3. Gallia és a Brit-szigetek

 
GALLIA

Római hódítás — Az i. e. 4–3. században a gall törzsek Észak-Itáliát is domináns módon uralták, ezért az „Alpokon in­nen” (vagyis Róma felé) eső területet Gallia Cisalpinának nevezték. Az „Alpokon túli” rész neve Gallia Transalpina volt, amelyet i. e. 121-re hódítottak meg, az Ibériai-félszigettel történő közvetlen kom­munikáció biztosítására. Ez a terület lett a későbbi Gallia Narbonensis, amely a mai Franciaország Provence, Alpes–Côte d’Azur, Languedoc-Roussillon és a Rhône–Alpes körzeteit foglalja magában. A tartomány nevét az i. e. 118-ban létrehozott Narbo Martius coloniáról (Narbonne) kapta. Legjelentő­sebb városai Arelate (Arles), Massilia (Marseille), Aquae Sextiae (Aix-en-Provence), Nemausus (Nîmes) és Vienna (Vienne) voltak. A magasan romanizált tartomány mögött elterülő, egészen a Rajna-folyóig húzódó hatalmas területet — utalva lakóik barbár hajviseletére — Gallia Comatának, vagyis „Loboncos Galliának” nevezték. (Gallia Narbonensis másik neve a Gallia Bracata, vagyis a Nad­rágos Gallia volt, utalva az őslakók viseletére.) Ezt a területet Iulius Caesar hódította meg i. e. 58–51 között több hullámban. Gallia Comatát Caesar három nagy részre osztotta: Aquitania tartomány a Pireneusoktól a Garumnáig (Garonne); Celtica tartomány Aquitaniától a Sequanáig (Szajna); Belgica a Sequanától a Rhenusig (Rajna) terült el. Augustus i. e. 27-ben új beosztást alkalmazott, amely Narbonensis, Aquitania, Lugdunensis és Belgica tartományokat különböztetett meg. (Utóbbit a Rajna-menti tartományoknál tárgyaljuk.) A rómaiak az őslakosságot civitasokba szervezték, és erőteljes urbanizációt folytattak. Appianos, illetve Caesar 400 népet és 800 települést említett Galliában (App. Celt. fr. 1.6; Caes. BC II. 150. [627]); az 1. század vé­gén élt Flavius Iosephus szerint 315 nép és 1200 város volt a területén (BJ II.16.3 [373]) – bár sok „város” alkalmasint aligha lehetett nagyobb egy átlagos méretű mai falunál. Aquitania fővárosa ele­inte Mediolanum Santo­num (Saintes) volt, később ezt a szerepet Burdigala (Bordeaux) vette át. Lugdunensis fővárosát eredetileg Colonia Copia Felix Munatia néven alapították i. e. 43-ban, de ké­sőbb Lugdunum (Lyon) néven vált ismertté. Augustus döntése alapján nemcsak tartományi főváros, hanem a három gall tartomány birodalmi központja is lett. Rómán kívül először itt létesült pénzverde (i. e. 15), és a mai Croix-Rousse dombon a három gall tartomány vallási központja is létrejött (i. e. 12). Belgica tartomány eredeti fővárosa — Strabón közlése szerint — Durocortorum (Reims) volt, de ké­sőbb Augusta Treverorumba (Trier) költözött. Az átköltözés oka és időpontja egyelőre nem ismert.

Az Aeduus gall törzs központja: Bibracte (Mont Beuvray)

