Numizmatikai források

Ebben a fejezetben nem a gazdaság egészében betöltött funkciójuk oldaláról vizsgáljuk a pénzeket, hanem mint tömeges régészeti forrásokat tárgyaljuk. Átmenetet képeznek az írott és a „néma” tárgyi adatok között: felirataikkal pótolhatatlanul értékes információkat közölnek; ugyanakkor formájuk, súlyuk, fém-összetételük maga is értékes gazdaságtörténeti adatokkal szolgál.

Az ókori Rómában nem ismerték a papírpénzt, ami felveti a pénzkezelés, pénzszállítás kérdését. A Spartacus című nagysikerű filmben (rend. Stanley Kubrick, 1960) egy Gracchus nevű római szenátor (szerepében Charles Laughton) egy pénzeszacskóban laza mozdulattal átnyújt kétmillió sestertiust egy Batiatus nevű lanistának (Peter Ustinov), hogy egy az pazar gladiátori küzdelmet rendezzen rajta. Kr. e. 71-ben — jegyzi meg W. V. Harris — ehhez egy Herkules erejére lett volna szükség, ugyanis 2 millió HS (akkori ezüstpénzben) 961 kilót, vagyis közel egy tonnát nyomott volna! (Harris 2008: 174) Pedig ekkora, sőt ennél nagyobb összegek nemcsak a valóságban is közkézen forogtak. Cicero palatinusi házáért 3,5 millió HS-t fizetett ki (Ad fam. V. 6.2.), amihez 3,5 tonna vert ezüstpénzt kellett volna Róma utcán végighurcolnia, és akkor még nem is szóltunk ennél jóval nagyobb összegekről, például C. Albanius 11,5 milliós földvásárlásáról (Cic. Ad Att. XIII. 31.4). Megoldás lehetne, hogy a rómaiak is használtak nagyobb méretű, pénzhelyettesítő fémtömböket (bullion money), de ilyet régészeti feltárások során még sehol sem találtak. Irodalmi forrásokból ugyan tudjuk, hogy ilyen nemesfém-tömbök (aurum sive argentum infectum) voltak magántulajdonban, de ezeket készpénzfizetésre (ennek szakkifejezése a numerare) mai tudomásunk szerint nem használták, legfeljebb csak tezaurálásra.       

Harris szerint a római társadalomban fejlett hitelrendszer működött, amely részben helyettesítette a készpénzhasználatot. (Ezt nevezik az amerikaiak „IOU money”-nak, vagyis „I owe you” [tartozom neked] pénznek.) A római jogtudós, Scaevola így határozta meg a coactor argentarius fogalmát: „akinek csaknem egész vagyona ’nevekben’ van” (paene totam fortunam in nominibus [habebat], Dig. XL. 7.40.8). A bankár tehát pénzét kihelyezett kölcsönökben tartotta, amit természetesen — legalábbis elméletben, jog szerint — bármikor készpénzben vagy természetben visszaszerezhetett. A jogtudós Hermogenianus megfogalmazásában a pecunia fogalmába „nemcsak a vert pénzérme, hanem az ingó és ingatlan vagyon, úgy a valóságos tárgyi, mint a jogi értelemben (vett tartozás) beleértendő” (pecuniae nomine non solum numerata pecunia sed omnes res tam soli quam mobiles et tam corpora quam iura continentur, Dig. L. 16. 222). Ulpianus is úgy foglalt állást, hogy pénzen mindenféle tárgyiasult érték (omnia corpora) értendő (Dig. L. 16. 178). Harris szerint az egész római társadalmat áthatotta a különféle kölcsönök rendszere: „debt was in fact the lifeblood of the Roman economy, at all levels” — fogalmazott Harris (2008: 184). Egyiptomi példák alapján is joggal feltételezhetjük, hogy a hiteltartozások jóval meghaladták a forgalomban lévő készpénz mennyiségét a Római Birodalomban (Rathbone 1991: 327). Központi szabályozás nélkül ez persze nagy kockázatot rejtett magában. Kr. u. 33-ban olyan hitelválság robbant ki Rómában, amely sok tekintetben hasonlít a modernkori gazdasági krízisekhez:

