Gazdasági modellek

A klasszikus antikvitás gazdaságáról az 1890-es években Németországban zajlott az első jelentős vita. Karl Bücher (1847-1930), korának ismert német közgazdásza és követői (akiket ma „primitivistáknak” nevezünk) azt állították, hogy a görög és római gazdaság önellátó házi gazdaságok (görög szóval oikosok) rendszerére épült (Bücher 1893). Ez a kis volumenű, belterjes gazdaság csak a középkorra vált városi szintűvé, és csak a 16. századra nőtt nemzeti és nemzetközi méretűvé. Velük szemben álltak a „modernisták”, akik azt állították, hogy a görög–római világ gazdasága a kora-újkori Európa szintjét érte el. A modernisták egyik vezetője, Eduard Meyer (1855–1930) szerint a görög gazdaság a Kr. e. 7–6. században megfelelt a 14–15. századi Európáénak, a Kr. e. 5. század pedig a 16. századénak (Meyer 1924). A Bücher–Meyer vita anyagát egyébként Moses I. Finley adta ki egy kötetben (Finley 1979).

Max Weber (1864–1920) volt az első, aki a „primitivista–modernista” kötélhúzás abbahagyását javasolta, s helyette az ókori gazdasági struktúrák, a termelés, fogyasztás és elosztás rendszerének vizsgálatát javasolta (Love 1991). Kevesen figyeltek rá, s nagyjából az első világháború kitöréséig az ókortudomány java része eldöntötte, hogy a modernistáknak ad igazat. A két világháború között Michael Rostovtzeff (Mihail Ivanovics Rosztovcev, 1870–1952) munkássága hozott újat. Az 1918-ban Amerikába emigrált tudós előbb az 1926-ban megjelent „A Római Birodalom gazdaságtörténete” (Economic History of the Roman Empire), majd az 1941-ben kiadott „A hellenisztikus világ társadalom- és gazdaságtörténete” (A Social and Economic History of the Hellenistic World) című műveivel először irányította az ókortörténészek figyelmét a politikai és katonai események mögött húzódó gazdasági és társadalmi tényezőkre. Rostovtzeff — mint minden tudós — természetesen korának embere volt, ő sem tudta kivonni magát az 1890 és 1920 között zajló oroszországi események hatása alól, ezért az általa ábrázolt Római Birodalom nem kis csekély mértékben a cári Oroszországra hasonlít. A meggyőződéses szocialista — de elkötelezetten antibolsevista — Rostovtzeff műveiben lépten-nyomon olyan reflektálatlan társadalomelméleti fogalmakkal operál, mint pl. a burzsoázia, termelési eszközök, kapitalizmus stb. (Lo Cascio 2006: 215). A megfelelő elméleti modell nélkül dolgozó (sőt a modellekkel szemben kifejezetten elutasító), de munkájában az elérhető források széles spektrumát (köztük az akkor még szinte felfedezetlen terra sigillatákat) vizsgáló Rostovtzeff végső soron követők nélkül maradt.

Ugyanebben az időben dolgozott Amerikában a kor másik meghatározó gazdaságtörténésze, az eredetileg filológus képzettségű Tenney Frank (1876–1939). Legjelentősebb műve a tanítványával, a kanadai születésű Thomas Robert Shannon Broughtonnal (1900–1993) közösen írt többkötetes „Az ókori Róma gazdaságának vizsgálata” (Frank 1933–40). A kicsit szöveggyűjtemény, kicsit tankönyv jellegű áttekintés legnagyobb újdonsága az volt, hogy a Római Birodalmat régiónként tekintette át, az epigráfiai és régészeti források bevonásával.[1] Frank nem is próbált az egész Birodalomra érvényes új modellel előállni: szerinte a regionális kutatások vezethetnek csak releváns eredményre.

Az 50-es és 70-es évek meghatározó gazdaságtörténészei a cambridge-i Arnold Hugh Martin Jones (1904–70), és utódja Moses I. Finley (1912–86) voltak. Az előbbi nagy érdeme, hogy gazdaságtörténeti összefoglalásaiban szintetizálta az elérhető forrásokat: az irodalmi hagyomány mellett nagy hangsúlyt tett az epigráfiai és papirológiai adatokra (Jones 1974a, 1974b). Finley Polányi Károly híres gazdaságtörténeti szemináriumait hallgatta New Yorkban, aki azt hangsúlyozta, hogy a gazdaságot három mozgatóerő hajtja: a kölcsönösség (reciprocitás), az újraelosztás (redisztribúció) és a piac.[2] De csak a piacgazdaság adja meg a feltételeket a termelők haszonelvű gondolkodásához, míg a reciprocitás és a redisztribúció elvére épülő társadalmakban a gazdaság a társadalmi és politikai intézményektől függ. Polányi szerint valódi piacgazdaság csak a 18. század végi Angliában alakult ki először.