Domborzat — A legidősebb képződmények a röghegységek, amelyek a variszkuszi hegységképződés során ala­kultak ki. A hegységképződés központi magja a Francia-középhegység, a Massif Central területe volt. A Massif Centralból kiinduló hegységrendszer keleti ágának tagja az Elzász-Lotaringiában fekvő Vogé­zek. Hasonlatos arculatú a hegységág következő tagja, a Belgiumba is átnyúló, 700 méter átlagma­gasságú Ardennek. A Bretagne-félszigeten és Normandia nyugati területén terül el az Armoricain-masszívum átlagosan 400 méter magas gránitfennsíkja. (Armorica a Loire és a Szajna közé eső terület gall neve volt.) Délen, a Pireneusok gerince természetes határt képez Spanyolországgal, a legmaga­sabb franciaországi csúcsok meghaladják a 3000 métert. Keleten az Alpok legmagasabb, legjobban eljegesedett, kristályos kőzetből álló vonulatai tartoznak az ország­hoz (Mont Blanc, 4807 méter). Az Alpok északi előterében húzódó 1500 méteres átlagmagasságú Jura-hegység középidei mészkőből épült fel. A hegyvonulatok között alacsony fekvésű vidékek, bezökkent medencék sorakoznak. Észa­kon a Fland­riai-síkság felé nyitott Île de France, ami magába foglalja a Párizsi-medencét, amely ha­talmas kiterjedésével (110 000 km2) a mai Franciaország összterületének 20%-át teszi ki. Maga a me­dence tulaj­donképpen lépcsővidék, ahol a különböző korú kőzetek lépcsőzetesen ereszkednek le a medence közepe felé. Talaja és vízellátása kitűnően alkalmas gabonatermesztésre, ezért „Gallia gabonás­kosarának” is nevezhetjük. A másik bezökkent, mély fekvésű terület az Aquitániai-medence a Massif Central, a Pireneusok és a Vizcayai-öböl közt alakult ki, területe 66 000 km2. Ennek talaja már nem annyira kiváló, Strabón szerint „az aquitanosok tengerpartja homokos és sovány, kölest ad, de mást nem terem” (IV.2.1. C 190).

Gallia központi fennsíkja, a Massif Central Auvergne környékén

Vízrajz — Gallia vízrajzát az éghajlati adottságok határozzák meg. Északon, a Párizsi-medence vízrajzi tengelyé­nek számító Sequana (Szajna) a nedves, kiegyenlített óceáni klímának köszönhetően egész évben hajózható (hossza 777 km, vízgyűjtő területe 75 374 km²). Gallia leghosszabb folyója a Liger (Loire) (hossza 1004 km, vízgyűjtő területe 117 356 km²), amelynek vízjárása jóval ingadozóbb. Még szélső­ségesebb vízjárás jellemzi a mellékvizeit a hegyvidékekből összegyűjtő Garumnát (Garrone), amely­nek hossza 647 km, vízgyűjtő területének nagysága 55 846 km². Az ókori Gallia legjelentősebb folyója a Földközi-tengerbe ömlő Rhenus (Rhône) volt, melynek bár hossza ugyan éri el a Loire, sőt, a Szajna hosszúságát sem, jóval több vizet szállít azoknál, átlagos vízhozama együttvéve meghaladja az előbb említett három vízfolyásét (hossza 812 km, vízgyűjtő területe 95 500 km²). A Rhône-t alapvetően négy, egymástól jól elkü­löníthető szakaszra lehet osztani: az alsó, a középső, a felső, és a magashegy­ségi szakaszra, amely azonban egybeköthető a felső szakasszal. Az alsó szakaszon annyira lelassul a folyó, hogy nagy szige­teket hoz létre. Még ezen a szakaszon is viszonylag mély völgyben fut, így csak kis mértékben tudja építő munkáját végezni. Ezen a szakaszon a Francia-középhegységből és a medi­terrán hatás alatt lévő alpesi vidékekről folyó bővizű folyók növelik vízhozamát. A Rhône végül kiter­jedt deltatorkolattal a Földközi-tengerbe (Bouches-du-Rhône). A franciául Camargue-nak nevezett vidék Nyugat-Európa legnagyobb deltatorkolata (930 km²). A Durance és a Rhône összefolyásánál terül el a Crau alluviális síksága (550 km²), Strabón leírása szerint „kőmezőnek nevezik természeti sajátossága alapján, mert tele van tenyérnyi kövekkel s ezek közt olyan fű terem, amely a nyájak számára bőséges legelőt biztosít, közben pedig tavak, sósforrások vannak, és kősó” (IV.1.7. C 182).

A dél-galliai via Domitia egyik hídja (St.-Thibery)

Éghajlat — Gallia éghajlatát az óceáni és mediterrán hatások befolyásolják legerősebben. Az ország túlnyomó részének éghajlata enyhe telű óceáni, a tengerpartoktól távolabbi területeken azonban a kontinentális éghajlat sajátosságai is megjelennek. A Földközi-tengeri partvidék éghajlata jellemzően mediterrán, ugyanakkor a magasabb hegyvidékeken, így elsősorban az alpi területeken változatos magashegységi éghajlat alakult ki. Az ide látogatók tehát egész évben igen eltérő időjárással találkozhatnak az ország különböző részein. A mediterrán térség éghajlata jelentősen különbözik a többi régióétól. Itt a legenyhébb a tél (a leghidegebb hónap középhőmérséklete 6-8 °C), míg a mérsékleten meleg nyári hónapokra 22-24 °C-os középhőmérsékletek jellemzők. Júliusban és augusztusban gyakori itt a nyári szárazság, amikor egy-egy hónap során csupán 10-30 mm csapadék hullik. A déli vidékeken a nyári hónapokban jóval többet süt a nap, általában 11-12 órát - míg északon egy nyári napon 7-9 órás napsütésre lehet számítani. Dél-Gallia egyik jellegzetes időjárási sajátossága a sokszor napokon át fújó, kellemetlenül erős északi szél, a misztrál, amely elsősorban télen, de az év más szakában is gyakori.