„Közben sok feljelentő azok ellen rontott, akik pénzüket uzsorakamattal gyarapítgatták a dictator Caesar törvénye ellenére, amely a hitelezés módjáról s az Italián belüli birtoklásról intézkedik, s amelyet jó ideje figyelmen kívül hagytak, mivel a közjót a magánérdek mögé szokás rendelni. Rómának csakugyan régi baja, zendüléseknek s viszálykodásoknak igen gyakori oka volt az uzsora, ezért próbálták elnyomni az ősi és kevésbé romlott erkölcsű időkben is. Mert először a tizenkét táblás törvényben rendelkeztek úgy, hogy senki tíz százaléknál több kamatot ne követelhessen, míg azelőtt a gazdagok kénye-kedve szerint hajtották be. Azután tribunusi előterjesztés alapján a felére mérsékelték; végül megtiltották a pénzkölcsönzést, és számos néphatározattal próbálták megakadályozni a visszaéléseket, melyek azonban annyi tilalom ellenére is csodálatos mesterkedésekkel ismét jelentkeztek. De ekkor Gracchus praetor, akinek illetékességébe ez az ügy tartozott, és akit az adósok tömege szorongatott, előterjesztést intézett a senatushoz, s a rémüldöző atyák (mivel egyikük sem volt ment ettől a bűntől) kegyelmet kértek. Mikor a princeps hozzájárult, egy év és hat hónapi határidőt tűztek ki, mely alatt mindenki a törvény rendelkezései szerint köteles rendezni vagyoni számadásait. (17) Ebből pénzszűke támadt, miután minden hitelt megszüntettek, és oly sok személy elítélése s javaik elárverezése következtében a sok készpénz a császári vagy az államkincs­tárban hevert. Erre a senatus előírta, hogy tőkéjének kétharmadát mindenki italiai földekbe fektesse. De a hitelezők az egészet követelték, és a felszólítottak nem érezték illendőnek, hogy csorbítsák hitelüket. Így eleinte futkostak és könyörögtek, azután zúgott a praetori törvényszék, s az orvosszerül kitalált adásvétel az ellenkezőjére fordult, mivel a kölcsönzők földvásárlás címén minden pénzüket elrejtették. A kínálatot bőségét áresés követte, úgyhogy minél inkább eladósodott valaki, annál bajosabban tudta a földjét áruba bocsátani, és sokan a csőd szélére kerültek. A családi vagyon elvesztése a méltóságot és hírt veszélyeztette, mígcsak Caesar nem segített: állami bankokon keresztül százmillió sestertiust bocsátott rendelkezésre, s lehetővé tette a kamatmentes kölcsönt három évre, ha az adós az állam javára kétszeres értékű ingatlant zálogosított el. Így helyreállt a hitel, és lassanként magánhitelezők is akadtak. A földek vásárlása sem a senatusi határozat előírása szerint ment végbe; a szigorú kezdet után — mint általában — senki sem törődött a végével.” (Tac. Ann. VI. 16–17. Ford. Borzsák I.)

A pénzverés központjának a birodalmi főváros számított. A köztársaság-korban a pénzverde a Capitoliumon, Juno Moneta temploma mellett állt (Meadows−Williams 2001). A város Kr. u. 64-es égése után Nero saját házába, a Domus Aureába vitette a, majd a Flaviusok újból középületbe telepítették át. A verdét erősen őrizték: Rómában — a Forma Urbis Romae térképe szerint — vastag fal vette körül, míg Lugdunumban (Lyon) a helyi verde mellett egy cohors állomásozott. A császárkori Római Birodalomban összesen mintegy 600 különféle pénzverde működött a tartományokban, ebből természetesen néhány csak rövid ideig. Az egyes városoknak verdejegyei voltak: pl. Róma = MON VRB, Alexandria = ALE, Carthago = KAR, Thessalonica = TES, Cyzicus = MKΔ, Aquileia = AQ stb. (A keleti tartományok pénzverdéinek számát mutatja az alábbi táblázat, Heuchert 2005: 33 alapján.)