Az ókori gazdaságtörténet máig legnagyob hatású összefoglalása: Moses I. Finley "Az ókori gazdaság" c. kötete 1973-ban jelent meg.

A marxista Finley sok dologban nem értett egyet mesterével, de alapvetően követte szubsztancialista felfogását, s ami a legfőbb: szakított az addigra konszezusossá vált modernista felfogással (Finley 1973). Úgy látta, hogy a társadalom elitje egyszerűen nem volt felkészülve a föld-, munka- és tőkepiac kialakítására, éppen ezért a kereskedelem és a technológia sem fejlődött számottevő mértékben. A hagyományos értékrend is ellene szólt a kereskedelemnek és a profitorientált vállalkozásoknak, amit a társadalom perifériájára szorított. A földek bérbeadásából élni erkölcsösebbnek számított, mint piacra vinni a termést, és haszonnal továbbadni. A görög–római városok Finley szerint olyan nagy fogyasztók voltak (consumer-cities), amelyek az adókkal és beszolgáltatásokkal kizsákmányolták a vidéket, s nem voltak érdekeltek saját áruik vidékre történő eladásában. Az állami bevételek növelésében pedig nem a kereskedelmi politika, hanem az imperialista háborúk játszottak fő szerepet. A 80-as és 90-es években különösen a „consumer-city” modellt vitatták sokan (Parkins 1997), de a gazdasági racionalitás hiánya vagy megléte is az érdeklődés homlokterébe került. Finley cambridge-i utódja, Keith Hopkins így foglalta össze ezt a „neo-primitivista” gazdasági modellt:

„A Jones és Finley által teremtett új ortodoxia, az ókori gazdaság sejtszerű önellátását hangsúlyozza: minden egyes farm, minden egyes körzet, minden egyes régió előállított csaknem mindent, amire szüksége volt. A gazdagság alapját a mezőgazdaság jelentette.  A lakosság túlnyomó része az ókori világ legtöbb részén az élelem előállításával foglalkozott.  Voltak persze kivételek (mint a klasszikus Athén vagy Róma), de ezeket kivételes esetekként kell számon tartanunk.  A legtöbb kisváros a helyi nagybirtokosok székhelye, a közigazgatás és a vallási kultusz központja volt, s ugyancsak ezek kínáltak piacot a helyben megtermelt áruk cseréjére, és a nyújtottak kényelmes lehetőséget a helyi kézműveseknek, hogy túlnyomóan a helyi igények kielégítésére árukat termeljenek. A régiók közötti kereskedelem igen kismértékű volt. A szárazföldi szállítás túl drága volt, kivéve a luxuscikkek fuvarozását. De még a tengeri kereskedelem is csak kis mértékben szállított tömegárut. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a Mediterrán térség klímája nagyjából azonos, így hasonló növényeket terem. A hosszú távú kereskedelem alacsony szintje annak a ténynek is köszönhető, hogy sem a gazdaság nagysága, sem az előállítás technológiájának fejlesztése nem kompenzálta jelentős mértékben a magas szállítási díjakat. Ezért a városok vagy régiók nem tudtak olcsóbb termékek gyártására szakosodni, csak „presztízs-árukat” tudtak exportálni még a tengeren is.  És végül, ennek a „presztízs-árukból” álló piacnak szükségszerűen határt szabott a városi lakosság és a parasztság túlnyomó részének szegénysége.” (Hopkins 1983: xi–xii)