Gazdasági jelentőség — Galiában időszámításunk fordulója tájékán valóságos „fogyasztási forradalom” ment végbe: egy­részt az alapélelmiszerek előállítása területén, másrészt a kerámiakultúrában. Ami a mezőgazdaságot illeti: a vaskorban termesztett köles, alakor, rozs és árpa helyét átvette a kenyérbúza (Triticum aes­tivum), amit olyan nagy mennyiségben termesztettek, hogy két technológiai újítás is fűződik hozzá: az egyik a galliai aratógép (vallus), amit az 1. századi Plinius és a 4. századi Palladius leírásából, továbbá domborműves ábrázolásokról ismerünk; a másik az a vízimalom-komplexum, melynek ma­radványai ma is láthatók Arles közelében (Barbegal). A két sorban összekapcsolt nyolc–nyolc vízima­lom akár egész Dél-Galliát képes volt liszttel ellátni, megkímélve a pékeket a gabonaőrlés fáradságos munkájá­tól. Míg a gallok az i. e. 2–1. században még 90%-ban külföldi (elsősorban itáliai) bort fo­gyasztottak, addig az i. sz. 1. századra ezeket szinte teljesen felváltották a helyi termésű szőlőből ké­szült borok. Az itteni borok (pl. Caburnica, Allobrogica, Biturica stb.) kitűnő minősége miatt félő volt, hogy az itáliai borok teljesen kiszorulnak a nemzetközi piacról, ezért Domitianus rendeletben tiltotta meg a provin­ciáknak (elsősorban Galliá­nak) szőlők ülte­tését (Suet. Dom. 7.2; cf. Stat. Silv. IV. 3.11–12). A rendelet azonban nem hatott, vagy nem hajtották végre. Az állattenyésztésben az ovicapridák és a sertések játszották a főszerepet. Pliniustól tudjuk, hogy a Crau síkságán nőtt egy különleges fűféle, a thymus, amit ma méz- vagy citromfűvel azonosíta­nak (Melissa officinalis L.) (Plin. NH XXI. 57). Egyes források szerint az i. sz. 1–4. század között akár 100 000 juhot is tenyészthettek a Rhône-deltának ezen a vidé­kén. A régészek Négeirion/Négrès mel­lett egy 40–65 m hosszú és 10 m széles akolt is feltártak, amit az itt fújú erős szelek miatt észak felé tájoltak. Megtalálták a pásztorok kunyhóját, kútját, tűzhelyét és néhány szerszámát is, amelyek érde­kessége, hogy a 19. században még mindig ugyanilyen aklokat használtak a Crau területén működő állattenyésztők. Strabón szerint Galliában „a disznók csorda­számra, vadon futkosnak”, és a belőlük készített sózott húst Itáliába is exportálták (IV. 4.3. C 196). Galliaszerte sok száz villagazdaság műkö­dött az 1–3. században, ahol mediterrán poli­kulturális gaz­dálkodás folyt: a gabona mellett délen olívát és szőlőt, észa­kabbra sző­lőt termesztettek nagy men­nyiségben. A villagazdaságok gyakran kézműiparral is foglal­koztak: gyapjú­fonással, lenszö­véssel, sőt vasércbányászattal és vasfeldolgozás­sal is. Galliában az utóbbinak ősi időkre visszanyúló hagyománya volt: különösen a közép-galliai Biturges Cubi törzs te­rületén folyt jelentős vasfel­dolgozás. A galliai „fogyasztási forradalom” másik területe volt a kerá­mia­gyártás. Gal­liában az i. e. 1. század utolsó harmadában jelent meg az itáliai kerámia (elsősorban a vasa Arretina, vagyis az arezzói terra sigillata-edények), és Rhône menti fő­közlekedési útvonalon hatolt fel észak és nyugat felé. Az itáliai sigillaták gyártása azonban már az i. sz. 1. század első évtize­deiben megkezdő­dött Dél- és Közép-Gallia műhe­lyeiben — nemegyszer ma­guk az itáliai kézműves­mesterek költöznek át a tartományba, és kezdték el a gyártást, hogy aztán a század köze­pére ebben is átvegyék a vezető szerepet Itáliától. Különösen nagy mennyiségű asztali kerámiát gyár­tottak Condatomagus (La Graufesenque) üzemeiben, ahol az 1–3. század között több mint 400 ége­tőke­mence működött (ter­mészetesen nem mind azonos idő­ben). Találtak itt olyan ke­mencét is, amelyben egyszerre 40 000 edényt lehetett kiégetni. A dél-galliai kerámiát egyébként Bri­tanniába, a Duna-menti tartományokba, Kelet-Hispániába, és Észak-Afrikába szállították nagy men­nyiségben. Bizonyí­ték erre töbek között a Katalónia partjai előtt elsüllyedt Cala Culip IV jelzésű hajó­roncs rako­mánya, valamint az, hogy Pompeiiben egy teljes láda galliai kerámiát találtak, amely gon­dosan be­csomagolva érkezett a távoli országból.