A császárkori pénzeket alapvetően két kategóriára szokás osztani: római császári pénzekre és római provinciális pénzekre. A császári aranypénzeket (aurei) az egész birodalomban forgalmazták (talán csak Egyiptomban kivételével); a császári és povinciális ezüstpénzek (denarii) elsősorban Keleten, míg a császári bronzok (sestertii, dupondii, asses, semisses, quadrantes) főként Nyugaton cirkuláltak (Burnett 2001–2; Heuchert 2005: 29–30). A provinciális pénzeket négy típusba soroljuk: a klienskirályok veretei, provinciális veretek (drachma, didrachma, tetradrachma), ún. koinon-veretek (városszövetségek pénzei), városi pénzek (általában bronz veretek). A régészeti feltárások alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb városi pénzt helyben használták: a városok 50 mérföldes körzetén kívül ritkán kerülnek elő ilyenek. Egy Séstosban talált hellenisztikus kori felirat elárulja a városi pénzverés okát is: ez a profit és a büszkeség (OGIS I 339). Ez utóbbit bizonyítja az a pergéi felirat is, amely a város tiszteletére mondott acclamatiókat tartalmaz Kr. u. 275/6-ból. Az egyik így hangzik: „Éljen Pergé, az ezüstpénz-veretés jogával megtisztelt város!” (Weiss 1991) Mivel a városi pénzek túlnyomó része a névértéknél is kevesebbet érő bronzpénz (ún. token coin) volt, nehéz elképzelni, hogyan lehetett ebből profitra szert tenni, hacsak nem úgy, ahogyan a pergamoniak tették: egyszerűen monopolizálták a császári ezüst átváltását a helyi bronzpénzre (OGIS II 484).

Egyiptomban 275-310 között vert bronzpénzek

Miközben a római pénzverdék folyamatosan működtek a császárkor első három évszázadában, a provinciális és városi verdék nagy kihagyásokkal dolgoztak. A provinciális pénzverés Dioletianus alatt (vsz. Kr. u. 296/7-ben) teljesen meg is szűnt. Egyelőre nem teljesen világos, hogy a Római Birodalom nyugati tartományaiban (Britannia, Gallia, Hispania, Sicilia, Africa) a Kr. u. 50-es években miért szüntették be a helyi pénzverést. Vannak, akik szerint ez nem direkt politikai döntés vagy gazdasági kényszer következménye volt, hanem egyszerűen belátták Nyugaton: jobb nekik, ha a császári pénzt használják. Itt ugyanis már Augustus alatt átvették a római pénzfajtákat, míg Keleten továbbra is a görög típusú pénzeket verték. (Némi romanizálódás azért itt is megvalósult: Chios szigetén például a bronz obolosokat az első század végére felváltotta az assaria, vagyis a római as megfelelője, vö. Howgego 1995: 57.) A nyugati pénzek Tiberius és Claudius idejére a római veretek egyszerű másolataivá váltak. A saját vert pénz eltűnésének társadalmi okai is lehettek: míg a Nyugaton élők a polgári és városi jogok megszerzéséért küzdöttek, vagyis minél jobban akartak integrálódni a Birodalomba, Keleten továbbra is a hagyományok őrzésén volt a hangsúly: a városok a métropolis, az „első város”, a „legfőbb neókoros” és más hasonló címekért vetélkedtek egymással. Érdekes, hogy miközben a római verde Itálián kívül a nyugati tartományokat is ellátta pénzzel, időnként Keletre is dolgozott: Cappadociát, Syriát és Egyiptomot is kiszolgálta helyi stílusban vert ezüst tetradrachmákkal, amelyeken görög felirat, de latin verdejel (VRB MON) volt látható (Howgego 1995: 30). Egyébként Alexandria és Antiochia verdéi is állítottak elő olyan pénzeket, amelyeket a keleti tartományokban hoztak forgalomba (Burnett 1987: 31).