Hopkins szerint a 70-es években ez volt az elérhető legjobb gazdasági modell (Hopkins 1980), bár nem sokkal „Az ókori gazdaság” megjelenése után már hallatszottak kritikus hangok (Frederiksen 1975). Hopkins szerint mindenekelőtt a Finley-modell statikus jellege problematikus. A klasszikus ókorban (nagyjából: Kr. e. 1000–Kr. u. 500 k.) ugyanis kétségkívül megfigyelhető a gazdaság bővülése: egyre több földet vettek művelés alá, egyre nőtt a lakosság lélekszáma, egyre több embert foglalkozott nem mezőgazdasági munkával, egyre nőtt az adókból és vámokból származó bevétel, amit Rómában és a határok mentén állomásoztatott hadsereg körében költöttek el. Hopkins elméletét alapul véve Richard Saller azt is kiszámította, hogy Kr. e. 200 és Kr. 100 között évi egy főre eső 0,1%-os gazdasági fejlődéssel számolhatunk a Római Birodalomban (Saller 2002; Scheidel 2009b; Wilson 2009). Az elemzésbe bevont újfajta adatok és módszerek alapján világossá vált, hogy az ókori római gazdaság nem egy szűk elit luxus igényeinek kielégítését szolgálta. A növekedés városlakók és parasztok millióinak életszínvonalát is megemelte. Az emberek hosszabb ideig és jobban éltek, kényelmesebb otthonokban laktak, és jobb minőségű élelmet fogyasztottak, mint vaskori elődeik vagy középkori utódaik (Scheidel 2009a). De soha nem kerültek közel a kapitalizmus és az iparosodás koraújkori áttöréséhez.

Finley egészen a 80-as évekig ellenállt a régészeti kutatások bevonásának a római gazdaságtörténeti kutatásokba (Bang–Ikeguchi–Ziche 2006: 14). Ezzel ellentétes véleményt fejtett ki Keith Hopkins (1983), de minthogy az ókortörténészek figyelme a politikatörténetről a kultúratörténetre váltott, a gazdaságtörténet nagy megújulása egyelőre elmaradt. Hopkins egyébként már figyelembe vette az egyre fejlődő tenger alatti régészet eredményeit, és egy sajátos „adók és kereskedelem” (taxes-and-trade) modellt állított fel: szerinte a növekvő adóprés mozdította elő a kereskedelem fejlődését a Római Birodalomban, mivel másként az emberek nem tudták kifizetni az adókat.

Az ókori gazdaságtörténet iránti érdeklődést Kevin Greene „A római gazdaság régészete” című munkájának megjelenése keltette fel újra (Greene 1986). Greene felhívta a figyelmet a régészeti adatok értelmezésének nehézségeire, ugyanakkor számos esetben az irodalmi forások narratívájától eltérő gazdaságtörténeti narratívával állt elő, pusztán a régészeti adatokra támaszkodva.

Egy könyv, amely a kutatástörténet új korszakát nyitotta meg: "A római gazdaság régészete" (1986)

Az új elméletek iránti érdeklődés az ún. „második globalizáció” korával köszöntött be (Morris 2003).  Új hangsúlyok keletkeztek a kutatásban: az urbanizáció (Jongman 2002), a vidék termelési és elosztási viszonyai (Erdkamp 2001; Kehoe 2007), a munkaerő (Erdkamp 1999; Temin 2004), a piacok (Temin 2011), a monetizáció (Rathbone 1996; Duncan-Jones 1999; Kessler–Temin 2005), az iparosodás (Mattingly–Salmon 2001), az állam és a piac szerepe a gazdasági döntéshozásban (Lo Cascio–Rathbone 2000) stb. A piacokkal kapcsolatban például a kutatás ma a Rostovtzeff-féle liberális laissez-faire és a Polányi által képviselt állami irányítású piac elmélete között állapodott meg (Lo Cascio 2006). A római állam egyrészt előmozdította a piacok egységesülését: ezt szolgálta a viszonylag homogén politikai és közigazgatási struktúra, az urbanizáció, az egységes pénz- és mértékrendszer, a relatíve kiszámítható jogi környezet és a kiépített úthálózat. A császárkorban egyre növekvő császári patrimonumok ugyanakkor jelentősen befolyásolták is a piacokat.

