Pecsételt kerámia

A „pecsételt agyag” (terra sigillata) fényes, vöröses felületű, keményre égetett római edényfajta gyűjtőneve, amelyet domborművű pecsételéssel díszítettek (Gabler 2006:8). Az edényfajtát csaknem egy évezreden át gyártották a hellenisztikus Keleten és a római birodalomban. (Az angol szakirodalomban „samosi áru”-nak [Samian ware] nevezik, utalva egyik előállítóhelyére.) A terra sigillata márkás árunak számított: nagyjából ugyanazt a funkciót töltötte be az ókorban, mint napjainkban a porcelán. Az ókorban egységes, általánosan elterjedt neve nem volt — a terra sigillata („pecsételt föld”) a 19. századból eredő modern kifejezés —, az antik auctorok a műhelyekre utalnak akkor, amikor szamoszi edényekről, saguntumi poharakról, vagy arretiumi vázákról beszélnek. Talán az utóbbi (vas Arretinum) volt a legáltalánosabb használatban; még a költők is ezt emelik ki: rubrum fictile quod est Aretinum (Pers. Sat. V. 182). Az arezzói kerámia jó minőségére utal, hogy a konkurens itáliai-galliai áruval szemben a bélyegek gyakran „valódi arretiumi”-ként (Aretinum verum) reklámozzák ennek a műhelynek az edényeit.

Arezzoi pecsételt díszes kerémia (Arezzo, Museo Archeologico Nazionale) forrás: https://archeotoscana.wordpress.com

A terra sigillaták műhelyeit Plinius is felsorolja az 1. század végén (NH XXXV. 46). A Samos szigetén készített kerámiákat már minőségben megelőzték az itáliaiak. A legismertebb itteni műhelyek ekkoriban Arretium (Arezzo), Surrentum (Sorrento), Hasta (Asti), Mutina (Modena) és Pollentia (Pollenzo) városokban voltak; Hispaniában Saguntum (Sagunto), Asiában Pergamum (Bergama) és Tralles (Aydın) gyártmányait említette a szerző. A pecsételt kerámiák osztályozásával foglalkozó tudományág ma alapvetően keleti, itáliai, galliai, germániai és afrikai műhelyekre osztja a terra sigillatákat.

Az angolszász szakirodalomban Eastern Sigillata-nek nevezett keleti árut a hellenisztikus Pergamonban kezdték gyártani (Lund 2005); ezeket a termékeket ma az ún. çandarli kerámiával lehet azonosítani, amelyek már a császárkorban készültek (Eastern Sigillata C = ESC). A névadó műhelyben, az antik Pitanéban olyan rontott darabok kerültek elő, amelyek a műhely meghatározását lehetővé tették (Gabler 2006:46). Ennek különös jelentősége van a keleti darabok esetében, mert itt eddig kevés fazekasműhelyt tártak fel (Ephesos, Sagalassos); az edények készítési helyeire csak irodalmi adatokból és a leletek sűrűsödéséből következtethetünk (Gunneweg et al. 1984; Malfitana 2005). Az Eastern Sigillata A-nak (ESA) nevezett árut Syria–Phoenicia–Iudaea–Palaestina területén gyártották az i. e. 2. század közepétől az i. sz. 3. század elejéig. Főként Görögországban volt népszerű importcikk, de Pompeiiben is megtalálták (Malfitana et al. 2005). Az áru az antikythérai hajóroncsokban – a késő-római anyaghoz képest kisebb százalékban – szintén megtalálható volt (Quercia et al. 2011). Időszámításunk kezdete táján jelent meg az Eastern Sigillata B (ESB) áru, amelynek gyártását feltehetően Kis-Ázsia nyugati részén, a Maiandros völgyében kezdték meg (Gunneweg et al. 1984). A legkorábbi edények egyikén éppen a jól ismert Augustus-kori vállalkozó, C. Sentius bélyegét találjuk meg, ami azt bizonyítja, hogy az élelmes üzletember Keleten is nyitott fiókvállalatot (Hayes 1985:51). Régebben ezt a sigillata-típust nevezték „samosi árunak”, de ennek az azonosításnak egyelőre semmilyen régészeti bizonyítéka nem került elő. Az ESB áru főként az Égeikumban terjedt el az i. sz. 1. században és a 2. század elején; Alexandriában, a Pontus vidékén és Italiában csak kevés került elő belőlük (Gabler 2006:47). A keleti sigillaták másik csoportja az ún. ciprusi kerámia (nevezik még Eastern Sigillata D-nek [ESD] is), amely az i. e. 1. század és az i. sz. 2. század között jelent meg, és Cipruson kívül elsősorban Syriában, Egyiptomban és Iudaea–Palaestinában volt keresett (Lund 1997).