A pénzveréshez szükséges fém (arany, ezüst, réz, ón) előteremtése kardinális kérdés volt a monetizált római gazdaság számára. Ez három faktoron múlt: a bányák termelékenységén, a külső tényezőkön (hadizsákmány, hadisarc, jóvátétel stb.) és a külkereskedelmi mérleg egyensúlyán. Ez utóbbi lényegében azt jelentette, hogy ne áramoljon túl sok arany és ezüst a Birodalom határain túlra (Howgego 1992: 4). A Földközi-tenger térségének meghódítása után hatalmas tömegű nemesfém került Rómába: a második pun háborút követően ez lökést adott a nagyobb mennyiségű ezüstpénz kibocsátásának, Caesar galliai hódításai után pedig az aranypénz bevezetésének. A pax Augusta megvalósulása után az ilyen méretű zsákmányszerzésre már kevesebb lehetőség nyílt. De még ekkor is akadtak kivételek: Jeruzsálem elfoglalása után, Kr. u. 70-ben például olyan mennyiségű arany került a piacra, hogy az aureus értékének felére esett vissza Syriában (Jos. Bell. VI. 6.1. [317]; V. 13.4. [550]).  Elképzelhető, hogy Dacia meghódítása Kr. u. 106-ban szintén az aranypénz értékének csökkenését idézte elő (P. Sarap. 90 = P. Bad. 37). A harmadik tényezőre különösen a béke időszakában kellett vigyázni: Plinius szerint a keleti luxuscikkekért évente 100 millió HS áramlott Indiába, Kínába és Arábiába, s ennek fele Indiában kötött ki (NH XII. xli. 84; VI. xxvi. 101). A Periplus Maris Erythraei is megemlíti, hogy Róma vert aranypénzt exportál Indiába, amit az ott talált kincsleletek is bizonyítanak (Turner 1989). Különösen a harmadik századtól kezdve nagy pénzekkel fizették le a barbár törzsfőket, hogy elnyerjék barátságukat a Birodalom számára. Cassius Dio szerint Macrinus 200 millió HS-t fizetett ki a parthusoknak, ezzel vásárolva meg a békét (LXXIX. 27.1). A limestől északra fekvő Barbaricumban jellemző, hogy a határtől 200 km-re fekvő bufferzónában a bronzpénzek dominálnak, míg attól északra az ezüst és arany (Fulford 1985), vagyis a határ közelében a szokásos kereskedelmi tevékenység folyt, távolabb pedig ajándékozás révén juthattak el a nemesfémek. Ami a bányászatot illeti, kétségkívül Hispania volt a legjelentősebb nemesfém-forrás Róma számára. Polybios írja, hogy Kr. e. 140 körül a Carthago Nova körüli ezüstbányák évi 25 000 drachma (denarius) ezüstöt termeltek (XXXIV. 9.8 apud Strabón III. 2.10. C 147–8). Plinius szerint a Lusitaniában és Hispania északnyugati részében lévő aranybányák hozama évi több mint 9 tonna arany volt (NH XXXIII. xxi. 78). A bányák termelékenységének változásairól azonban semmiféle adat nem áll a rendelkezésünkre.

Richard Duncan-Jones becslése szerint a Kr. u. 2. században egyidejűleg kb. 12,012 milliárd HS értékű arany- és 6,864 milliárd HS értékű ezüstpénz volt forgalomban a Római Birodalomban, amihez kb. 2 milliárd HS értékű bronz- és rézpénz is járult (Duncan-Jones 1994: 168–170). De la Hoz Montoya (2008) szintén kb. 20 milliárd HS-ra teszi a Nero korában forgalomban lévő készpénz mennyiségét.  Mindkét adat sokkal magasabb, mint Goldsmith korábbi becslése az Augustus-korra vonatkozólag (6-8 milliárd, vagyis 6-8,000 tonna ezüst), de ez a mennyiség még mindig igen kevés a kora újkori Európával összehasonlítva, különösen az amerikai arany és ezüst beáramlása után. Két dolgot biztosan állíthatunk: a római gazdaság sokkal monetizáltabb volt, mint a késő középkori Európáé, a pénz mozgása viszont sokkal lassúbb, mint a pre-indusztriális Európában (Jongman 2003). A becslések szerint az 1–2. századi Rómában 20 000 tonna ezüst állt rendelkezésre pénzverés céljából — 1809-ben Nyugat-Európában ez a mennyiség 47 426 tonna volt. Ha ez a szám igaz, akkor az 1—2. században a Birodalom lakosságának egy főre jutó GDP arányos részesedése 350–400 HS volt, ami nem kevés. De valóban ilyen jól éltek a rómaiak? Mit mond erről a régészet?

