellékén Huelvában; az aranybányák Las Médulas környékén Asturiában; vagy a rézbányák Cipruson). Egyes számítások szerint csak a fémfeldolgozás következtében évente kb. 5400 hektár erdő pusztult el a Római Birodalom területén (Wertime 1983; Thommen 2009:121–3). Az aranykitermelés — mint Plinius írja — a „gigászok művét is túlszárnyalja”, mivel hegyeket fúrnak ki és omlasztanak össze, folyókat terelnek el, a völgyeket és hegyszorosokat csatornákkal hidalják át, az átmosott iszapot pedig a tengerbe vezetik (NH XXXIII. xxi. 70–78). Az arany- és ezüst bányászatának és feldolgozásának mértékére jellemző, hogy a grönlandi jégben, amelynek szennyezettségét Kr. e. 962 és Kr. u. 1523 között megmérték, a legnagyobb ólomkoncentráció a Kr. u. első század utolsó harmadában volt megtalálható, amit az ipari forradalomig nem szárnyalt túl a levegő ólomszennyezettsége; és ugyanezt az értéket mérték a svédországi tavak üledékeiben is (Nriagu 1983; Hong et al. 1994; Renberg et al. 1994). A Birodalom területén végbemenő deforesztáció másik okát a gigantikus építkezések (pl. a Hadrianus-fal Britanniában) és a nagyarányú hajóépítés (pl. Cipruson és Görögországban) jelentették; de a háborúk, főként a hosszan elhúzódó ostromok is lehettek ennek okai. Flavius Josephus szemtanúként írta Jeruzsálem Kr. u. 70-ben lezajlott ostromáról: „Titus megszánta a lakosság maradékát, és ismét sáncokat kezdett építtetni — bármilyen nehéz is volt épületfát szerezni —, hogy legalább azokat megmenthesse a pusztulástól, akik még életben maradtak. A korábban épített sáncokhoz ugyanis már majdnem minden fát kivágtak a város környékén, s most a katonák kénytelenek voltak 90 stadionnyi [16 km] távolságból ideszállítani a fát” (Jos. Bell. V. 12.4. [523], vö. Hughes 1994: 73–90; Hanson 1996). Békésebb vidékeken és körülmények között a gabonatermesztés igényelte az erdők kivágását, aminek hosszú távú következményei lettek: a megnövekedett talajerózió, illetve bizonyos helyeken az elmocsarasodás, ami a malária elterjedését hozta magával (O’Sullivan et al. 2008).

Bibliográfia

Alcock 1989: Alcock, S. E., “Roman Imperialism in the Greek Landscape”, Journal of Roman Archaeology 2: 5–34.

Alcock 1993: Alcock, S. E., Graecia Capta: The Landscapes of Roman Greece, Cambridge, Cambridge University Press.

Athanassopoulos—Wandsnider 2004: Athanassopoulos, E.F., Wandsnider, L. (eds.), Mediterranean Archaeological Landscapes: Current Issues, Philadelphia, University of Pennsylvania Museum of Archaeology and Anthropology.

Bakels–Jacomet 2003: Bakels, C.—Jacomet, S., „Access to Luxury Foods in Central Europe during the Roman Period: The Archaeobotanical Evidence”, World Archaeology 34(3): 542–557.

Barker 1995: Barker, G., A Mediterranean Valley: Landscape Archaeology and Annales History in the Biferno Valley, London, Leicester University Press.

Brown et al. 2001: Brown, A. G., Meadows, I., Turner, S. D., Mattingly, D. J., “Roman Vineyards in Britain: Stratigraphic and Palynological Data from Wollaston in the Nene Valley, England”, Antiquity 75: 745–757.

Büntgen et al. 2011: Büntgen, U., Tegel W., Nicolussi K., McCormick M., Frank D., Trouet V., Kaplan J., Herzig F., Heussner U., Wanner H., Luterbacher J., Esper J., „2500 Years of European Climate Variability and Human Susceptibility”, Science 331: 578–582.

Dark 1999: Dark, P., „Pollen Evidence for the Environment of Roman Britain”, Britannia 30: 247–272.

Ervynck et al. 2003: Ervynck,A., Van Neer, W., Hüster-Plogmann, H., Schibler,  J., „Beyond Affluence: The Zooarchaeology of Luxury”, World Archaeology 34:3, 428–441.

Groot 2008: Groot, M., Animals in Ritual and Economy in a Roman Frontier Community, Excavations in Tiel-Passewaaij, Archaeological Studies 12, Amsterdam, Amsterdam University Press.