La Graufesenque-ban gyártott terra sigillata-edények

A kereskedelem szempontjából elsődleges fontossággal bírt a Rhône völgye, mivel a medi­terrán térség (főként Hispania és Észak-Afrika) termékei ezen a közlekedési folyosón keresz­tül jutot­tak el Észak- és Nyugat-Európába, amiről az Oroszlán-öbölben előkerült hajóroncsok is beszédesen tanús­kodnak. Ahogyan a Rhône torkolatvidékétől keletre fekvő Massilia (Marseille) a keletről érkező hajó­kat fogadta, úgy a délnyugatról (vagyis Hispania) felől érkező hajók Narbo (Narbonne) kikötőjébe futottak be. „Narbón az Atax [Aude] torkolata és a Narbóni-tó között fekszik, e vidék legnagyobb kereskedelmi gócpontja” — mondja róla Strabón (IV. 1.6. C 181). Narbonne ma már 15 km-rel bel­jebb fekszik a tengertől, mivel az Aude-folyó hordaléka teljesen feltöltötte. A narbói hajós-vállakozók (navicularii Narbonenses) az ostiai tengeri kereskedelmi céhek 32. statióját működtették. A navicularii marini Coloniae luliae Paternae Claudiae Narbonis Martii (CIL XII 4406) közül több családot a Monte Testaccio titulusain is azonosítani tudunk, vagyis az itteni kereskedők viszonteladóként részt vettek a hispaniai olaj Itáliába történő szállításában. A Rhône torkolatvidékének másik legfontosabb városa, egyben kikötője Arelate (Arles) volt, amely a (nyugati) Petit Rhône és a (keleti) Grand Rhône találkozásánál épült. A kutatások szerint Arles tengeri kikötőjéül Fos-sur-Mer szolgált, amit az i. e. 104–102 között készült fossa Mariana kötött össze a várossal. A csatornázás célja az áradások elkerülése mellett a közlekedés egyszerűbbé té­tele is lehetett. Biro­dalom­szerte híresek voltak az itteni hajós-vállakozók (navicularii marini Arelaten­ses, CIL XII 692, 4398), akik közül név szerint ismerjük L. Secundius Eleuthert (CIL XII 704) és M. Fron­tonius Euport (CIL XII 982) — ők valószínűleg keleti származásúak voltak. Az Arles-i corpus naviculariorum i. sz. 201-ben saját statiót működtetett Beirutban (CIL III 14165 = ILS 6987). További három fontos folyami kikötőt találunk észak felé haladva. Avennio (Avignon) a Rhône bal partján épült, s a folyómeder valaha egészen közel lehetett a város antik forumához. Vienna (Vienne) a Gère összefolyásánál terült el, s valaha az allobroxok törzsi területének, a civitas Allobrogum-nak fővárosa volt, melynek kereskedelmi kap­csolatai egészen a Léman/Genfi-tóig nyúltak. Ennek a kikötője is közvetlenül a forum mellett he­lyezkedett el. Végül egész Gallia legfontosabb kereskedelmi gócpontja, Lugdunum (Lyon) következik (cf. Strab. IV. 3.1. C 191). A város régészeti kutatását itt is a rá­épültség nehezíti, a kikötő nyomait a Parc Saint-George területén találták meg a régészek. Lyonban 1858-ban egy 4000 darabos ólom tessera-gyűjteményt találtak (Collection Récamier). Michael