Elsőként Kevin Greene hívta fel a figyelmet arra, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségéhez képest milyen kevés pénzt találnak a régészek az ásatásokon (Greene 1986: 56). A Corbridge-i erőd feltárása során összesen 1387 pénzérme került elő az 1–2. századból, 26 aureus összértékben. Ha figyelembe vesszük az ebben az időben itt állomásozó katonaság zsoldját, annak összértéke 240 000 aureust (= 24 millió HS) tett volna ki, vagyis a pénz elvesztésének mértéke kevesebb mint egy század százalék volt. Silchesterben 8870 darab pénzérme került elő az ásatások során, ami önmagában lenyűgöző adatnak tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy a település 300 éven át fontos városi központ volt, ahol ráadásul a 19. század óta intenzív kutatás folyik, ez a mennyiség inkább lehangoló. Az elveszett pénzek vizsgálatából az is kiderült, hogy míg az első két évszázadban 1000 érmére jutott 1 elveszett, addig Kr. u. 260–273 között ez a szám felugrott 15-re. Greene szerint világos, hogy ez a pénz elértéktelenedésével függ össze – egyszerűen nem volt értelme az elgurult érmét megkeresni (Greene 1986: 56). Ezen a ponton kinek ne jutna eszébe az evangéliumi példázat: „Avagy ha valamely asszonynak tíz drachmája van, és egy drachmát elveszt, nem gyújt-e gyertyát, és nem söpri-e ki a házat, és nem keresi-e gondosan, mígnem megtalálja?” (Lk 15:8) Hozzátehetjük ehhez: egy Jézus-korabeli ezüst drachmáért valóban megérte felsöpörni akár az egész házat, de egy Gallienus alatt vert Antoninianusért már lehajolni sem volt érdemes…

A római ezüstpénzek nemesfém-tartalmának csökkenése százalékban kifejezve

A római korban valóban találunk példát arra, hogy az emberek viszonylag sok pénzt tartottak otthonukban. Musarnában, ami egy kisváros Viterbo közelében (Dél-Etruria), 1987-ben egy jelentős kincslelet került elő. Egy Kr. e. 1. századi üzletben, egy hétköznapi korsóban 994 denariust és 3976 sestertiust fedeztek fel a régészek. A denariusok ráadásul rendkívül jó állapotban voltak, szinte használatlanok. A tulajdonos valószínűleg a Kr. e. 120 és 80 között, évtizedeken keresztül kiválogatta és tezaurálta a kezén megfordult legjobb pénzeket (Andreau 2005: 213). A Vezúv környéki városokban (Pompeii, Herculaneum, Stabiae) összesen 32 000 pénzérmét vizsgáltak meg a kutatók (Duncan-Jones 2003; Andreau 2005). Ebben az esetben figyelembe kell vennünk, hogy a Vezúv környéki városokban „mindössze” 2000 holttestet találtak, ami azt jelenti, hogy a lakosság túlnyomó többségének sikerült elmenekülnie a katasztrófa elől, s nyilván magukkal vitték értékeiket (mindenekelőtt az arany- és ezüstpénzt). A pompeii L. Vetutius Placidus házában, amely egyben caupona is volt (I.8.8–9) 1704 db bronzpénzt találtak 600 HS értékben, mivel az ezüstöt valószínűleg magával vitte. L. Crassius Tertius oplontisi villájában összesen 74 holttest került elő, jelentős értékű (összesen 18 000 HS) készpénzzel. Egy nőnél 409 bronz, ezüst és aranypénz volt (1000 HS értékben), egy vászontáskában. A pénzek egy része (110 db köztársaságkori denarius) arra mutatott, hogy az értékeket már régebb óta tezaurálták a családban. Az egyik embernél 55 aranypénz volt, egy másiknál 100 aranypénz egy dobozban.

A vert pénzt tartalmazó kincsleletek (coin hoards) — amelyek közül egyedül Britanniában kb. 1200-at ismerünk —, nemegyszer megdöbbentő mennyiségű készpénzt tartalmaztak. (Az alábbi táblázat megdöbbentően magas számai mellett meglepő lehet még az 1781-ben felfedezett Eye Hoard, amely 600 római aranypénzt rejtett a 4. században.)

Az egyéb területeken talált kincsleletek (pl. Marcianopolis/Reka Devnya, Bulgária, 1929, 81 044 db denarius) is ugyanarra mutatnak: a tezaurálásnak ez a formája kiugróan magas volt a 260-as években, különösen Valerianus (Kr. u. 253–260) és Gallienus (Kr. u. 260–268) alatt. Ezek a császárok soha addig nem látott mértékű donativumot fizettek a hadseregnek, és a lakosságot is adományokkal halmozták el (Duncan-Jones 2004: 46–47). Ugyanakkor arról a tényről sem nem feledkezhetünk meg, hogy a római kormányzat nagymérvű pénzrontásba kezdett, az ezüst értéke majdnem nullára csökkent, az aranypénzek mérete és összetétele is rosszabbodott (Reece 1988; Johns 1996). A pénzrontás oka nemcsak a megnövekedett pénzkibocsátás, hanem a bányák csökkenő hozama is lehetett. Domerque áttekintése szerint a korai principátus idején 173 helyen folyt nemesfém kitermelés Hispania és Lusitania területén, míg ez a szám 21-re csökkent a 3–4. században (Domergue 1990: 219).

