Olajfakultúra

Ma kb. 800 millió olajfát tartanak számon a világon, amelynek 98%-a a mediterrán térségben található (De Beir 1980). Columella szerint ez minden fák között az első (olea quae prima omnium arborum est, V. 8.1). Mivel különböző adottságú régiókban termesztik, sokféle kultivációs módja alakult ki az idők során. Az olajfa még a rossz talajokon is megnő, de 16–22°C átlaghőmérsékletet és legalább évi 150 mm csapadékot igényel, továbbá csak legfeljebb 500–700 m tengerszint feletti magasságig terem (kivéve a Maghreb országokat, ahol 1000 m-en is található olajfa). Az olajfa-kultúra az i. e. 200 és i. sz. 200 közötti időszakban elérte terjeszkedésének legszélső határait. Mivel a fa akár több ezer évig is elél, nincs természetes ellensége, és ha gyökere a földben marad, szinte kipusztíthatatlan, sokértelmű jelképpé is vált az ókori kultúrákban. A régészet segítségével sokat haladt előre az ókori olajfatermesztés kutatása. A légifotókon jól látszanak az egykori ültetvények, különösen a sík vidékeken (Mattingly 1993; Amouretti–Brun 1993). Az egykori Római Birodalom területén számos mediterrán tartomány gazdaságában játszott fő szerepet az olaj. Így mindenekelőtt Észak-Afrikában (Camps-Fabrer 1985) és Hispania Baeticában (Ponsich 1974–89; 1988), és kisebb részben Kis-Ázsiá­ban (Mitchell 2005). A Syriában, az Orontész bal partjának 5500 km²-es mészkőfennsíkján egy 140 km hosszú és 30-40 km széles sáv­ban található több száz „halott város” egykori gazdaságát is az olajtermesztés jelentette.

Serjilla (Szíria), egyike a Haurán-mészkőfennsík "halott városainak"

A szíriai „halott városok”

Az Antiochia és Aleppo között elterülő végeláthatatlan mészkőfennsíkon nagyjából 700 (más becslé­sek szerint 820) olyan elhagyatott település fekszik, amelyek ennek a ma már puszta vidéknek egykori gazdagságáról tanúskodik. A szellemvárosok felderítését először EUGÉNE-MELCHIOR DE VOGÜÉ báró (1848–1910) kezdte meg a századfordulón. Őt azonban nem annyira a terület környezeti és gazdasági, mint inkább vallástörténeti vonatkozásai izgatták: nevezetesen az a mintegy 1200 keresztény templom, amely a 4–7. században épült, és szinte teljes épségében megőrződött. Csaknem fél évszázaddal később az amerikai HOWARD CROSBY BUTLER (1872–1922) a Princeton Egyetem professzora vezetett expedíciót a területre. Ő már bizonyos volt abban, hogy VOGÜÉ báró romantikus víziója, miszerint a szíriai települések pusztulását a fanatikusan keresztényellenes iszlám hordák okozták, igen kevéssé valószínű. BUTLER ezzel szemben azt feltételezte, hogy az egykor pros­peráló városok valamiféle természeti–környezeti katasztrófa miatt váltak lakatlanná. Az 1950-es években GEORGES TCHALENKO a bejrúti francia régészeti intézet részéről vezetett ide expedíciót, s megállapította, hogy a fennsíkon élők valaha főként olajtermesztésből éltek, ez jelentette a falvak gazdagságának forrását (Tchalenko 1953). Végül ugyancsak a franciák részéről érkező GEORGES TATE az 1980–90-es években megállapította, hogy az olajtermesztés nem latifundiumokon (vagyis a VOGÜÉ által vízionált vidéki arisztokrácia nagybirtokain), hanem kis paraszti gazdaságokban folyt. A francia misszió 45 falut vizsgált meg alaposan, ezekben összesen 245 olajprést találtak (Tate 1988). Qalb Lauzahban például 23 prés jutott 250 lakosra; Dayhisban 40 prés 500 főre; Kafr Maraysban 60 prés 300 emberre (Tate 1992).  Ez a mennyiség csakis exportra termelt olajra utalhat. Itt érdemes megjegyezni, hogy az ókorból egyetlen adat maradt fenn éjszakai utcai közvilágításról, és az éppen Antiochiával kapcsolódik, melynek hátországában olyan mennyiségű olajat termeltek, hogy még erre is futotta (Tate 1990, 1991). Az olajfa mellett szőlőt, gabonát, zöldségféléket és gyümölcsöt is ter­mesztettek. Az állattartás, ahogyan azt a házakban feltárt aklak és istállók mutatják, szintén jelentős lehetett. Az olajfatermesztés mindenütt jelen volt, de legsűrűbben a fennsík középső részén; északon a „melléküzemágak” közül az állattartás; délen, az Orontész-völgyben a gabonatermesztés dominált (Tate 1997). A falvak régészeti vizsgálata kiderítette, hogy a területen az i. sz. 1–3. század között fo­lyamatosan nőtt a populáció, majd röviddel ezután visszaesett. Az igazi „boom” azonban a 450–480 közötti évekre tehető, majd újra folyamatos hanyatlás figyelhető meg egészen 610-ig, amikor is a lakosság hirtelen felhagyja a településeket (Foss 1997). Az 5. század közepén bekövetkezett gazdasági robbanásnak minden bizonnyal köze van ahhoz, hogy a vandálok a 440–450 közötti években szilárdí­tották meg észak-afrikai királyságukat, elzárva a Római Birodalom többi részeit az egyik legfontosabb olajtermő területektől, 475-re pedig a vizigótok teszik ugyanezt Galliában és Hispaniában. Hozzáte­hetjük ehhez, hogy a Umajjád kalifátus idején Szíria központja Antiochiából átkerült Damaszkuszba, ami tovább gyengítette a gazdasági hátországot (Liebeschuetz–Kennedy 1990). Az elhagyott falvak­ban az ültetvények pusztulásnak indultak, s a művelés nélkül maradt földeket az erős szél megfosz­totta termőrétegüktől, kősivataggá téve a valaha virágzó vidéket (Lucke 2008).