Guidoboni et al. 1994: Guidoboni, E., Comastri, A., Traina, G. (eds.), Catalogue of Ancient Earthquakes in the Mediterranean Area up to the 10th century, translated by Brian Phillips, Rome: Instituto Nazionale di Geofisica.

Hanson 1996: Hanson, W. S., „Forest Clearance and the Roman Army”, Britannia 27: 354–358.

Hong et al. 1994: Hong, S., Candelone, J.-P., Patterson, C. C., Boutron, C. F., „Greenland Ice Evidence of Hemispheric Lead Pollution Two Millenia Ago by Greek and Roman Civilizations, Science 265: 1841–1843.

Hughes 1994: Hughes, J. D., “Forestry and Forest Economy in the Mediterranean Region in the Time of the Roman Empire in the Light of Historical Sources”, in Frenzel 1994: 1-14.

Ijzereef 1989: Ijzereef, F. G., „Social Differentiation from Animal Bone Studies”, in Serjeantson, D.,  Waldron, T. (eds.), Diet and Crafts in Towns: The Evidence of Animal Remains from the Roman to the Post-Medieval Periods, Oxford, British Archaeological Reports, BAR British Series 199, 41–53.

Kuniholm 2002: Kuniholm, P. I., „Dendrochronological Investigations at Herculaneum and Pompeii”, in Jashemski, W. F., Meyer, F. G. (eds.), The Natural History of Pompeii, Cambridge, Cambridge University Press, 235–239.

Neumann 1982: Neumann, J., „Climatic Change as a Topic in the Classical Greek and Roman Literature”, Climatic Change 7:4, 441–454.

Nriagu 1983: Nriagu, J. O., Lead and Lead Poisoning in Antiquity, New York, Wiley.

O’Sullivan et al. 2008: O'Sullivan, L., Jardine, A., Cook, A., Weinstein, P., „Deforestation, Mosquitoes, and Ancient Rome: Lessons for Today”, BioScience 58:8, 756–760.

Pearsall 2000: Pearsall, D. M., Paleoethnobotany: A Handbook of Procedures, San Diego, Academic Press.

Piccardi 2007: Piccardi, L., “The AD 60 Denizli Basin Earthquake and the Apparition of Archangel Michael at Colossae (Aegean Turkey)”, in Piccardi, L., Masse, W. B. (eds.), Myth and Geology, London, Geological Society, 95–105.

Potter 1979: Potter, T.W., The Changing Landscape of Southern Etruria, London, Elek.

Reitz–Wing 1999: Reitz, E. J., Wing, E. S.,  Zooarchaeology, Cambridge: Cambridge University Press.

Renberg et al. 1994: Renberg, I., Persson, M. W., Emteryd, O., „Pre-Industrial Atmospheric Lead Contamination Detected in Swedish Lake Sediments”, Nature 368: 323–326.

Sallares 2007: Sallares, R., “Ecology”, in Scheidel, W., Morris, I., Saller R. P. (eds.), The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World, Cambridge, Cambridge University Press, 15–37.

Schibler–Furger 1988: Schibler, J., Furger, A. R. Die Tierknochenfunde aus Augusta Raurica (Grabungen 1955-1974), Forschungen in Augst 9, Augst: Amt für Museen und Archäologie des Kantons Basel-Landschaft.

Silva et al. 2005: Silva, P.G., Borja, F., Zazo, C., Goy, J. L., Bardaji, T., De Luque, L., Lario, J., Dabrio, C.J., „Archaeoseismic Record at the Ancient Roman City of Baelo Claudia (Cádiz, South Spain)”, Tectonophysics 408: 129–146.

Thommen 2009: Thommen, L., Umweltgeschichte der Antike, München, Beck.

Thüry 1990: Thüry, G., Römische Austernfunde in der Schweiz, im rechtsrheinischen Süddeutschland und in Österreich, in Schibler, J., Sedlmeier, J., Spycher, H. P. (eds.), Festschrift für Hans R. Stampfli, Basel, Verlag Helbling & Lichtenhahn, 285–301.

Van der Veen 2008: Van der Veen, M., „Food as Embodied Material Culture: Diversity and Change in Plant Food Consumption in Roman Britain”, Journal of Roman Archaeology 21: 83–110.

Waelkens et al. 1999: Waelkens, M., et al. “Man and Environment in the Territory of Sagalassos, A Classical City in SW Turkey”, Quaternary Science Reviews 18: 697–709.

Wertime 1983: Wertime, T. A., “The Furnace versus the Goat: the Pyrotechnologic Industries and Mediterranean Deforestation in Antiquity”, Journal of Field Archaeology 10:4, 445–452.