Rostovtzeff véleménye szerint ezek a portorium Galliae lyoni vámállomásán használt ólomplombák vol­tak. Az Arar (Saône) — a Rhône legjelentősebb jobb oldali mellékfolyója — épp Lyonnál ömlik bele a Rhône-ba. Ezen felfelé haladva egészen Germaniáig lehetett eljutni. Ugya­nakkor Lyontól légvonalban alig 50 km-re található a Liger (Loire) folyó, amin Normandia atlanti partjaihoz lehetett kihajózni. Mivel „a Rhodanos [Rhône] gyors folyású és fölfelé nehezen hajózható, némely árut inkább szeke­rek­kel szállítanak” — írja Strabón (IV. 1.14. C 189). A szállítást a tömlősöknek (utricularii) nevezett személyek végezték, akik céhes szervezetekbe tömörültek. (Az utriculariusok nevüket az uter latin szóról, vagyis a zsákról/tömlőről nyerték, mivel elsősorban ebben szállított árukkal foglalkoztak.) Az utricularii céheinek feliratait a Rhône menti településeken talál­hat­juk meg, ezeken Arelatenses (Arles), Cabellienses (Cavaillon), Ernaginenses (Saint-Gabriel), Lattarenses (Lattes), Lugduni consistentes (Lyon), Narbonenses (Narbonne), Netnau­senses (Nîmes), Reienses (Riez), Vasienses Vocontii (Vaison) néven említik őket. A tömlősök egyébként egyformán szállítottak árut a folyón és a szárazföldön is. Gyak­ran említik a feliratokon, hogy valamely másik galliai fo­lyón foglalkoznak szállítással (Loire, Durance, Saône), illetve nevük gyakorta fordul elő a hajós-vállakozókkal (navicu­larii) és a hajóácsokkal (fabri navales) együtt. A Rhône-on egyébként maximum 60 tonnás, átlagosan 30-40 tonnás hajókkal tudtak közle­kedni. Eddig viszonylag kevés hajóroncs került elő a Rhône medréből, ezért is számított nagy meglepetésnek az Arles-Rhône 3 roncs felfedezése 2004-ben. A 26 méter hosszú gall típusú, laposfenekű bárka mészkőtömböket szállított, feltehetően az Arles-i színház építéséhez az i. sz. 1. század elején. A három galliai tartomány termé­keit is főként a Rhône völgyében szállították részint belföldre, részint külföldre: gabonát, bort és sót északi irányban (vö. a Gauloise 1–4 típusú amphorák elterjedésével), ezen kívül építési követ, téglát, te­tőcserepet, kerámiát és fém­öntvényeket. Az importáruk közül legjobban a baeticai olaj útját tudjuk nyo­mon követni. A Port-Vendres II jelzésű hajó a Keleti-Pireneusok lábá­nál süllyedt el Claudius uralkodása alatt és feltárása 1974–1984 között folyt. Rakományából emlí­tést ér­demel 18 db 3–10 kg-os fehérón öntvény, melyeken a L(ucius) Vale(rius), Aug(usti) l(ibertus) a com(mentariis) pecsét szerepelt; 3 db 87 kg-os rézöntvény; valamint 4 db 44-59 kg-os ólomönt­vény. A szállítmány fő részét azonban 120-130 db Dressel 20-as amphora képezte (egyenként 28-30 kg, 65-70 liter űrtar­talommal), melyek pecsétjeit a Rhône men­tén találjuk meg legsűrűb­ben, egészen a Rajna menti legióstábo­rokig.