Az olajfát szinte sohasem ültetik magról, hanem bujtással szaporítják. Az új fának mintegy húsz évre van szüksége, amíg termést hoz, tehát csak tartós béke idején volt érdemes olajfaültetvényeket létrehozni. Innen (is) érthető, miért vált ez a növény a béke szimbólumává (Mattingly 1996: 219). Az olajfa kétévente hoz termést, de ennek mennyisége igen hektikusan változhat az éghajlati változások szerint — az olajtermesztés azonban ezzel együtt sem jelent akkora kockázatot, mint a szőlőművelés és bortermelés. Az olajfa művelése igen kevés gondozást kíván, ám szüretelése rendkívül munkaigényes: az olajfát sem rázni, sem bottal ütni nem szabad, így minden szemet kézzel szakítanak le a fáról. A zöld olajmagvakat késő ősszel, a feketéket pedig télen szedik le, így az olajszüret jól illeszkedik a három fő mediterrán haszonnövény betakarításának sorába: nyár végén aratják a gabonát, kora ősszel szedik le a szőlőt, és késő ősszel (kétévente) indul meg az olajszüret. Szemben a borral és a gabonával, az olaj különleges tárolási módszerek nélkül egy évig is eltartható, tehát tartós fogyasztási cikk. Az olívaolaj tápértéke igen magas, 100 gr megfelel 1,5 liter tejnek. A mediterrán vidékeken fogyasztását a római korban 20–50 liter közé becsülik, de az olajat nemcsak étkezési célokra használták. Mindenekelőtt világításra, lámpaolajként volt rá szükség (csak Rómában évi 3 millió liter fogyott ebből), ezen kívül parfümök, kozmetikumok, tisztálkodószerek kedvelt alapanya­gaként is használták, főleg a campaniai olajat (a venafrumi Licinia-olajról ld. Plin. NH XV. 8, vö. Mattingly 1990). A préselés során keletkezett szilárd hulladék sem veszett kárba, ezt tüzelőként vagy takarmányként hasznosították; a folyékony mellékterméket (amurca) pedig talajjavításra használták. Az olaj sokféle felhasználási módja miatt igen nagy volt rá az igény, ami hatalmas volumenű kereskedelmet generált (Mattingly 1988a).

Olívaszüret ősi módszer szerint Dél-Spanyolországban

Bibliográfia

Amouretti–Brun 1993: Amouretti, M.-C., Brun, J. P. (eds.), La production du vin et de l’huile en Méditerranée, Paris, Bulletin de Correspondance Hellénique.