Az 52 503 darab római pénzt tartalmazó Frome Hoard, amely Angliában került elő 2010-ben

Bibliográfia

Andreau 2005: Andreau, J., „The Use and Survival of Coins and of Gold and Silver in the Vesuvian Cities”, in Harris, W. V. (ed.), The Monetary Systems of the Greeks and Romans, Oxford, Oxford University Press, 208–225.

Burnett 1987: Burnett, A., Coinage in the Roman World, London, Seaby.

Burnett 2001–2: Burnett, A. „Monetary Union in the Roman Empire”, Numizmatikai Közlöny 15–24.

De la Hoz Montoya 2008: De la Hoz Montoya, J. “Aproximación a la escala de la circulación monetaria en tiempos de Nerón”, in Annali dell’Istituto Italiano di Numismatica 54: 177–227.

Domergue 1990: Domergue, C., Les mines de la Péninsule Ibérique dans l’antiquité romaine, Collection de l’École française de Rome 127, Rome, École française de Rome.

Duncan-Jones 1994: Duncan-Jones, R., Money and Government in the Roman Empire, Cambridge, Cambridge University Press.

Duncan-Jones 2003: Duncan-Jones, R., “Roman Coin Circulation and the Cities of Vesuvius”, in Lo Cascio, E. (ed.), Credito e moneta nel mondo romano, Bari, Edipuglia, 161–180.

Duncan-Jones 2004: Duncan-Jones, R., “Economic Change and the Transition to Late Antiquity”, in Swain, S., Edwards, M. (eds.), Approaching Late Antiquity, Oxford, Oxford University Press, 20–52.

Fulford 1985: Fulford, M., “Roman Material in Barbarian Society c. 200 BC—c. AD 400 AD”, in Champion, T. C., Megaw, J. W. S., Settlement and Society: Aspects of West European Prehistory in the First Millennium BC, Leicester, Leicester University Press, 91–108.

Greene 1986: Greene, K., The Archaeology of Roman Economy, Berkeley, University of California Press.

Harris 2008: Harris, W. V., “The Nature of Roman Money”, in id. (ed.), The Monetary Systems of the Greeks and Romans, Oxford, Oxford University Press, 174–207.

Heuchert 2005: Heuchert, V., “The Chronological Development of Roman Provincial Coin Iconography”, in Howgego, C., Heuchert, V., Burnett A. (eds.), Coinage and Identity in the Roman Provinces, Oxford, Oxford University Press, 29–56.

Howgego 1992: Howgego, C., „The Supply and Use of Money in the Roman World 200 B.C. to A.D. 300”, Journal of Roman Studies 82: 1–31.

Howgego 1995: Howgego, C., Ancient History from Coins, London–New York, Routledge.

Johns 1996: Johns, C., “The Classification and Interpretation of Romano-British Treasures”, Britannia 27: 1-16.

Jongman 2003: Jongman, W., “A Golden Age. Death, Money Supply and Social Succession in the Roman Empire,” in Lo Cascio, E. (ed.), Credito e moneta nel mondo romano: atti degli Incontri capresi di storia dell’economia antica: Capri, 12–14 ottobre 2000, Bari, Edipuglia, 181–196.

Meadows−Williams 2001:Meadows, A., Williams, J., „Moneta and the Monuments: Coinage and Politics in Republican Rome”, Journal of Roman Studies 91: 27−49.

Rathbone 1991: Rathbone, D., Economic Rationalism and Rural Society in Third-Century AD Egypt: The Heroninos Archive and the Appianus Estate, Cambridge, Cambridge University Press.

Reece 1988: Reece, R., “Interpreting Roman Hoards”, World Archaeology 20:2, 261–269.

Turner 1989: Turner, P. J., Roman Coins from India, London, Royal Numismatic Society.

Weiss 1991: Weiss, P., “Auxe Perge: Beobachtungen zu einem bemerkenswerten städtischen Dokument des späten 3. Jahrhunderts n. Chr.“, Chiron 21: 353–392.