A Rhone alsó szakasza Marais-de-Chautagne környékén

 
BRITANNIA

Római hódítás — Közismert tény, hogy Britannia meghódítását Iulius Caesar kezdeményezte i. e. 55-ben. Caesar au­gusztus hónapban szállt partra mindössze 10 000 katonával, és egy hídfőállást létesített, de a brit törzsek heves ellentámadása és egy vihar arra kényszerítette, hogy visszatérjen a kontinensre. Egy évre rá, 54 júliusában ismét kísérletet tett az invázióra: ezúttal 27 000 lovas és gyalogos katonával kelt át a Csatornán. A britek ezúttal beljebb vették fel velük a harcot Cassivellaunus vezetésével, a Temzétől északra. Egy heves csatában a rómaiak győzelmet arattak, és több brit vezér is megadta magát Caesarnak. Cassivellaunus ekkor a felperzselt föld taktikáját alkalmazta ellenük, és gerillahábo­rúba kezdett, de szeptemberre ő is kapitulált. Végül Caesar győztes csapatai egy Galliában támadt probléma rendezése miatt hagyták el a szigetet. Augustus is több ízben (i. e. 34, 27, 25) is tervezte a sziget meghódítását, de a körülmények sohasem alakultak kedvezően (Cass. Dio XLIX. 38, LIII. 22, 25). A kapcsolatok sokáig a diplomácia és a kereskedelem szintjén zajlottak. Strabón megjegyzi, hogy a britek csak kevés vámot fizetnek az országukba exportált és importált cikkek után: a bőröket, rab­szolgákat és vadászkutyákat csupa olcsó csecsebecsére (zabladíszek, nyakláncok, üvegek) cserélik. Ha a rómaiak adót akarnának kivetni a szigetre, az itt állomásoztatott hadsereg költsége bizonyosan felemésztené azt, „s bizonyos veszedelmet is jelentene” (Geogr. 4.5.3. C 201). Caligula Britannia el­leni tervezett hadjárata közröhejbe fulladt: Suetonius szerint a császár kagylókat és csigákat szedetett a tengerparton támadóalakzatba felállított legionáriusaival (Suet. Caius 44-46). Három évvel később Claudiusnak jutott az a dicsőség, hogy elkezdje Britannia leigázását (i. sz. 43). A hadjárat hi­vatalosan a száműzött brit király, Verica hatalomba helyezését célozta. A négy inváziós legio parancs­nokául Aulus Plautius Silvanust választották, aki egyben Britannia provincia első helytartója is lett. Silvanus vereséget mért a brit törzsekre, amelyek közül tizenegy megadta magát, az ellenállás veze­tője, Caratacus pedig Wales területére vonult vissza. 47-ig a rómaiak Britannia teljes déli és délkeleti ré­szét ellenőrzésük alá vonták. 47–50 között megalapították Londinium (London) városát és állandó hidat vertek a Temzén, csaknem pontosan a mai Tower Bridge helyén. Időközben (51-ben) a Severn-folyónál megverték Caratacust, aki ismét megszökött és a Brigantes törzsnél talált menedéket, de Cartimandua, a törzs királynője, elárulta őt a rómaiaknak. Claudius felvonultatta őt diadalmenetében, de végül kegyelemben részesült, és Itáliában élt haláláig. 60–61-ben az Icenus törzs lázadt fel Boudicca vezetésével. A felkelés során elfoglalták és felégették Camulodunum (Colchester), Lon­dinium (London) és Verulamium (St. Albans) városait, de Suetonius Paulinus ismét leverte a lázadó tör­zseket, Boudicca pedig öngyilkosságba menekült. 79-ben Agricola kormányzó próbálta meg Skócia elfoglalását, de terve kudarcba fulladt. 122-ben Hadrianus meglátogatta Britanniát és elkezdte egy fal építését, hogy a lázadó skóciai törzseket kívül rekessze a Birodalomból. A fal, amely hat év alatt ké­szült el, 120 km hosszan szeli át Angliát. Vastagsága átlagosan 3 méter volt, magassága 5-6 méter között ingadozott. A fal Segedunumtól (Walsend, a Tyne-folyó mellett) nyugatra a Solway Firth-öbölig húzódik.