Finley minden figyelmeztetése ellenére a kliometria ma virágkorát éli. A római gazdaságtörténet egyik ma élő nagy öreje, Richard Duncan-Jones egyik könyvének címében (The Structure and Scale of Roman Economy) ugyan megígéri, hogy a római gazdaság volumenével is foglalkozik, de ebben közölt tanulmányainak tulajdonképen egyike sem vág teljes egészében a témába (Duncan-Jones 1990). A bátrabbak közé tartozik Peter Temin (MIT), Elio Lo Cascio (Nápoly), és Walter Scheidel (Stanford),  akik még az egy főre eső átlagos GPD-t is megpróbálták megbecsülni a Kr. u. 1–3. század közötti időben, kétféle lakosságszámot: egy minimális 40, és egy maximális 100 milliós becslést alapul véve. Az egy főre eső fogyasztás alapjául Lo Cascio 250 kg-os gabonafogyasztást vett (napi 1500 kalória), és az 1. században átlagos 3 HS/modius gabonaárat (1 modius = 6,75 kg), ami kilogrammonként 0,444 HS-t jelent. Ezt a gabonafogyasztás-értéket szorozták meg egyéb fogasztási mutatókkal, ami egy 230–380 HS/fő/év közötti átlagot eredményezett. (Peter Temin alacsonyabb árral és fogyasztással számolt, ezért lett az ő GDP-becslése a legalacsonyabb. Szerinte a római GDP akkora lehetett, mint a mai Ruandáé vagy Ugandáé.) A legmagasabb érték (380 HS/fő/év) természetesen csak átlag: Maddison szerint Itáliában (ahol a Birodalom összelakosságának 18%-a élt) 534, a Birodalom többi részén 351 HS/fő/év GDP-vel számolhatunk (Maddison 2007). Duncan-Jones becslése szerint ez a 2–3. században kb. 6–8 milliárd HS egyidejű forgalomban lételét jelentette. Egyesek szerint ez a nemzeti össztermék három vagy négy tizedét tette ki (Goldsmith 1984). A büdzsé kiadásait Augustus korában évi 600–825 millió közé becsülik a szakemberek. Az ún. „Muziris-papirusz” egy Indiából Alexandriába érkező közepes méretű teherhajó rakományának értékét 6 926 852 HS-ban állapítja meg. Mivel a külföldi árukat 25%-os vám terhelte, a hajó tulajdonosának 2 308 950 HS-t kellett lerónia a vámon. Ha évi száz hasonló hajó beérkezésével számolunk (amit Strabón és Plinius adatai is megerősítenek), akkor az egész római hadsereg Duncan-Jones által kikalkulált éves fenntartási költségének (493–554 millió HS) egyharmadát csupán az alexandriai vámok fedezték (Wilson 2009).

Keith Hopkins harminc évvel ezelőtt így foglalta össze az antik gazdaságtörténet kutatásának akkori helyzetét: „Az ókori gazdaságtörténet az akadémiai tudományosság csatatere. A küzdő felek különféle zászlók alatt vonulnak fel: apologéták, marxisták, modernisták, primitivisták… Még az iskolákon belül is szekták működnek.” Ma talán már elmondhatjuk, hogy az ideológiai zászlókat meghajtották a régészet „kemény tényei” előtt. Ugyanakkor korunkban nem születnek nagy, mindent átfogó gazdaságtörténeti narratívák (Morley 2004: 45). A kutatás részproblémákra fókuszál, s egy-egy kiválasztott kérdésről tucatjával születnek tanulmányok, konferenciakötetek, monográfiák, amelyek egy dologban értenek egyet: a római gazdaság pre-indusztriális jellegében. Egyelőre nem tudjuk, mindez nyereség vagy veszteség-e a tudomány számára. Mindenesetre érdemes közelebbről is megismerkeni azokkal a „kemény tényekkel”, amelyekre a római koros gazdaságtörténészek munkájuk során támaszkodhatnak.

Bibliográfia

Bang–Ikeguchi–Ziche 2006: Bang, P., Ikeguchi, M., Ziche, H., Ancient Economies Modern Methodologies. Archaeology, Comparative History, Models and Institutions, Bari, Edipuglia.

Bücher 1893: Bücher, K., Die Entstehung der Volkswirtschaft, Tübingen, H. Laupp'sche Buchhandlung.

Duncan-Jones 1990: Duncan-Jones, R., Structure and Scale in the Roman Economy, Cambridge, Cambridge University Press.

Duncan-Jones 1999: Duncan-Jones, R. P., “The Monetization of the Roman Empire: Regional Variations in the Supply of Coin Types,” in Paul, G. M., Ierardi, M. (eds.), Roman Coins and Public Life under the Empire: E. Togo Salmon papers. 2, Ann Arbor, Mich., University of Michigan Press, 61–82.

Erdkamp 1999: Erdkamp, P. P. M., „Agriculture, Underemployment, and the Cost of Rural Labour in the Roman World”, Classical Quarterly 49: 556–572.

Erdkamp 2001: Erdkamp, P. P. M., “Beyond the Limits of the ‘Consumer City’: A Model of the Urban and Rural Economy in the Roman World”, Historia 50(3): 332-356.

Finley 1973: Finley, M. I., The Ancient Economy, Berkeley–London, Chatto and Windus.

Finley 1979: Finley, M. I., The Bücher–Meyer Controversy, New York, Arno Press.