Eastern Sigillata A kehely Kis-Ázsiából (British Museum)

A sigillata-gyártás fénykora arra az időszakra tehető, mikor keletről bevándorolt fazekasmesterek meghonosították a hellenisztikus edényművesség technikai vívmányait Itália földjén (Gabler 2006:50). Elsőként az Arno-parti Arretium (Arezzo) manufaktúráiban kezdtek el vöröses színű, reliefdíszes, fazekasbélyegekkel ellátott sigillatát gyártani. az arretiumi manufaktúra közel másfélszáz  kisebb-nagyobb, gyakran egymástól 8-10 km távolságban lévő műhelyre (officina) oszlott, amelyek természetesen nem egy időben  működtek. Egyedül a Perenniusok műhelyének működése fogja át az arretiumi sigillata-gyártás teljes időszakát (Gabler 2006:51). A műhelyt M. Perennius Tigranus alapította Augustus korában; Tiberius uralkodásának első felében M. Perennius Barghates vezette; míg Tiberius uralkodásának végén, Claudius uralmának kezdetén M. Perennius Saturninusé volt a műhely. Az arretiumi manufaktúra szinte az egész Római Birodalom területére exportált (Ettlinger et al. 1990), az egyik legfontosabb felvevőhelyet a Rajna-menti legiók jelentették, ahol magas politikai összeköttetéssel rendelkező gyárosok („hadiszállítók”) terítették az árujukat. Mint a keleti áru esetében is láttuk: élelmes vállalkozók filiálékat is nyitottak, pl. Cn. Ateiusnak arezzói gyárán kívül rövid életű officinái működtek Pisában és Galliában (Lugdunum/Lyon, Condatomagus/La Graufesenque) is. Itáliában a legjelentősebb műhelyek egyike Pisában működött: innen északra és a Mediterráneum nyugati részeibe (Gallia Narbonensis, Hispania Tarraconensis, Észak-Afrika) szállították az árut. Az 1–2. században működő észak-itáliai műhelyek közül kiemelkedett Concordia (Cividale) és Faenza, a többi, Plinius által felsorolt északi officina még nincsen feltárva. A Pó-vidéki városokból az Alpokon túli területre (Noricum, Pannonia, Moesia) szállították a kerámiát (Gabler 2006:62).

Nyugaton az itáliai mellett a legfontosabb sigillata-műhelyek Dél-Galliában működtek. a három legnagyobb központ egymástól nem túl távol működött: a legkorábbi közülük a Toulouse melletti Montans; az ókori Condatomagus (La Graufesenque); valamint a Traianus korától működő Banassac. A Tarn és Dourbie folyók találkozásánál fekvő Condatomagus a Rutenus-törzs területén jött létre az i. sz. 1. század második felében, s termékeivel hamarosan meghódította a nyugati tartományokat. Névbélyegzőkről a manufaktúra 450 fazekasa ismert. A közepes jelentőségű Castus I-nek nevezett gyártó neve 800 bélyegzőn maradt fenn, de egy graffitóból tudjuk,  hogy évi 300 000 edényt állított elő, ami egész működése során elérhette akár az 5 milliót is (Hartley–Dickinson 2008: II.79). Az itteni fazekasok áruik zömét a rajnai–raetiai és britanniai piacterületen értékesítették (Pferdehirt 1986). Az i. sz. 79-ben elpusztult Pompeii egyik üzletében egy Galliából frissen érkezett, még ki sem csomagolt szállítmányt találtak, benne 90 reliefdíszes sigillatával (Atkinson 1914). 1984–1988 között tárták fel búvárrégészek a Katalónia (Cadaqués, Alt Empordà) partjai előtt i. sz. 75–82 között elsüllyedt Cala Culip IV jelzésű kis 8 tonnás hajó maradványait. A rakományban 79 db Dressel 20-as baeticai olajosamphora mellett 2700 db La Graufesenque-ből származó terra sigillata edény volt megtalálható (Nieto–Picon 1986). A La Graufesenque-ban működő fazekasok a hispaniai és észak-afrikai kerámiagyártás beindításában is fontos szerepet játszottak.

A Katalónia partjai előtt dél-galliai kerámiával elsüllyedt Cala Culip IV hajóroncs

A közép-galliai manufaktúrák termékeinek sikere főként abban rejlett, hogy közelebb voltak a legfontosabb felvevőpiachoz, vagyis a határokon állomásozó hadsereghez. A Clermond-Ferrand közelében fekvő műhelyek közül kiemelkedett Ledosus (Lezoux), valamint Matres-de-Veyre, Vichy, Lubie, Terre Franche és Toulon-sur-Allier. Az Avernus-törzs területén már a La Tène-időszakban is jelentős fazekasság volt, így nem meglepő, ha a római korban is dolgoztak itt kelta fazekasok (Atepomarus, Ranto, Donnaucus stb.). Termékeiket északon egészen a limesig megtalálták, sőt azon túl, a Barbaricumban is keresettek voltak. A Mediterrán térség azonban nem tartozott a közép-galliai manufaktúrák piacterületéhez (Gabler 2006:72). A limes mentén zajló építkezések és Felső-Germania provinciává szervezése újabb piacokat nyitott meg a galliai sigillata-készítők számára. Ezért a közép-galliai műhelyek Kelet-Galliában (a mai Franciaország északkeleti, ill. Németország nyugati határvidékén) is nyitottak officinákat. A franciaországi Luxeuil, La Madeleine, Chémery-Faulquemont, Haute Yutz, Lavoye, Les Allieux, Avoncourt, Pont des Rémes és Bavai; tobábbá a németországi Heiligenberg, Ittenweiler, Mittelbronn, Eschweiler Hof, Aachen-Schönforst és Blickweiler településeken szétszórtan fekvő officinák mind önálló vállalkozások voltak (Gabler 2006:72). A kelet-galliai műhelyek a  2. század első felében a Rajna-vidéket és a Wetterau táborait látták el áruval. Az itteni fazekasok jó részének életútja is a germaniai műhelyekben végződött.

Az Alpoktól északra a felső-germaniai Rheinzabern sigillata-manufaktúrája volt a legnagyobb. A jó minőségű agyag, a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló faanyag, az olcsó szállítási lehetőséget biztosító víziút számos galliai gyártót vonzott a germán vidékre. Az i. sz. 150 körül létrejövő rhenzaberni műhely csaknem 120 évig állt fenn; mára 600 fazekast ismerünk innen. Egyes nagyvállalkozók akár több száz kilométeres sugarú körben is több műhelyt működtettek: a 2. század utolsó harmadában pl. Comitialisnak Trierben, Rheinzabernben, Kräherwaldban, Waiblingen-Beinsteinben és Westerndorfban is volt officinája. A rheinzaberni manufaktúra nagy mennyiségben szállította áruit Germania Superior táboraiba és városaiba, Raetiába, Noricumba, Pannoniába, Moesiába és Daciába. A gyár működésének a 260–270-es évek politikai, katonai és gazdasági válsága vetett véget.

Rheinzaberni pecsételt díszes kerámia

Az African Red Slip Ware-nek (ARS) nevezett kerámia Africa Proconsularis tartomány terméke volt, amit a mai Tunézia és a diocletianusi átszervezések utáni Byzacena és Zeugitana provinciák területén gyártottak (Hayes 1972). Az ARS officinái — a galliai műhelyekhez hasonlóan — szétszórtan helyezkedtek el a provincia rurális területein (Borj el-Djerbi, Sidi Kalifa, Chougafiya, Zegalass, Djilma stb.), némelyik akár a 40 ha kiterjedést is elérhette (Sidi Marzouk Tounsi; Mackensen–Schneider 2002). Úgy tűnik, az egyik legfontosabb gyártóközpont Oudhna volt (Ben Moussa 2007). Mintegy hatszáz éven át gyártották (i. sz. 1–7. század), de valódi jelentőségre csak a 3-5. században tett szert, amikor a mediterrán térség legfontosabb kerámia árujává lépett elő. Míg az ARS-kerámia a Beirútban előkerült leletanyag 51%-a volt a 3. század közepén, addig az arány 91%-ra ment fel a 4. század közepére. Az ARS áru a késő-római időszak valamennyi fontosabb lelőhelyéről előkerült Britanniától a Közel-Keletig. Ez a fellendülés minden bizonnyal azzal függ össze, hogy a 3–5. században Africa lett a Római Birodalom legfontosabb gabona- és olajexportőre (Bonifay 2004). Az ARS kerámiával egyidőben az africai amphorák is széles körben jelennek meg, de nem mindenütt van átfedés közöttük. Egy Butrintban (Albánia) feltárt palota anyagában például az amphoráknak csak 15%-a volt africai eredetű, míg a kerámia 67%-a sorolható az ARS D típusba (Reynolds 2010: 231). Ennek az lehet a magyarázata, hogy az ARS kerámia sokszor nem olaj, hanem gabonaszállítmányokkal (annona) érkezett a külföldi piacokra. (Millett számításai szerint a hajókon legfeljebb a rakomány 10%-át alkothatta a kerámia, mivel azok 90%-ban élelmiszert vagy más nyersanyagot szállítottak [Millett 1993:418].) Érdekes, hogy a fában szegény, de olajfákban bővölködő Észak-Afrikában a kerámiaégető kemencéket olajjal vagy az olajpréselés melléktermékével fűtötték (Lewit 2011:319). Ez magyarázhatja azt a jelenséget, hogy az ismert ARS gyártóhelyek a tartomány belsejében, akár a tengerparttól 100 km-es távolságban helyezkedtek el, az olajgyártás központjaiban, ahonnan az olajat bőrtömlőkben szállították a tengerpartra, ahol azt amphorákba töltötték. Az amphorákat már a kikötők közelében gyártották, mivel ezeket kisebb hőfokon kellett kiégetni, így a kemencék kevesebb tüzelőt igényeltek.

Növényi olajjal fűtött kemencék Leptiminusban (Lemta, Líbia)

Bibliográfia

Atkinson, D. (1914), “A hoard of Samian ware from Pompeji,” JRS 4: 26-64.

Ben Moussa, M. (2007), La production de sigillées africaines. Recherches d’histoire et d’archéologie en Tunisie septentrionale et centrale, Collecció Instrumenta 23, Barcelona, Publicacions i Edicions Universitat de Barcelona.

Bonifay, M. (2004), “La céramique africaine, un indice du développement économique?” Antiquité Tardive 11(1): 113-128.

Ettlinger, E., Hedinger, B., Hoffmann, B., Kenrick, P.M., Pucci, G., Roth-Rubi, G., Schneider, G., Schnurbein, S. von, Wells, C.M., Zabehlicky-Scheffenegger, W. (1990), Conspectus formarum terrae sigillatae Italico modo confectae, Materialen zur römisch-germanischen Keramik 10, Bonn, Habelt.

Gabler D. (2006), Terra Sigillata, a rómaiak luxuskerámiája, Budapest, Enciklopédia Kiadó.

Gunneweg, J., Perlman, I., Yellin, J. (1984), The provenience, typology and chronology of Eastern Terra Sigillata, Qedem 17, Jerusalem, Institute of Archaeology, The Hebrew University of Jerusalem.

Hartley, B.R., Dickinson, B. M. (2008–2012), Names on terra sigillata: an Index of Makers’ Stamps and Signatures on Gallo-Roman terra sigillata, vols. 1–9, London, Institute of Classical Studies, University of London.

Hayes, J. (1972), Late Roman Pottery, London, British School at Rome.

Hayes, J. (1985), “Sigillate Orientali,” in Enciclopedia dell’arte antica classica e orientale. Atlante delle Forme Ceramiche II, Ceramica Fine Romana nel Bacino Mediterraneo (Tardo Ellenismo e Primo Impero), Roma, Istituto della Enciclopedia Italiana, 1-96.

Lewit, T. (2011), “Dynamics of fineware production and trade: the puzzle of supra-regional exporters,” JRA 24: 313-332.

Lund, J. (1997), “The distribution of Cypriot Sigillata as evidence of sea-trade involving Cyprus,” in S. Swiny, R.L. Hohlfelder, H.W. Swiny (eds.), Res Maritimae. Cyprus and the Eastern Mediterranean from Prehistory to Late Antiquity, ASOR Archaeological Reports 4, Atlanta, Scholars Press, 201-215.

Lund, J. (2005), “An economy of consumption: the Eastern Sigillata A industry in the late Hellenistic period,” in J. K. Davis, Z. Archibald (eds.), Making, Moving and Managing: The New World of Ancient Economies, Oxford, Oxbow, 323-331.

Mackensen, M., Schneider, G. (2002), “Productions centres of African red slip ware (3rd-7th c.) in northern and central Tunisia: archaeological provenance and reference groups based on chemical analysis,” JRA 15(1): 121-158.

Malfitana, D. (2005), “Le terre sigillate ellenistiche e romane del mediterraneo orientale,” in D. gandolfi (ed.), La ceramica ei materiali di età romana. Classi, produzioni, commerci e consumi, Bordighera, Istituto Internazionale di Studi Liguri, 121-154.

Malfitana, D., Poblome, J., Lund, J. (2005), “Eastern Sigillata A in Italy,” BABesch 80: 199-212.

Millett, M. (1993), “Samian from the sea: Cala Culip shipwreck IV,” JRA 6: 415-419.

Nieto, J., Picon, M. (1986), “El pecio Culip IV: observaciones sobre la organización de los talleres de terra sigillata de La Graufesenque,” Archaeonautica 6(1): 81-119.

Pferdehirt, B. (1976), Die Keramik des Kastells Holzhausen, Limesforschungen 16, Berlin, Mann.

Quercia, A., Johnston, A. , Bevan,  A., Conolly, J., Tsaravopoulos, A. (2011), “Roman Pottery from an Intensive Survey of Antikythera,” ABSA 105: 1-81.

Reynolds, P. (2010), Hispania and the Roman Mediterranean, AD 100–700: Ceramics and Trade, London, Duckworth.