Építési kerámia (tégla, cserép)

A rómaiak megkülönböztették a napon szárított téglákat (lat. lateres crudi; gör. πλίνθος ὠμὴ) és a kemencében kiégetett téglákat (lat. cocti vagy coctiles; gör. ὀπταί). Téglaégetéshez a fehéres vagy vörös színű agyagot részesítették előnyben. Ókori szerzők szerint a téglakészítésre legjobb évszak a tavasz, és kész téglákat legalább két évig állni kell hagyni (Pallad. RR VI. 12). A római korban égetett téglák általában vékonyabbak voltak, mint a maiak, és háromféle méretben készültek: az ún. lydiai 4 x 6 tenyér (29 x 43 cm), a tetradóron 4 x 4 tenyér (29,6 x 29,6 cm), a pentadóron 5 x 5 tenyér (37 x 37 cm) nagyságú volt. A kisebb méretűeket magán-, a nagyobbakat középületek készítéséhez használták elsősorban.

Tetradóron méretű bélyeges téglák germaniai katonai üzemből

A tégla az i. e. 1. századra a római építészet legfontosabb alapanyagává vált, és használata szerte a Római Birodalomban jellemezte a római módra épült városokat. A városépítészetben azért is használták előszeretettel, mivel viszonylag olcsó és tűzbiztos építőanyagnak számított, amelynek alapanyaga — a nehezen szállítható és nem mindenütt fellelhető építési kövekkel ellentétben — szinte mindenütt megtalálható volt. A tégla ráadásul a boltívek készítéséhez is kiválóan alkalmas volt — márpedig boltívek nélkül a nagyobb római középületek nem épülhettek volna fel (Jackson–Greene 2008:506). A tetőfedő cserepeket (imbrex, antefix) Görögországban fejlesztették ki az i. e. 7. században, a rómaiak tőlük vették át ezt a technológiát (Jackson–Greene 2008:507). A fazekasok ugyancsak készítettek olyan különleges cserepeket, mint a járólapok (tegulae sine marginibus, cunei), az üreges falitéglák (tubuli) vagy a kerámiacsövek (fistulae). Ezek főként a fürdők és a padlófűtés működtetéséhez voltak szükségesek (Brodribb 1987:70-80). Téglák és kerámiacsövek mindenütt voltak az itáliai városközpontokban, és Strabón szerint Rómában „majdnem minden háznak bőven vannak medencéi, csövei és szökőkútjai” (V. 3.8. C 235). A téglák és egyéb épületkerámiák használatát a Birodalomban mindenütt átvették: a közfürdők építéséhez is nagy mennyiségben szükség volt ezekre az építőanyagokra (Brodribb 1987:89).

Ephesusban talált kerámia csatornacsövek

A tegula itáliai tömeggyártása Augustus alatt kezdődött, és egészen a Nyugat-Római Birodalom bukásáig tartott (DeLaine 1995:401). A téglaégető kemencék (figlinae) általában a városok rurális peremterületein és a római elit nagybirtokain terültek el (Wilson 2008:401). A Tiberis-völgy nagyobb figlinái előbb senatorok, majd a császári család kezén voltak. Tapio Helen a római és ostiai téglák (összesen 9000 db) bélyegei alapján megpróbált a téglagyártás rendszerére következtetni (Helen 1975). A vizsgált kb. 200 éves periódusban 1325 téglagyártó neve tűnik fel a bélyegeken (Helen 1975:22-23). Egyetlen vizsgált évben: i. sz. 123-ban 54 különböző családnév jelenik meg a téglafeliratokon, amiből Helen arra következtet, hogy Róma körül ebben az évben legalább ennyi helyen foglalkoztak téglaégetéssel (Helen 1975:19). Ez az intenzív gyártás arra mutat, hogy a téglák egy részét exportra szánták az 1–2. században. És valóban: itáliai szenátori családok névbélyegzőivel ellátott téglák kerültek elő a nagyobb észak-afrikai kikötőkben (Carthago, Lepcis Magna, Cartennae) és Dalmatiában is. A hosszú távú tengeri export azért is valószínű, mivel a tégla kitűnő ballasztnak bizonyulhatott az élelmiszert szállító hajók számára a visszaúton (Darvill–McWhirr 1984:137). Ugyanakkor egyelőre csak igen kevés hajóroncsban találtak téglákat (Parker 1992:16-18). A bélyeges téglák jelenléte a különböző provinciákban, ugyanakkor meggyőző bizonyíték hiánya a távolsági kereskedelemről — mindez arra mutat, hogy a nagyobb téglagyártók — a terra sigillata- és mécsesgyártókhoz hasonlóan — szintén fióküzemeket létesítettek.