Hadrianus fala Steel Rigg környékén

A Hadrianus-fal felépítésével a római határvonal megmerevedett. Antoninus Pius ugyan tett egy kísérletet arra, hogy a védővonalat északabbra tolja, és 142-ben felépült a Clyde-folyó és a Forth-folyó torkolata között húzódó Antoninus-fal, két évtized múlva a rómaiak ezt is feladták és visszahú­zódtak a védettebb Hadrianus-fal mögötti állásokba. A római csapatok később is vezettek expedíció­kat északra, összesen négy nagyobb hadjáratban. (Valójában a „barbaricum” egész területét figye­lembe véve Skóciában található a legtöbb római tábor.) A leghíresebb északi támadás 209-ben követ­kezett be, amikor Septimius Severus, azt állítva, hogy Maeatae törzs provokálta, három legióval, 9000 praetoriánussal, lovassággal, segédcsapatokkal, valamint az egyesült brit és rajnai flottával megtá­madta a kaledón törzsek szövetségét. Cassius Dio szerint valóságos népirtásba kezdett az őslakosok ellen, amire azok gerillaharccal válaszoltak, így végső soron a rómaiak részéről is 50 000 fő lett a vesz­teség. Septimius Severus Yorkban halt meg, midőn éppen az ellenségeskedés felújítását tervezte, de ezeket a terveket fia és utódja, Caracalla feladta. Septimius Severus 197 körül kettéosztotta a tarto­mányt: a déli rész lett Britannia Superior, melynek fővárosa Londinium; az északi pedig Britannia Inferior, melynek fővárosává Eboracumot (York) tették. A Római Birodalmat sújtó 3. századi válság idején az ún. Gall Birodalom részévé vált (i. sz. 260–274), Carausius és Allectus vezetése alatt. 293 körül a tartományt tovább osztották Britannia Prima (fővárosa Cirencester), Britannia Secunda (fővá­rosa York), Flavia Caesariensis (fővárosa Lincoln) és Maxima Caesariensis (fővárosa London) részekre. A 360-as években a piktek, a frankok és a szászok özönlötték el a szigetet, amit a rómaiak a 4. század végére kénytelenek voltak feladni.

Domborzat — Britannia szigetét a kontinenstől a mindössze 34 km széles Doveri-szoros választja el. A sziget te­rülete 209 331 négyzetkilométer, legészakibb pontja, John O’Groats, és legdélibb csücske, Land’s End között szá­raz­földi úton 1349 km a távolság. A Brit-szigeten a kőzetek északnyugat–délkeleti irányban fiata­lodnak: Skócia északnyugati részén ősmasszívum bukkan a felszínre. A Skót-felföldet a Glen More-törésvonal osztja ketté, amelyben a Kaledón-csatorna húzódik. Ettől délkeletre a Grampian-hegység található, melynek legmagasabb csúcsa a Ben Nevis (1343 m). A Skót-alföldet bazalt táblahegyek tarkítják. A Dél-Skót-felföld legmagasabb része, a Cheviot Hills Skócia és Anglia természetes határa. A Pennine-hegység Anglia középső részén húzódik, óidei mészkőből áll, pere­mén jelentős kőszénkészle­tekkel. A Walesi-hegység (vagy Cambriai-hegység) predikatív szerkezetű. Az Angol-alföld három oldal­ról öleli körül a Pennine-hegységet. Az Északkelet-Angol-alföld a Tees-folyótól északra (Northumberland te­rülete), a Közép-Angol-alföld pedig a Pennine-hegységtől délre található és az Északnyugat-Angol-alföldben folytatódik. Emellett van még egy lapos, alacsonyan fekvő mocsaras terület, a Fens-vidék, aminek nagy részét mára lecsapolták mezőgazdasági hasznosí­tás céljából.

Vízrajz — A Brit-szi­geteken a bőséges csapadék hatására sűrű vízhálózat alakult ki. Az aránylag kis terület és a dombor­zati viszonyok követ­keztében azonban a folyók rövidek: a Shannon 360 km, a Severn 354 km, a Temze (Thames) 346 km hosszú. Gazdasági jelentőségüket egyenletes vízjárásuk­nak, bő vizüknek, fagymentességüknek és tölcsértorkolatuknak köszönhetik. Mivel a vízválasztók sok helyen alacso­nyak, a folyók csatornákkal jól összeköthetők. A tenger árapálya csaknem minden fo­lyón hosszú és mély tölcsértorkolatokat ala­kított ki, a Temze például Oxfordnál kisvíz idején még át­gázolható, London kikötőjébe pedig a ten­gerjárók is fel tudnak hajózni.

Az Ouse-folyó a mai Yorkhsire tartományban

Éghajlat — A Brit-szigeteken uralkodó a nedves óceáni éghajlat, melyet a Golf-áramlat befolyásol. Jellemzőek a hűvös nyarak és az enyhe telek, a naponta változó időjárás, a magas páratartalom és a gyakori ködképződés. A domináló nyugati áramlás többnyire nagyobb csapadékmennyiséget hoz magával. A januári átlaghőmérséklet +2 és −4 °C közötti, a júliusi 14-17 °C között ingadozik. Az évi átlagos csapadékmennyiség nyugat–keleti irányban csökken, a hegyekben aláhulló 2500 mm-től a síkságon mért 700 mm-ig. Átlagosan 1000 mm csapadék esik az ország területének nagyobb részén.