Frank 1933-40: Frank, T., An Economic Survey of Ancient Rome, vols. I–V, Baltimore, Johns Hopkins University Press.

Frederiksen 1975: Frederiksen, M., „Evidence and Models” (review of Finley 1973), Journal of Roman Studies 65: 164–175.

Goldsmith 1984: Goldsmith, R. W., “An Estimate of the Size and Structure of the National Product of the Early Roman Empire”, Review of Income and Wealth, 30: 263–288.

Greene 1986: Greene, K., The Archaeology of Roman Economy, Berkeley, University of California Press.

Hopkins 1980: Hopkins, K., “Taxes and Trade in the Roman Empire (200 BC–AD 400)”, Journal of Roman Studies 70: 101–125.

Hopkins 1983: Hopkins, K., “Introduction,” in Garnsey, P., Hopkins, K., and Whittaker, C. R., (eds.), Trade in the Ancient Economy, London, Chatto & Windus,  ix–xxv.

Jones 1974a: Jones, A. H. M., (ed. Brunt, P. A.): The Roman Economy: Studies in Ancient Economic and Administrative History, Oxford: Blackwell.

Jones 1974b: Jones, A. H. M., The Economy of the Roman Empire, Quantitative Studies, Cambridge, Cambridge University Press.

Jongman 2002: Jongman, W., „The Roman Economy: From Cities to Empire”, in De Blois, L., Pleket, H., Rich, J. (eds.), The Transformation of Economic Life Under the Roman Empire, Amsterdam, Gieben, 28–47.

Kehoe 2007: Kehoe, D. P., Law and the Rural Economy in the Roman Empire, University of Michigan Press.

Kessler–Temin 2005: Kessler, D., Temin, P., Money and Prices in the Early Roman Empire,  Cambridge, Mass., Massachusetts Institute of Technology, Department of Economics.

Lo Cascio 2006: Lo Cascio, E., „The Role of the State in the Roman Economy: Making Use of the New Institutional Economics”, in Bang–Ikeguchi–Ziche 2006: 215–234.

Lo Cascio–Rathbone 2000: Lo Cascio, E., Rathbone, D. W., Production and Public Powers in Classical Antiquity, Cambridge Philological Society Supplementary Volume 26, Cambridge, The Cambridge Philological Society.

Love 1991: Love, J., Antiquity and Capitalism: Max Weber and the Sociological Foundations of Roman Civilization, London–New York, Routledge.

Mattingly–Salmon 2001: Mattingly, D., Salmon, J. (eds.), Economies Beyond Agriculture in the Classical World, London, Routledge.

Meyer 1924: Meyer, E., „Die Wirtschaftliche Entwicklung des Altertums”, in id., Kleine Schriften, vol. 1, Halle/Saale, M. Niemeyer, 79–168.

Morley 2004: Morley, N., “Ancient and Modern: The Invention of the Ancient Economy”, in id., Theories, Models and Concepts in Ancient History, London–New York, Routledge, 32–47.

Morris 2003: Morris, I., “Mediterraneanization,” Mediterranean Historical Review 18: 30–55.

Parkins 1997: Parkins, H., Roman Urbanism, Beyond Consumer City, London, Routledge.

Rathbone 1996: Rathbone, D. W., “Monetisation, Not Price-inflation, in Third-century A. D. Egypt?”, in King, C. E., Wigg, D. G. (eds.), Coin Finds and Coin Use in the Roman World, Berlin, Mann, 321–339.

Saller 2002: Saller, R., “Framing the debate over growth in the ancient economy,” in Manning—Morris 2005, 223–38.

Scheidel 2009a: Scheidel, W., “Economy and Quality of Life in the Roman World,” Version 1.0,  https://www.princeton.edu/~pswpc/pdfs/scheidel/010902.pdf

Scheidel 2009b: Scheidel, W., „In Search of Roman Economic Growth”, Journal of Roman Archaeology 22: 46–70.

Scheidel-Morris-Saller 2007: Scheidel, W., Morris, I., Saller R. P., The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World, Cambridge, Cambridge University Press.

Temin 2004: Temin, P., “The Labor Market of the Early Roman Empire”, Journal of Interdisciplinary History 34:4, 513–538.

Temin 2011: Temin, P., Roman market Economy, The Princeton Economic History of the Western World, Princeton, Princeton University Press.

Wilson 2009: Wilson, A., “Approaches to Quantifying Roman Trade”, in Bowman, A., Wilson, A. (eds.), Quantifying the Roman Economy. Methods and Problems, Oxford, Oxford University Press, 213-249.