Az északi tartományokba kétségtelenül a római hadsereg vitte magával a tégla tömegtermelésének technológiáját (Darwill–McWhirr 1984; Kurzmann 2004, 2006). Britanniában az Alice Holt-erdőben (Hampshire) találták meg a tartomány kerámiaiparának központját: az itt készített téglák és agyagedények a római kori Londonban talált leletek 60%-át tették ki. A 8 hektáros létesítményt a legio XX Valeria Victrix tartotta kézben a 2–3. században (Grimes 1930). Az Alpoktól északra, a Rajna és az Inn folyók között (Germania Superior és Raetia) összesen 89 téglagyártó kemencét tártak fel, amelyek egy része civilek, más része a hadsereg kezén volt. A téglagyártásból a legiók (cohorsok, vexillatiók), a flotta, sőt az auxiliáris csapatok is kivették részüket. A Legio III Italica (Bad Abbach an der Donau), a Legio VIII Augusta (Strasbourg-Königshofen), és a Legio XXII Primigenia Pia Fidelis (Frankfurt-Nied) bélyegeivel ellátott téglák elterjedése jól mutatja az egyes csapatok befolyási övezetének kiterjedését (Brandl-Federhoffer 2010: 73).

Civil és katonai téglaégetők Germania Superior tartományban

A történészek a téglafelhasználás mértékéről, és a téglagyártás környezeti hatásairól, elsősorban a fakitermelés okozta deforesztációról is végeztek becsléseket. Darwill és McWhirr szerint egy 40 000 tégla kiégetésére alkalmas kemencéhez (mint amilyenek az Alice Holt-erdőben is voltak) kb. 18–21 tonna fát kellett elégetni egyetlen alkalommal (Darwill–McWhirr 1984:146). Janet Delaine a római középítkezésekből próbált a téglatermelés adataira következtetni. Caracalla i. sz. 216-ban épített fürdőihez szerinte legalább húsz nagyméretű téglaégetőt kellett üzemeltetni évente 7-8 alkalommal, négy éven keresztül (Delaine 1995:555-562). Ez az előbbi adatokkal számolva kb. 220–260 ha erdő kitermelését tette szükségessé.

Bibliográfia

Brandl, U., Federhoffer, E. (2010), Ton + Technik. Römische Ziegel, Stuttgart, Theiss.

Brodribb, G. (1987), Roman Brick and Tile, Gloucester, Alan Sutton Publishing.

Darvill, T., McWhirr, A. (1984), “Brick and tile production in Roman Britain: models of economic organisation,” WA 15(3): 239-261.

DeLaine, J. (1995), “The supply of building materials to the city of Rome,” in Christie, N. (ed.), Settlement and Economy in Italy 1500 BC to AD 1500, Oxbow monographs 41, Oxford, Oxbow, 555-562.

Grimes, W. F. (1930), Holt Denbighshire: The works-depot of the Twentieth Legion at Castle, Y Cymmrodor 41, Society of Cymmrodorion.

Helen, T. (1975), Organization of Roman brick production in the first and second centuries AD: an interpretation of Roman brick stamps, Annales Academiae Scientiarum Fennicae Dissertationes Humanarum Litterarum 5, Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia.

Jackson, M., Greene, K. (2008), “Ceramic Production,” in The Oxford Handbook of Engineering and Technology in the Classical World, Oxford, Oxford University Press, 496-519.

Kurzmann, R. (2005), “Soldier, civilian and military brick production,” OJA 24(4): 405-414.

Kurzmann, R. (2006), Roman military brick stamps: a comparison of methodology, BAR International Series 1543, Oxford, Archeopress.

McWhirr, A. (1979), Roman brick and tile: studies in manufacture, distribution and use in the western empire, BAR 68-70, Oxford, Archeopress.

Parker, A. J. (1992), Ancient Shipwrecks of the Mediterranean and the Roman Provinces, BAR International Series 580, Oxford, Archeopress.

Swan, V. G. (1984), The Pottery Kilns of Roman Britain, Royal Commission on Historical Monuments Supplementary Series 5, London, HMSO.

Warry, P. (2006), Tegulae: manufacture, typology and use in Roman Britain, BAR International Series 417, Oxford, Archeopress.

Wilson, A. (2008), “Large-scale manufacturing, standardization, and trade,” The Oxford Handbook of Engineering and Technology in the Classical World, Oxford University Press, Oxford, Oxford University Press, 393-417.