Camps-Fabrer 1985: Camps-Fabrer, H., “L’olivier et son importance économique dans l’Afrique du nord antique,” L’huile d’olive en Méditerranée. Maison de la Méditerranée, Cahiers du G.I.S. 9, Aix-en-Provence, Institut de recherches mediterranéennes, Université de Provence, 53-78.

De Beir 1980: De Beir, G., “Intervention du Conseil Oléicole International,” Producción 1: 311-319.

Foss 1997: Foss, C., “Syria in Transition, AD 550-750: an archaeological approach,” DOP 51: 189-269.

Liebeschuetz–Kennedy 1990: Liebeschuetz, J. H. G. W., Kennedy, H. (1990), “Antioch and the Villages of North Syria in the Fifth and Sixth Centuries A.D.: Trends and Problems,” in J. H. G. W. Liebeschuetz (ed.), From Diocletian to the Arab Conquest: Change in the Late Roman Empire, Northampton, Variorum, 65-90.

Lucke 2008: Lucke, B. (2008), The Demise of the Decapolis. Past and Present Desertification in the Context of Soil Development, Land Use, and Climate, Saarbrücken, Müller.

Mattingly 1988a: Mattingly, D. (1988a), “Oil for Export? A Comparison of Libyan, Spanish, and Tunisian Olive Oil Production in the Roman Empire,” JRA 1: 33-56.

Mattingly 1990: Mattingly, D. J. (1990), “Paintings, presses and perfume production at Pompeii,” OJA 9(1): 71-90.

Mattingly 1993: Mattingly, D. J. (1993), “Regional Variation in Roman Olio-Culture: Some Problems of Comparability,” in Carlsen, J., Ørsted, P., Skydsgaard, J. E. (eds.), Landuse in the Roman Empire, Roma, L’Erma di Bretschneider, 91-113.

Mattingly 1996: Mattingly, D. J., “First Fruit? The Olive in the Roman World,” in Sipley, G., Salmon, J. (eds.), Human Landscapes in the Classical Antiquity. Environment and Culture, London–New York, Routledge, 213-253.

Mitchell 2005: Mitchell, S., “Olive Cultivation in the Economy of Asia Minor,” in S. Mitchell, Katsari, C. (eds.), Patterns in the Economy of Roman Asia Minor, Swansea, The Classical Press of Wales, 83-113.

Ponsich 1974–89: Ponsich, M., Implantation rurale antique sur le Bas-Guadalquivir, I–IV. köt., Collection de la Casa de Velázquez, Madrid, Graficas Reunidas.

Ponsich 1988: Ponsich, M., Aceite de oliva y salazones de pescado. Factores geo-economicos de Betica y Tingitania, Madrid, Universidad Complutense.

Tate 1988: Tate, G., “Archéologie sérielle et histoire rurale: le cas du Massif Calcaire dans la Syrie du Nord,” in G. Noyé (ed.), Structures de l’habitat et occupation du sol dans le pays Méditerranées: Les méthodes et l’apport de l’archéologie extensive, Collection de l’École française de Rome 105, Rome–Madrid, École française de Rome, 107-114.

Tate 1990: Tate, G., “Les Relations Economiques entre Ville et Campagne autour d’Antioch et en Syrie du Nord (debut du II^e siècle–debut du VII^e siècle ap. J.-C.),” in E. Aerts, J. Andreau, P. Ørsted (eds.), Models of Regional Economies in Antiquity and the Middle Ages to the 11^th Century, Proceedings of the Tenth International Economic History Congress, Leuven 1990, Session B-11, Leuven, Leuven University Press, 84-92.

Tate 1991: Tate, G., “Prospérité économique de la Syrie du Nord à l'époque byzantine (IVe-VIIe s.),” Revue du Monde Musulman et de la Méditerrannée 62: 41-47.

Tate 1992: Tate, G., Les Campagnes de la Syrie du Nord du II^e au VII^e siècle: un exemple d’expansion démographique et économique à la fin de l’antiquité, vol. 1, Institut Français d’Archéologie du Proche-Orient 133, Paris, Geuthner.

Tate 1997: Tate, G, “The Syrian Countryside during the Roman Era,” in S. E. Alcock (ed.), The Early Roman Empire in the East, Oxbow Monographs, Oxford, Oxbow, 55-71.

Tchalenko 1953-58: Tchalenko, G., Villages antiques de la Syrie du nord. Le Massif du Bélus à l’époque romaine, Institut français d’Archéologie de Beyrouth, Bibliothèque archéologique et historique 50, vols. 1–3, Paris, Geuthner.