Gazdasági jelentőség — Britannia gazdasági jelentőségének felismerése nyilvánvalóan csak a hódítás után volt lehetséges. Kiderült, hogy Wales területén (Dolaucothi, Ogofau) a sziget gazdag aranykészlettel rendelkezik; to­vábbá vasat (Weald, Forest of Dean) és ólmot (a délnyugat-angliai Somerset megyében, Mendip és Charterhouse területén) is nagy mennyiségben bányásztak. A fémek nagy mennyiségű exportja a konti­nens felé egyelőre nem bizonyított. Az import (pl. hispaniai halszósz és olaj, itáliai és galliai bor, terra sigillata edények stb.) elsősorban a hadsereg igényeit szolgálta ki, ugyanis a 2. század közepére kb. 53 000 római katona állomásozott Britanniában, s az ő ellátásukra a sziget erőforrásai nem voltak elegendők. A villagazdaságok mindenütt elterjedtek. A déli területeken meghonosították a szőlőter­mesztést. Az állattenyésztésben a juhok szerepe már a római korban is elsődleges fontosságú volt, és az itt készített gyapjút és bizonyos készruhaféléket (pl. a csuklyás gyapjúköpeny, a birrus Britannicus egy igen drága ruhaféle volt) külföldre is szállították a brit kereskedők (negotiatores Britanniciani). A szigetről talán sót és osztrigát is exportáltak.

Római kori külszíni ólomfejtés maradványai Charterhouse környékén

 

Irodalom

Gallia

Bedon, R.: Les villes des Trois Gaules de César à Néron. Paris: Picard, 1999.

Bedon, R.: Atlas des villes, bourgs, villages de France au passé romain. Paris: Picard, 2001.

Botermann, H.: Wie aus Galliern Römer wurden. Leben im Römischen Reich. Stuttgart: Klett–Cotta, 2005.

Drinkwater, J. F.: Roman Gaul: The Three Provinces, 58 BC-AD 260. London–Sydney: Croom Helm, 1984.

Duval, P.-M.: La vie quotidienne en Gaule pendant la Paix Romaine. Paris: Hachette, 1952.

Ebel, C.: Transalpine Gaul: The Emergence of a Roman Province. Leiden: Brill, 1976.

Hatt, J.-J.: Histoire de la Gaule romaine (120 avant J.-C. - 451 après J.-C.). Paris: Payot, 1966.

King, A.: The Roman Gaul and Germany. Berkeley–Los Angeles: University of California Press, 1990.

Rivet, A. L. F. Gallia Narbonensis: Southern France in Roman Times. London: B.T. Batsford, 1988.

Wightman, E. M.: Gallia Belgica. Los Angeles: Berkeley: University of California Press, 1985.

Woolf, G.: Becoming Roman. The Origins of Provincial Civilization in Gaul. Cambridge: Cambridge University Press, 1998.

Britannia

Alcock, J. P.: A Brief History of Roman Britain. London: Constable & Robinson, 2013.

Bédoyere, G. de la: Roman Britain. A New History. London: Thames and Hudson, 2006.

Burnham, B.C., Wacher, J.: The Small Towns of Roman Britain. Berkeley–Los Angeles: University of California Press, 1990.

Frere, S. S.: Britannia. A History of Roman Britain. London: Routledge, Kegan Paul, 1987.

Hanley, R.: Villages in Roman Britain. Richborough: Shire, 2000.

Hanson, W. S.: Agricola and the Conquest of North. London 1987.

Mattingly, D.: An Imperial Possession. Britain in the Roman Empire 54 BC–AD 409. London: Penguin Books, 2007.

Maxwell, G. S.: The Romans in Scotland. Edinburgh: B. T. Batsford for Historic Scotland, 1989.

Potter, T. W.: Romans in North-West England. Kendal: Titus Wilson, 1979.

Salway, P.: Roman Britain. Oxford: Oxford University Press, 1981.

Todd, M.: Roman Britain. Oxford: Wiley, 1999.

Todd, M.: A Companion to Roman Britain. Oxford: Blackwell, 2004.

Webster, G.: Boudica. London: Routledge, 1978.

Webster, G.: Rome against Caractacus. London: Routledge, 1981.

Webster, G.: The Roman Invasion of Britain. London: Routledge 1980.

© 2013 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode