Gyümölcstermesztés

Az olaj- és szőlőművelés elterjedése az ókorban csupán egy részét képezte a haszonnövények, elsősorban gyümölcsfák Keletről Nyugatra történő terjedésének. A Columella által említett összes növénynek nem kevesebb, mint 42%-a visel görög nevet a Res rusticae latin szövegében. Ha pedig összevetjük Columellát Cato mezőgazdasági művével (i. e. 2. század első fele), láthatjuk, hogy a görög agronómia befolyása folyamatosan nőtt az idők során. Columella és Plinius is azt állították, hogy számos növényt, amely nem volt őshonos Itáliában, a rómaiak terjesztették el (Colum.  III. 8.4-5; Plin. NH XXVII. 1.2-3). Plinius a haszonnövények elterjedését a Pax Romana egyik áldásának (vagy átkának) tekintette; például Itáliában Vitellius honosította meg állítólag a pisztáciát, Lucullus a cseresznyefát. Azt is megjegyezte, hogy a gyümölcsfák és a diófélék neve latinul általában görög eredetű, arra célozva ezzel, hogy a rómaiak a görögöktől vették át őket, vagy legalábbis a művelési technikákat (Plin. NH XII. 7.14, pl. barack = malum Persicum; mandula = amygdalis; gesztenye = castanea; dió = nux iuglans). Plinius azt is mondja, hogy Pompeius idejétől kezdve a rómaiak a diadalmenetek alkalmával idegen országokban gyökerestül kitépett egzotikus fákkal (mint pl. sárgabarack) vonultak fel (Plin. NH XII. 54. 111). Úgy tűnik, haszonfák egész seregét, úgymint almát, cseresznyét, meggyet, barackot, pisztáciát és szilvát az i. e. 1. évezredben háziasítottak és kezdtek el művelni, bár a régészeti leletekből egyértelmű, hogy a megfelelő vad fajok gyümölcsét már a történelem előtti népek is gyűjtötték (Zohary–Hopf 1988: 128–166).

Fügeszedés (szarkofág, Narbo / Narbonne, Franciaország)

A mediterrán étkezés alapját a gabona és az olaj mellett a gyümölcs jelentette. Különösen a nagy­városokban mutatkozott igény a gyümölcsellátásra, aminek kielégítéséhez a kerteket — eltérően a gabonaföldektől — a településhez viszonylag közel kellett telepíteni. Ugyanakkor Plinius és Columella is részletes tanácsokkal szolgál a gyümölcsök tartósításához (Plin. NH XV.59-67; Col. XII.10.1-16.5). Irodalmi és régészeti források egyértelműen tanúsítják, hogy a római korban a csonthéjas, valamint a szárított és aszalt gyümölcsök távolsági kereskedelme is jelentős volumenű volt (Plin. NH XV.105); a hajóroncsokban olyan lepecsételt amphorák is előkerültek, amelyek gyümölcsöt tartalmaztak (Sadori et al. 2009: 47), különösen datolyát, amelyet a görögök és a rómaiak sosem tudtak igazán meghono­sítani (Amigues 2007: 99-100), de Aquileiában egy 162 barack magját tartalmazó tárolóedényt talál­tak, ami azt bizonyítja, hogy még ezt a viszonylag gyorsan romló gyümölcsöt is képesek voltak szállí­tani (Sadori et al. 2009: 47). Heródes erődítményében, a Holt-tenger délnyugati partján fekvő Masadában pedig Cumaeből származó almát (mala Cumana) tartamazó amphorára bukkantak. (Cotton–Geiger 1989: II. 822). Pompeiiben, sőt az északi tartományokban is találtak egyértelműen importból származó gyümölcsmaradványokat (Ciaraldi 2007: 146), sőt a Vörös-tengeri kikötőkben még indiai kókuszdióra is bukkantak (Cappers 2006: 162-3, 166-7). A gyümölcsfák gondozása — a szüret időszakát kivéve — kevesebb munkát igényelt, jobban tűrték a rossz minőségű talajt és a szá­razságot. Itáliában olyan sok gyümölcsfát telepítettek, hogy az országot Varro egyetlen nagy gyümöl­csöskerthez hasonlította (RR I.2.6). A füge például időszakonként olyan olcsó volt, hogy a halaknak és sertéseknek adták táplálékul (Cappers 2006: 165).

Érett fügék egy tálban (Pompeiiben talált falfestmény, Museo Archeologico di Napoli)

A termés maximalizálása érdekében persze sokféle módszert bevetettek az ókori gyümölcster­mesztők: egy római pomarius például úgy mutatta meg hozzáértését, hogy Tiburban (Tivoli) egy fát úgy oltott be, hogy „annak egyik ágán dió, a másikon szeder, valamint szőlő, barack, füge, gránátalma és mindenféle alma termett” (Farrar 1998: 168). Azon felül, hogy a rómaiak új gyümölcsfajtákat ho­nosítottak meg Észak-Afrikából és a Közel-Keletről: a gránátalmát, a barackot, a nektarint, a birsal­mát, a cseresznyét, a szentjánoskenyeret, a damaszkuszi szilvát és a citrust; de új fajokat is létrehoz­tak: a sütőtököt, a ringlót, a mandulaszilvát; továbbá rengeteg alfajt nemesítettek ki, például Plinius 41 fajta körtét, 28 fajta fügét, 22 fajta almát, 8 fajta cseresznyét, 7 fajta birsalmát, és 5 fajta barackot és szilvát sorolt fel (NH XV.37-56; 68-74). Némelyik fajta a nemesítő nevét is örökölte, így ismerünk scaudiusi és sceptiusi almát, Dolabella-körtét, és Appius-féle birsalmát (Cato Agr. 7.2; 143.3; Col. V. 10.11; Plin. NH XV. 49-50; XV. 102-3). Az Itáliába tengeren át behozott gyümölcsök listája is rendkívüli sokrétűséget mutat. A fentebb felsorolt fajtákon kívül az archeobotanikai kutatások az alábbi gyü­mölcs­fé­lék termesztésére találtak nyomokat: szeder, földiszeder, áfonya, som, fanyarka, ribizli, eper, füge, berkenye, barack, citron, keserű- vagy sevillai narancs (Citrus aurantium), citrom, naspolya, uborka, tök, sárga- és görögdinnye; valamint olyan diófélékre, mint a mogyoró, szelídgesztenye, mandula, pisztácia, dió, fenyőmag (André 1961: 42-3; Brothwell–Brothwell 1969: 30-47; Jacomet et al. 2002; Bakels–Jacomet 2003; Van der Veen–Wasylikowa 2004: 214; Thurmond 2006: 174-175; Ciaraldi 2007: 137-139; 144-145). Bár ezeket a gyümölcsféléket a tartományokban is megtalálhatjuk (első­sorban katonai környezetben), de a Római Birodalom hanyatlása után eltűntek Észak- és Közép-Euró­pából (Jacomet et al. 2002; Bakels–Jacomet 2003; Livanda–Van der Veen 2008).

Bibliográfia

Amigues 2007: Amigues, S., “L’exploitation du monde végétal en Grèce classique et hellénistique,” Topoi 15: 75-125.

André 1961: André, J., L’alimentation et la cuisine à Rome, Paris, Les Belles Lettres.

Bakels–Jacomet 2003: Bakels, C., Jacomet, S., “Access to Luxury Foods in Central Europe during the Roman Period: The Archaeobotanical Evidence,” WA 34: 522-47.

Brothwell–Brothwell 1969: Brothwell, D., Brothwell, P., Food in Antiquity: A Survey of the Diet of Early Peoples, London, Thames and Hudson.

Cappers 2006: Cappers, R.J.T., Roman Foodprints at Berenike. Archaeobotanical Evidence of Subsistence and Trade in the Eastern Desert of Egypt, Los Angeles, Cotsen Institute of Archaeology.

Ciaraldi 2007: Ciaraldi, M., People and Plants in Ancient Pompeii, London, Accordia Research Institute, University of London.

Cotton–Geiger 1989: Cotton, H. M., Geiger, J., Masada II: The Yigael Yadin Excavations 1963-1965: Final Reports. The Latin and Greek Documents by Hannah M. Cotton and Joseph Geiger and with a Contribution by J. David Thoma, Jerusalem, Israel Exploration Society.

Farrar 1998: Farrar, L., Ancient Roman Gardens, Phoenix Mill, Gloucestershire, Sutton.

Jacomet et al. 2002: Jacomet, S., Kucan, D., Ritter, A., Suter, G., Hagendorn, A., “Punica granatum (pomegranates) from early Roman contexts in Vindonissa (Switzerland),” VHA 11: 79-92.

Livanda–Van der Veen 2008: Livanda, A., Van der Veen, M., „Social access and dispersal of condiments in North-West Europe from the Roman to the Medieval period,” Vegetation History and Archaeobotany 17: 201-209.

Sadori et al. 2009: Sadori, L. et al., „The Introduction and Diffusion of the Peach in Ancient Italy,” in Morel, J.-P., Mercuri, A. M. (eds.), Plants and Culture: Seeds of the Cultural Heritage of Europe, Bari, Edipuglia, 45-61.

Thurmond 2006: Thurmond, D., A Handbook of Ancient Food Processing. For Her Bounty No Winter, Leiden, Brill.

Van der Veen–Wasylikowa 2004: Van der Veen, M., and Wasylikowa, K., „An Archaeobotanical Contribution to the History of Watermelon: Citrullus lanatus (Thunb.),” VHA 13: 213-217.

Zohary–Hopf 1988: Zohary, D., Hopf, M., Domestication of Plants in the Old World, Oxford, Oxford University Press.